bezár
 

színház

2017. 09. 23.
Kell jó végnek lenni
Szerelemáru az Ódryn
Kell jó végnek lenni Az ellentétek dinamikája működteti Zsótér Sándor Szecsuáni jólélek-rendezését, amely Szerelemáru címmel fut a Színművészeti harmadéves koreográfus-rendező szakos osztályának előadásában. Bár az előadáson belüli váltott szereposztás ezúttal némileg zavaró lehet, az epikus színház nagyszerűsége a fizikai színház eszközhasználatával is beigazolódik.

Azoknak az elemeknek a nagy része, amelyeket Bertolt Brecht epikus színháza a valóságtól való eltávolodásra alkalmazott mára jócskán elszakadtak ettől a jellegüktől, és a maguk önállóságában kifejezetten nagy népszerűségre tettek szert. Zsótér Sándor rendezésének a legnagyobb kérdése a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves fizikai színházi koreográfus – rendező szakos osztályának előadásában, hogy a ma ismert fizikai színház eszközei mennyire tudják helyettesíteni ezeket a megkopott elemeket úgy, hogy segítségükkel ismét izgalmas, látványos, legfőképpen pedig elgondolkodtató legyen a brechti értelemben vett epikusság. Mivel ez utóbbinak fontos és kiemelt része a néző szemlélővé tétele, egyúttal pedig a cselekménnyel való szembeállítása, a fizikaiság akkor végzi el jól a feladatát, ha plusz értelmezői rétegként válik az előadás részévé, anélkül, hogy teljesen eltakarná azt. Szöveg és mozgás viszonya adja itt a fő dinamikát.

Szkéné színház

Zsótér rendezésében pontosan ez történik: a valósághoz képesti elnagyolt mozgás már az előadás legelején kiválóan egészíti ki a közönséghez való kiszólás brechti gesztusát. Vang, a vízárus bemutatkozik, nekünk pedig olyan érzésünk támad, mintha gyerekként néznénk egy rajzfilmet, ahol ilyen módon ismerjük meg a szereplőket. Különösen jó ötlet a három, egymás mögött álló Isten. Miközben egyszerre mozdulnak, párbeszédeik ellentéteket is érzékeltetnek. Így idézik meg egyszerre a hagyományos népmesék többfejű sárkányait és több végtagú keleti istenségeket. Az így létrejövő összkép pedig már van annyira bizarr és elgondolkodtató, amennyire azt Nemes Nagy Ágnes fordítása is érzékelteti, hogy tudniillik ezek az istenek a legkevésbé sem magabiztosak, még a saját szabályaikat illetően sem. Sen Tétől való elköszönésük például mindkét alkalommal – az előadás elején és a végén is – kifejezetten parodisztikusnak hat, noha ennek már lehet némi köze az ekkor felcsendülő háttérzenék érzékenyítő hatásához is

Nehéz egyértelműen eldönteni, hogy már önmagában a zene, amely olykor playbackről, máskor a diákok előadásában szól, nem billenti-e olykor a kelleténél érzelmesebb irányba az alapvetően racionálisnak szánt brechti színházat. Ugyanakkor működhet az a posztmodern elképzelés is, hogy itt éppen a brechti értelemben vett epika és a zenei értelemben vett líra ellentéte okozza a szembenállást, mely mégis összhangban áll Brechttel. Sőt, ha a zenének köszönhetően a meglehetősen giccsbe hajló lezárást úgy értelmezzük, hogy Sen Te helyben szörnyethal a távolodó, őt magára hagyó isteneket látva, akkor a narrátor utolsó szavai – „kell jó végnek lenni, kell, muszáj” – kötelező, nagyon is tárgyilagos továbbgondolást jelenthetnek a történetet illetően: hogyan folytatódhat az élet Szecsuánban Sen Te halála után?

Mindezek mellett, mivel a Színház- és Filmművészeti Egyetem előasásáról van szó, meg kell említeni az ott viszonylag szokásos jelenséget is, hogy a szereposztás előadáson belül is váltott: nagyjából mindenki játszik mindenkit. Ahogyan nagyjából minden történetet, Brecht darabját is egy olyan klasszikus fogalompár működteti, mint a jó és a rossz harca. A Színművészeti hallgatói pedig a fizikai színháznak nagyjából hasonlóan szélsőséges ellentétpárjaival dolgoznak: megtalálhatóak itt szándékosan elnagyolt mozgások és kisebb gesztusok egyaránt, többnyire karakterekhez társítva. Minél több karakter, annál több árnyalat, a váltott szereposztás pedig ennek okán főleg a diákokat szolgálja. És bár ennek lehetnek nagyon szép, koncepcionális következményei is – mint például a Zsótér előző színészosztálya által játszott Sirályban, amelynek realizmusa okán a szerepjátszás fogalma ott különösen sok értelmet nyert –, a brechti színházat nézve inkább nehezítő tényező. A külső szemlélő számára való követhetőség itt leginkább a karakterek mozgásán múlik, váltás esetén pedig kell egy kis idő, amíg átlátjuk, melyik karakter kihez került. Mivel azonban a mozgás jól működik, ehhez is hozzá lehet szokni, az egy szünettel játszott előadás második fele már kifejezetten gördülékenynek hat. Horváth Csaba osztályának produkciójában sikeresen érvényesülnek az epikus színház jellegzetességei.

 

Bertolt Brecht/Sia: Szerelemáru (A szecsuáni jóember)
Előadja a III. éves fizikai színházi koreográfus – rendező szakos osztály

Szereplők:

Barna Lilla
Gaál Dániel
Gyulai-Zékány István
Herman Flóra
Hojsza Henrietta
Kotormán Ábel
Molnár Gábor Nóra
Nagy Henrik
Nagy Péter István
Ténai Petra
Vadász Krisztina



Fordító: Nemes Nagy Ágnes

Osztályvezető tanár: Horváth Csaba


Rendező: Zsótér Sándor
 

 

Bemutató: 2017. szeptember 15.

Ódry Színpad

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés