Matthew Vaughn 2014-es rendezését a nézők az oldschool kémfilmek eleganciájával vegyülő pergő akciófilmes ritmus miatt szerették, a kritikusok pedig a karcos hangvételű műfaji pasztist éltették. Az ironikusan eltolt fogalmazásmód és a szokatlanul merész motívumok bátor beemelése a James Bond-filmek előtti főhajtás eszköztárába lefegyverzőnek bizonyult. A Kingsman rajongói számára szomorú hír, hogy a nagy sikerre való tekintettel kötelezően megszületett folytatás, úgy tűnik, csak az első film erényeinek kiherélése árán jöhetett létre. A karcos paródiát, a műfaji elemekkel dobálózó, posztmodern módon önfeledt stílusjátékot felejtsük el, ahogyan ezt az alkotók is tették, készüljünk helyette még tovább fokozott akcióra és műfajparódia helyett a kortárs popkultúra görbe tükörben való megmutatására.

Minden bizonnyal a tágabb, kulturális jelenségeket feltérképező szándék miatt volt szükség a Kingsman – Az aranykörben az amerikai bajtársak bevonására. A sztori ugyanis valamivel az első rész vége után veszi fel a fonalat: Töki (Taron Egerton) átvette egykori mestere helyét a brit hírszerző ügynökségnél, miután kifogástalan úriemberré és természetesen profi kémmé kupálták ki. Így esik meg, hogy a világ legnagyobb drogkartellét irányító ellenség, a furcsa, amerikai ötvenes évek-nosztalgiájával kegyetlenségét ellenpontozó, zakkant Poppy (Julianne Moore) likvidálja a londoni központot. A két életben maradt kém az ilyenkor esedékes Végítélet protokollt követve az Államokba utazik, hogy a – már-már kínos nyelvi leleménnyel – Statesmannek nevezett testvér-ügynökség segítségét kérje a természetesen világuralomra törő Poppy megállításában.

A Kingsman 2 tétje tehát kiaknázni a brit és az amerikai stílus és kultúra közötti feszültségben rejlő humorforrást, felvillantani az egyes nemzetek legjellegzetesebb popkulturális vonásait és ikonjait, majd ezekkel elszórakozni úgy egy normál filmidőnyi mennyiséget. Mi, magyar nézők már itt, a startvonalon elveszítjük ezt a filmet, tekintve, hogy a fenti alapállásnak szinkronizált verzióban egyszerűen semmi értelme nincs. A nyelvi humor a bárgyú fordítási kísérleteknek köszönhetően erőltetetté válik, a különböző angol akcentusok átültetése a magyar nyelv különböző regisztereibe pedig nettó katasztrófába fullad – el kell ismernünk persze, hogy ebbe a problémába nem a Kingsmannek tört bele először a bicskája, amióta a magyar filmforgalmazás a szinkronizálásban teljesedik ki, az azonban tagadhatatlan, hogy ebben az esetben a film egésze jelentősen veszít az élvezhetőségéből. A popkulturális utalások, a nemzetkarakterológia leegyszerűsítő, de a tipikusat kiemelő képessége különben jelenthetett volna remek anyagot egy okos és éles paródiához, az eredmény azonban inkább egy elnagyolt, kellemetlenül sztereotip általánosítás-halmaz.

Hiába nyert meg Vaughn ismét egy kalap nagyszerű színészt a munkához, kezdve Julianne Moore-tól Channing Tatumig és Jeff Bridgesig, azt a valóban eredeti hangot, ami az első rész sajátja volt, mintha már senki sem találná, merész műfajjáték helyett pedig olyasféle terjengős és repetitív akciószekvenciákat kapunk sorra, akárha a sztoriban megjelenő amerikai hatást kívánták volna leképezni a történetvezetésben. James Bond eltűnt a hollywoodi akciófilmek oldószerében. A csaknem két és fél órás film annak ellenére is túlontúl hosszúnak tűnik, hogy a cselekmény máskülönben megfelelő tempóban adagolja a poénokat, tárja fel az érzelmi motivációt és eszkalálja a karakterek fejlődését-változását – éppen csak az akciójelenetek alatt nagyjából félidőben könnyen elunjuk a látványos és pergő képsorokat, hiszen mintha már mindet láttuk volna valahol, valamikor. Ha azonban ez a film valami módon visszasegíti a duplagombos öltönyöket a mainstreambe, akkor végülis megérte!