A Twin Peakset nemcsak a rajongók és a szakirodalom, de a filmszakma is mérföldkőnek tartja a tévésorozatok történetében, mivel ez a széria gyakorlatilag kora előtt járva megelőlegezte a kétezres évek úgynevezett sorozat-reneszánszát. David Lynch és Mark Frost sorozata előtt inkább az epizodikus szériáké volt a főszerep, melyek esetében az egyes részek között csak a főhősök, a helyszínek és a műfaj biztosították a kapcsolatot. A Twin Peaks 1. és 2. viszont nézhetők akár igen hosszú játékfilmekként is, melyeket csupán azért kellett szétdarabolni, mert a tévéformátum és persze az ember befogadóképessége ezt követelte meg. Ennek szellemében készült el a 3. évad is, melyre a rajongók a Tűz, jöjj velem! című mozifilm óta, azaz 25 éve vártak. Múlt hét vasárnap pedig duplarésszel véget ért A visszatérés alcímű új széria is, és ezzel talán végleg lezárult Twin Peaks története. A rajongók bizonyos szempontból csalódottak lehetnek, ugyanakkor pedig David Lynch szemszögéből gyönyörű életmű-összegzés a harmadik évad, mivel az alkotó több játékfilmjét is megidézi, többek között korábbi színészei, Laura Dern és Naomi Watts szerepeltetése révén.

(A továbbiakban előkerülhetnek spoilerek a sorozat történetével kapcsolatban!)

A 3. évad ugyanis egyszerre tűnik nagyon pontosan kiszámítottnak és meglehetősen dadaistának is. Ennek oka többek között az, hogy David Lynch a harmadik évad fölött birtokolta a totális kontrollt (az 1-2. évadból csak bizonyos részeket rendezett). Persze Lynch-ék műve mindig több volt egyszerű misztikus thrillernél. Laura Palmer meggyilkolása és Dale Cooper nyomozása csak a felszín volt. A Twin Peaks 2-ben pedig egyértelművé vált, hogy a gyilkos nem egy átlagos pszichopata, nem Laura édesapja, Leland, sőt nem is élő ember, hanem egy Bob nevű démoni entitás, akit nem lehet hagyományos módszerekkel kézre keríteni. A 3. évad pedig abban is elbizonytalanítja a nézőt, hogy mindaz, amit az első két évadban (és a már sokkal radikálisabb nagyjátékfilmben, a Tűz, jöjj velem!-ben) látott, megtörtént-e egyáltalán.

A Twin Peaks 3. alaptörténete szerint Dale Cooper ügynök a sorozat másik létsíkján, a Vörös Szobában (melyet egyesek Fekete Barlangként is emlegetnek, de a két helyszín nem egyértelműen ugyanaz) ragadt, ahol az idő térszerűvé válik, vagyis itt egyszerre látható a múlt, a jelen és a jövő. Közben viszont a mi valóságunkban eltelt 25 év (pont annyi, amennyi az 1992-es Tűz, jöjj velem! című előzményfilm bemutatása óta). Ezalatt Cooper gonosz hasonmása, akiben jelenleg ott van Bob is, a külvilágban garázdálkodik, valahol az észak-amerikai nyugati part közelében. Twin Peaksben eközben a régi szereplők (Sólyom, Andy, Lucy, Truman seriff testvére, és az egykori rosszfiúból rendőrré lett Bobby Briggs, de feltűnik a Tuskó Lady, Shelly, Ed, Norma, Nadine, Audrey, Ben Horne és Jerry is) egyre furcsábban viselkednek, legtöbbjük kiégett (Ed és Jerry mindenképp, de Audreyval sincs minden rendben), vagy éppen gyermekeik, unokáik miatt fő a fejük (Bobby, Shelly, Ed, Audrey), és a városban egy rejtélyes betegség terjed. Míg a sorozat egy másik, nagyvárosi helyszínén, New Yorkban feltűnik egy hatalmas üvegdoboz, mely valószínűleg átjáró egy másik dimenzióba.

