A Magyar Nemzeti Filmalap a közelmúltban indította el Inkubátor Programját, mely az elsőfilmes, pályakezdő filmrendezőknek kíván segítséget nyújtani a rögös út megkezdésében. Illetve az Inkubátornak nemcsak ez a célja, a program keretében hosszú távú támogatást biztosít a Filmalap az alkotók számára azáltal, hogy az MNF szakemberei a konzultációk során bevezetik a fiatal filmkészítőket a támogatási rendszer rejtelmeibe. Avagy az Inkubátorra jelentkezők nemcsak pénzt kapnak, hanem megtanulják, miként kell formába önteni egy jó ötletet, hogy azzal sikeresen pályázzanak a Filmalapnál a jövőben is. Erre szolgál a Pitch Fórum, melyre mentorok készítik fel a program résztvevőit, és ahol szóban, egy frappáns prezentáció keretében kell meggyőznie az alkotónak a szakmai zsűrit (és a közönséget) arról, hogy mozikba kerülő filmjéért lelkesedni fognak a nézők. Az ígéretes kezdeményezésnek Vékes Csaba Hetedik alabárdos című filmje lett az egyik tesztalanya. Lássuk, sikeres volt-e az inkubáció!

A Hetedik alabárdos rendezője, bár két rövidfilmet készített ezidáig (Ál(l)omás, Hangulat-változás), azonban színházban már korábban is tevékenykedett, sok tapasztalatot szerzett a színpadon az utóbbi tíz-tizenöt évben. Éppen ezért nem meglepő, hogy első nagyjátékfilmje egy igazi „így jöttem-film” lett. Azaz a Hetedik alabárdos önreflexív vallomás arról, milyen kemény dolog egy tömegmédiumban, csapatban, öntörvényű színészekkel és kukacoskodó producerekkel dolgozni, valamint a nézők és a kritikusok kedvében járni.

A Hetedik alabárdos egy meg nem nevezett vidéki színházban játszódik, melynek épületére egy ukrán maffiakapcsolatokkal rendelkező vállalkozónak fáj a foga. A gátlástalan pénzember megzsarolja a színház igazgatóját, és Olga nevű dominakülsejű titkárnőjének felügyelete mellett az igazgatót arra kényszeríti, hogy juttassa a tönk szélére a színházat és társulatát. Éppen ezért az igazgató igyekszik a lehető legrosszabb darabokat támogatni, melyekbe még életveszélyes díszleteket (például egy valódi, éles alabárdot) is beleerőszakol, csak hogy a kritikusok botrányt és morális pánikot keltsenek a színház körül. Azonban ezzel éppen ellentétes hatást ér el a társulat, hiszen a trash Othello-feldolgozást megtapsolják, a vérrel és erőszakkal teli médián nevelkedett közönség pedig kifejezetten élvezi a valódi életveszélyközeli előadásokat. Így az igazgató végső elkeseredésében az egyik statiszta, Miki borzasztó, saját készítésű drámájára figyel fel, mely a bolygók keletkezését szerelmi történetként mutatja be. Az elvont és rettenetes darabot biztos bukásnak véli a színház vezetője, így Mikit kéri fel a legújabb produkció kivitelezésére. Azonban míg a statisztából lett rendező naivan nagy lehetőséget lát a dologban, addig a színészek egyáltalán nincsenek oda az ötletért, ezért az is kétségessé válik, hogy egyáltalán lesz-e előadás.

A színházfilmek, illetve a valamilyen produkció elkészültéről szóló alkotások speciális darabok, hiszen ezek a művek akarva-akaratlan is áttörik azt a bizonyos negyedik falat, vagyis felhívják a figyelmet arra, hogy a néző egy konstruált, mesterséges világot néz. A néző önreflexív filmeket nézve elgondolkodik azon, hogy amit lát, az illúzió, és így esetleges azon is, hogy ez az illúzió milyen társadalmi és kulturális sajátosságokkal bír, miért úgy működik, ahogy. Ilyen önreflexív alkotásokból jónéhánnyal találkozhatunk a filmtörténetben, már a klasszikus musicalek (Táncoló tündérek, avagy Gold Digger of 1933, Broadway Melody 1940, Ének az esőben) is bevittek a nagy vörös függöny és a kulisszák mögé, ám Ingmar Bergman (Börtön, Persona, Rítus) vagy az amerikai Bob Fosse (Kabaré, Mindhalálig zene) törekedtek tudatosan arra, hogy lebontsák a negyedik falat. Magyarországon pedig Maár Gyula Déryné, hol van? című alkotása említhető jellegzetes színházfilmként, melyben Bergman Personájához hasonlóan egy színésznő reflektál arra színészkarakterén keresztül, hogy milyen ára van a színpadi sikernek, milyen drámák játszódnak le a színfalak mögött is.