És Las Vegasban, a negyedik részben a néző megismerkedhet Dougie-val, akinek testében ragad a Vörös Szobából kiszabadult jó Cooper. Dougie/Cooper pedig egyfajta kafkai antihőssé válik a harmadik évadban, mivel az eredeti Dougie kvázi megszűnt létezni, de a testét a jó Cooper nem tudja kontrollálni, így gyakorlatilag egy szűkszavú, látszólag értelmi fogyatékos családapaként próbál érvényesülni. Dougie így kafkai szereplő, mert fogalma sincs arról, mi történik vele, nem tudja irányítani életét (felesége, a hiperaktív Jane-Y fuvarozza még a munkahelyére is). De ez a köztes karakter előrevetíti a 18. rész fináléját, melyben a Franz Kafka művein (A per, A kastély) is eluralkodó bizonytalanság és szorongás teljes mértékben birtokába veszi az egész epizódot. (Kafka előtt amúgy a rendező direkten is tiszteleg: a cseh író képe ott függ az FBI egyik irodájának falán.)

Az elszabaduló lynch-i szürrealizmus miatt pedig mi, nézők is könnyen a cselekményben elveszett kafkai hősként élhetjük át az eseményeket. Olyan, mintha kizárólag David Lynch értené, mi történik benne, illetve az amúgy briliáns alkotó saját gondolatait, vízióját rögzítette volna kamerával direktben. Mint azt a David Lynch-csel készített interjúkból, a rendező saját írásaiból és a nemrég bemutatott portréfilmből, a David Lynch: Az én művészetemből is megtudhatjuk, Lynch-csel gyerekkora óta furcsa dolgok történtek, melyekre az alkotó nem tudott magyarázatot adni. Gyermekként látott egy félelmetes, magas embert előtűnni a sötétből, róla mintázta a Twin Peaks misztikus Óriását (a 3. évadban csak Tűzoltó). A sorozat antagonistáját, Bobot megformáló színészre, a díszletesként dolgozó Frank Silvára akkor talált rá, amikor a forgatás alatt Silvát véletlenül meglátta egy tükörben, és megijedt tőle.

Így a Twin Peaks-széria és a mozifilm nem szimplán misztikusak, hanem az alkotó, David Lynch élményeit tükrözik vissza. A Twin Peaks-univerzum ezért is a megmagyarázhatatlanról szól, mélysége feneketlen, titkai megfejthetetlenek. Illetve minden rajongó tud legalább 2-3, egymásnak ellentmondó magyarázatot a sorozat jelenségeire és történéseire, azonban minél több epizódot nézünk meg, minél többet olvasunk utána a sorozatnak, annál több kérdés merül fel bennünk. A legújabb, 3. évad záró epizódja után pedig már azt sem igen tudjuk megmondani, hogy kicsoda Laura Palmer, aki miatt az FBI ügynök, Dale Cooper éjt nappallá téve nyomozott, és életének egy jelentős hányadát is feláldozta.

A Twin Peaks története a sorozat, illetve a Twin Peaks-sztori radikalizálódásának története is. Az első évad utolsó részéig gyakorlatilag egy klasszikus misztikus thrillerként működött a széria. Azonban az említett Óriás megjelenése, Dale Cooper hasba lövése után nyilvánvalóvá vált, hogy David Lynch és Mark Frost univerzumában a látható valóság csak a felszín, emögött kiismerhetetlen erők munkálkodnak. A második évad az elsőhöz képest már olyan, mintha egy aranyos kölyökkutya farkaskörmei kinőttek volna, és csaholó, láncát leszakítani készülő vadállattá érett volna. És ez a fenevad le is tépi láncát a kilencedik rész után, melyben látszólag lezárul a Laura Palmer-gyilkosság.

A látszat azonban Lynch-ék sorozatában csal, a második évad utolsó etapja nem szól másról, mint a szürrealizmus elhatalmasodásáról. És akik azt remélték, hogy az 1992-es Tűz, jöjj velem!-ben majd minden kérdésre választ kapnak, nagyot tévedtek. Ebben és a 2014-es The Missing Pieces című, a film kimaradt jeleneteit tömörítő alkotásban David Lynch tovább tágítja az univerzumot, több információt tudunk meg a Vörös Szobáról, a „jó” és a „rossz” dimenziójáról, a Fekete és a Fehér Barlangról, a titokzatos táncoló Törpéről / A karról, Bobról és a rá vadászó Mike-ról (aki egyfajta szövetséget köt a Vörös Szobában ragadt Cooperrel), de végső választ soha nem kapunk.

Képzelet és valóság, jövő és múlt teljesen összekeveredett már a harmadik évad előtt is a sorozat történelmében, azonban a Twin Peaks 3. még ezeket is felülmúlja. A Tűz, jöjj velem! elvileg Laura Palmer utolsó napjait meséli el, azonban már ez is felvet olyan kérdéseket, melyek alternatív elméletek felállítására késztetik a rajongókat. A harmadik évad ezt négyzetre emeli, és nem túlzás azt állítani, amit a kritikusok az első két rész kapcsán is emlegettek, hogy a Twin Peaks 3. sorozattörténelmet írt. És akkor még fogalmunk sem volt arról, mi jön A visszatérés későbbi epizódjaiban. Márpedig bizonyos értelemben a harmadik évad egésze nem csupán a tévében, de a filmtörténetben is kiemelkedő, ugyanakkor egyáltalán nem nézőbarát alkotás. A Showtime nevű tévécsatorna részéről bátor dolog volt bevállalni a folytatást 25 év után úgy, hogy 1991-ben a drasztikusan csökkenő nézettségi statisztikák miatt hiúsult meg a betervezett harmadik évad az ABC műsorán (és valljuk meg, a Bob eltűnését követő Windom Earle-sztori próbára tette még az igazán elkötelezett rajongókat is).

A nézettsége a Twin Peaks 3-nak sem volt túl jó, és David Lynch sok korábbi híve is elpártolt a szériától pár részt követően. Ami érthető, mivel az évad nem csupán szubverzív és radikális, de szűkszavú, komor, nyomasztó, lassú, minimalista, sok benne az utalás a korábbi epizódokra, és rengeteg szálon fut, ami miatt olykor nagyon nehezen követhető még azok számára is, akik jól ismerik a Twin Peaks-mítoszt. A harmadik évadban Twin Peaks már nem is a fő helyszín, csupán egy szervező elv, mely az összes szereplőt egybefogja, és ahová – mint azt a sorozat alcíme is előrevetíti – mindenki vissza akar térni valami miatt. És rengeteg jel utal arra, hogy valami nagyon nincs rendben a kisvárossal és az egész világgal sem. Bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy egyenesen a téridő kezd megbomlani, ami persze értelmezhető úgy is, mint néhány teória állítja, hogy mindez, amit látunk, valóban csak egy álom.

David Lynch az amerikai film Tarr Bélája, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Miként Tarr Béla következetesen ragaszkodott a modern filmművészethez, és A torinói ló című utolsó filmjében magát a médiumot számolta fel szó szerint, addig David Lynch művészete a posztmodern káoszról és kiismerhetetlenségről szól, ennek betetőzése Lynch utolsó nagyjátékfilmje, a dekódolhatatlan Inland Empire, illetve a Twin Peaks harmadik évada is, melyről bátran kijelenthető, hogy a rendező magnum opusává vált. A Twin Peaksben úgy, ahogy a Lost Highwayben, a Mulholland Drive-ban vagy akár már a Kék bársonyban is a látható világ maga is csupán egy illúzió része. „Egy álomban élünk” – mondják a harmadik évadban többször is a szereplők. „De ki az álmodó?” – ez az alapkérdése David Lynch sorozatának, művészetének és egyúttal a posztmodern infotársadalomnak is.

Emellett érdemes tudni, hogy David Lynch maga is nagy híve a transzcendentális tanoknak, Hogyan fogjunk nagy halat? című könyve is a meditáció, a természetfeletti és a Lynch-féle művészet kapcsolatáról szól. Kyle MacLachlan, a Coopert és a Kék bársony hősét játszó színész egyfajta alteregója, rezonőre a rendezőnek, aki rendre olyan karaktereket formál meg, akiknek felül kell vizsgálnia addigi világlátásukat és hipotéziseiket. Jeffrey (Kék bársony) és Cooper is erősen hisznek valamiben, de rá kell jönniük, hogy amit a szemükkel látnak, az a Létezőnek csak egy igen kis szelete. Jeffrey persze még képes volt átlátni a Kék bársony félkomoly thrillertörténetét, azonban a Twin Peaks tulajdonképpen arról szól, hogy a valóságértelmezés hasztalan dolog, mivel a kiismerhetetlen erők és a káosz munkálkodnak a valóságnak hitt konstrukció felszíne alatt. Mark Frost találóan modern Sherlock Holmes-nak nevezte az FBI ügynököt, éppen ezért még súlyosabb az Ész hatalmának megrendülése az omnipotens Dale Cooper karakterén keresztül, aki fokozatosan válik racionális, mindentudó, magazbiztos nyomozóból kafkai hőssé.

A Twin Peaks 3. nemcsak történetében igen komplex, de formailag is radikális és kreatív. Míg az első két évad inkább a Kék bársony-féle óvatosabb ironikus túlzásokkal élt (gyakorlatilag egy horrorba oltott szappanopera-paródia volt), addig a harmadik etap már gyakorlatilag egy 18 órás avantgárd film. Különösen fontosak ebből a szempontból a 3. és a 8. részek, mivel ezidáig talán egy olyan tévésorozat sem ment le adásban, melyben a szürreális víziók kísérleti filmes etűdökké terebélyesedtek volna (még a brit Utopia is elszégyellheti magát, pedig az a legjobb elborult sorozat, melyet nem David Lynch rendezett). A 3. részben Lynch zseniális módon a filmidővel játszik el, érzékeltetve, hogy Cooper ügynök egy másik dimenzióba került. Itt, a Rózsaszín Szobának is nevezett helyen a téridő a váltakozó áram logikája szerint működik, azaz periodikusan megváltoznak a fizikai törvények. Így például, mikor Cooper hagyományosan előre szeretne lépni egyet, és a „negatív periódus” szabályai érvényesek, akkor az ügynök éppen ellentétes irányba, hátrafelé fog haladni. Ezt a problémát pedig Lynch gyorsvágással és a cselekményidő visszatekerésével érzékelteti.

De a legradikálisabb egyértelműen az egyszerre gyönyörű és emberpróbáló 8. rész volt a Twin Peaks 3-ban, melyet valószínűleg egyetemi filmes képzéseken is gyakran fognak idézgetni. A nyolcadik epizód gyakorlatilag Laura Palmer (vagyis inkább a lányban lakozó démon / angyal) és Bob eredettörténetét meséli el a lehető legszubverzívebb formában. A kép szinte végig fekete-fehér, és az idő itt is teljesen másként folyik. Az epizód egyik csúcspontja az 1945-ös atomrobbanás jelenet, melynél a kamera lassan belekúszik a gombafelhőbe, és belül szó szerint elszabadul a Twin Peaks: a 2001: Űrodüsszeiában látható tízperces csillagkapus absztrakt filmes betéthez hasonló képsorok következnek, melyek joggal keltik fel a nézőben azt az érzetet, hogy itt Lynch a kozmikussal hozza összefüggésbe a befogadót és szereplőit egyaránt. A képernyőn csak színes robbanásokat, nebulákhoz hasonló lila-sárga ködöket, cikázó fényeket láthatunk. Mindez persze motivált az atomrobbanás miatt, és a bolygó elpusztítására is alkalmas atommaghasadás a dimenziókon átívelő örök gonosz születését indítja el. Ennél szemléletesebben aligha lehet bemutatni a káoszelméletet: egy tudományos felfedezés (hogy az atommag megbontható) a legpokolibb erőket hívja életre, legyen bár szó magáról a tömegek halálát okozó atombombáról vagy Bobról, a féktelen erőszaktevőről.

Az epizód Fehér Barlangban (ez a Twin Peaks-sorozatban a „jó” erőinek létsíkja, de akár egy másik bolygóként is értelmezhető) játszódó része pedig gyönyörű némafilmes hommage. Angelo Badalamenti, Lynch állandó zeneszerzőjének kísérteties és megható, szívmelengető ambient dallamain kívül semmilyen hangot nem hallhatunk a jelenetben, a karakterek sminkje és a fény-árnyék kezelés pedig a húszas évek német expresszionista filmjeit idézi, és nem mellesleg az egész hely úgy néz ki, mint egy klasszikus filmszínház (díszes nézőtér, páholyok, vetítővászon, melyen keresztül a Föld látszik).

Ezzel a hellyel szöges ellentétben áll a Fehér Barlang antitézise, a Fekete Barlang, illetve a Vörös Szoba, melyet már az első és második évadokban is sokszor láthattunk. A Vörös Szobában élénk színek, vörös függöny és furcsa, lassan és a normálistól eltérő hangsúllyal előadott dialógusok uralkodnak. Ezzel éles ellentétben áll a Fehér Barlang fekete-fehér színvilága (pontosabban egyetlen szín, a sárga jelenik meg Laura lelkének teremtésekor) és barokkos, illetve art deco stílusú díszletei. Hogy miért pont némafilmként képzeli el Lynch a pozitív természetfeletti lények létsíkját, és miért hasonlít a Gonosz dimenziója egy színházra, azt a Twin Peaks sok más titkához hasonlóan csak találgatni lehet. Mindenesetre azt érdemes észben tartani, hogy David Lynch több interjújában is keserű iróniával beszél arról, hogy a filmművészet halott. Talán ezért réved vissza sorozatának kvázi "Mennyországában" egy olyan korba, melyben a mozgókép felnőtté vált és művészetté érett (az 1920-as években), és ezt összekapcsolja a tisztaság és megrontott ártatlanság szimbólumával, Laura Palmerrel.

A Twin Peaks-sorozatnak tehát nagyon sok rétege volt már a harmadik évad előtt is, és David Lynch erre rápakolt még kétszer ennyit a folytatásban. Emiatt pedig mi, nézők is végleg elvesztünk a részletekben, mivel képtelenség lenne akár egy hosszabb könyvben is felfejteni mindazt, ami a szériában, azaz Lynch fejében lejátszódott. Kicsoda Judy, akiről a Tűz, jöjj velem! óta beszélnek? Miért kellett megmutatni az 1945-ös részeket, és mi végett került bele a sorozatba az 1956-os bizarr epizód, melyben egy békaszerű lény bemászik egy alvó fiatal lány szájába (aki feltehetőleg Laura édesanyja, Sarah Palmer)? Ki volt Diane, akihez Cooper magnetofonon beszélt az első két évadban, és aki végre feltűnt a harmadik etapban? És egyáltalán: mi történt a sorozatzáró részben, a fináléban, melyben csak a három kulcsfigura, Diane, Laura és Cooper szerepelnek, és ejtenek meg egy rendkívül felkavaró, utolsó utazást Twin Peaksbe?

A sok megválaszolhatatlan kérdés egyaránt válik a sorozat hasznára és kárára. Mert az meggyilkol egy jó sorozatot, ha az alkotók görcsösen el akarnak varrni minden szálat, erre jó példa a rosszemlékű Lost hatodik, utolsó évada. Ám az is túlzás, amit David Lynch Twin Peaks 3. dupla fináléjában meglépett: néhány fontos karakter történetét túl gyorsan fejezte be, szinte összecsapta, ugyanakkor nagyon sok történés értelmezéséhez még csak támpontot sem adott, így örök homályba vesznek például a fentebb, általam feltett kérdések is. Lehetséges persze, hogy a látszólag csapongó rendező szerint ő mindent megmagyarázott, csak nem szájbarágósan, hanem finom utalásokkal. Hiszen a Lost Highway vagy a Mulholland Drive megfejtése is ott van az orrunk előtt állítólag, csak mint ezek az alkotások, úgy a Twin Peaks is egy teljesen más befogadói attitűdöt követel meg.

Viszont ettől még a harmadik évadban túl sok a szál, és Lynch túlnyújtja a jeleneteket. Olyan, mintha a rendező direkt játszana a nézők idegeivel. Például a második évad végén felrobbantott Audrey feltűnik a harmadik évadban, ám mindannyiszor csak nagyjából tízperces jelenetekben láthatjuk őt, amint értelmetlen dolgokról beszélget, és veszekszik papucs férjével. De az is rendkívül mesterkélt húzás Lynch részéről, hogy szinte minden epizód végén a Twin Peaks-i szórakozóhelyen, a Bang Barban teljes hosszában előadat egy számot valamilyen híres kortárs bandával vagy énekessel, és bár a dalok egytől egyik kiválóak, az alattuk zajló jelenetek, történések, párbeszédek kivétel nélkül értelmezhetetlenek.

Egyes elméletek szerint a finálé az egész Twin Peaks-mítoszt felszámolja és idézőjelbe teszi. Kérdés persze, hogy nem éppen az számolná-e fel a Twin Peaks-mítoszt, ha David Lynch behódolna, és minden kérdésre választ adna? Gordon Cole, az FBI-főnök, akit maga a rendező játszik a történetben, az utolsó részek egyikében azt állítja, hogy nem puhult el. Ez egyértelmű kiszólás a nézők felé, akik talán kicsit reménykedtek abban, hogy Lynch tíz évvel ezelőtti utolsó nagyjátékfilmje, az Inland Empire káoszát nem fogja megismételni. De ahogy Gordon Cole, úgy David Lynch sem puhult el, és nem volt hajlandó sem konvencionális lezárást adni művének, sem a rajongók igényeit nem elégítette ki. Így a Twin Peaks 3. tulajdonképpen egy l’art pour l’art mű, melyet Lynch csak azért készített el, mert kedve volt hozzá, ugyanakkor nem akart senkinek sem a kedvében járni. Talált egy tévécsatornát (Showtime), ami bevállalta, annak ellenére, hogy alig pár százezren nézték, és bár az utolsó pár rész környékén úgy tűnt, valaki sietteti Lynch-et, a rendező szabad kezet kapott a megvalósításban. És ez lett belőle: az első (és valószínűleg az utolsó) avantgárd tévésorozat. Nekünk, rajongóknak pedig megmarad az, ami a végleg tanácstalanná vált, megöregedett, kiégett Dale Coopernek is: az örök találgatás.

A Twin Peaks 3. évada az HBO-n és az HBO GO-n tekinthető meg magyarul.

A cikkben szereplő képeket az HBO bocsátotta rendelkezésünkre.

Twin Peaks: A visszatérés

(Twin Peaks: The Return)

Színes, magyarul beszélő, amerikai dráma, horrorsorozat, 60 perc, 2017.

Rendező: David Lynch

Forgatókönyv: David Lynch, Mark Frost

Zene: Angelo Badalamenti

Operatőr: Peter Deming

Producer: Sabrina S. Sutherland, Mark Frost

Vágó: David Lynch, Duwayne Dunham

Szereplők: Kyle MacLachlan (Dale Cooper / Dougie), Sheryl Lee (Laura Palmer / Carrie Page), David Lynch (Gordon Cole), Laura Dern (Diane), Naomi Watts (Jane-Y Jones), Grace Zabriskie (Sarah Palmer), Miguel Ferrer (Albert Rosenfeld ügynök), Robert Forster (Frank Truman seriff)