A Hetedik alabárdos is ezen filmek csoportjába tartozik, bár inkább hasonlít az Ernst Lubitsch-féle klasszikus vígjátékra, a Lenni vagy nem lennire, semmint Fosse, Bergman vagy Maár valódi önreflexív drámáira. A Hetedik alabárdosban a darab létrejötte és a színházi szakma ugyanúgy egy fegyver vagy még inkább pajzs a színházat fenyegető külső ellenséggel szemben, mint a Lenni vagy nem lenniben. És Vékes Csaba művének ez az alaptéma a legerősebb pontja, minthogy egy darabig nagyon jó érzékkel figurázza ki a tipikus színházzal kapcsolatos, nézők által is ismerhető kliséket. A Hetedik alabárdosban Nagy Ervin karaktere a tipikus öntörvényű, önmagát sokkal nagyobbnak képzelő színész, aki ugyanakkor nem veszi észre, hogy rettenetesen rossz művekben játszik, és emiatt soha nem nőhet fel az igazán nagyokhoz.

De Bánki Gergely remek, bár túltolt Mikije is kiváló humorforrás. Miki a meg nem értett, fióknak író, önbizalomhiányos művész, aki valójában tényleg jól tette, hogy csak a fióknak írt eddig. Legviccesebb jelenete, mikor egy találkozón a csapatnak megpróbálja elmagyarázni, mi értelme is van teljesen elvont drámájának. Miki annyira beleéli magát az egyébként a filmmel azonos című műve történetének elmesélésébe, hogy őrülettel a szemében adja elő a darabot egymaga. Üdítők szétlocsolásával, ámokfutóként ecseteli, hogy milyen energiák kötik össze szerelmes bolygóit. Ám csapata csak döbbent arccal figyeli produkcióját, és az egyik fiatal színész sértődötten távozik, mikor kiderül, hogy ő csak a Plútó lenne a darabban.

Továbbá a Hetedik alabárdos nemcsak bohózat, hanem van szatirikus éle is, vagyis társadalmi kommentárok is fellelhetők benne. Vékes Csaba művében benne van általában a magyar valóság minden keserűsége. A filmbeli lobbi például ismerős: egy pénzember vesztegetéssel próbál megszerezni egy ingatlant, melyben szórakoztatóipari, illetve idegenforgalmi létesítményt kíván üzemeltetni. Vagyis a Hetedik alabárdos a szatíra eszközeivel mutatja be, milyen hatásai vannak a mutyizásnak és a korrupciónak.

Illetve az is jellegzetes Vékes Csaba filmjében, hogy a színházat rossz (és veszélyes) darabokkal szeretné tönkre tenni az igazgató. Az igazgató összeesküvésről nem tudó titkárnője, Klára például felháborodva tapasztalja, hogy a vezető Miki borzasztó darabjával akarja lejáratni a színházat. Külső szemlélőként különösen nagy igazságtalanságnak tűnik, hogy a valódi tehetségek helyett az igazgatóval jó viszonyt ápoló, semmiből előtűnő statiszták rendezhetnek darabot az egykor nagy nevű színházban. A Hetedik alabárdos így nem kevés áthallással bír a kortárs filmkultúrával, illetve általában a művészetiparral kapcsolatban sem. Ha belegondolunk, hogy például Pálfi György Toldija azért nem valósult meg, mert a rendező nem volt hajlandó elfogadni, hogy saját filmjének akciójeleneteit egy külföldről hazahívott ismert kaszkadőr készítse el, akkor Vékes Csaba filmjének alapszituációja nem is tűnik annyira abszurdnak.

A Hetedik alabárdos szerint tehát ma már nem a művészet vagy a tehetség számít, hanem kizárólag a pénz és az érdekkapcsolatok, ez pedig rányomja bélyegét a kultúrára. Sőt a kultúra halálát vetíti előre a jelenlegi tragikomikus helyzet. Tehát Vékes Csaba művének fontos üzenete, mondanivalója lenne. Sajnos csak lenne, mert a film feléig-kétharmadáig viszonylag jól (de azért sallangoktól nem mentesen) felépített sztoriját és társadalomkritikáját elbagatellizálja, rossz megoldásokkal rontja el. A Hetedik alabárdos mint ambiciózus szatíra egészen addig életben van, míg a direkt sztereotip módon ábrázolt, nagyon vicces színkritikus meg nem tekinti Miki előadását. Ezután Vékes Csaba teljesen irracionális fordulattal rontja el az egész filmet, és szabályosan összecsapja a lezárást. Ennek eredményeként pedig a végkifejlet erőtlen és buta.

Kár a Hetedik alabárdosért, mert az említett invenciózusnak szánt, de valójában nagyon gyenge fordulat a többé-kevésbé jó elsőfilm szintjéről a gyenge közepes iparosmunkák mocsarába rántja Vékes Csaba művét. Olyan, mintha az alkotónak elfogyott volna az ötlete, esetleg unta volna már a projektet, esetleg az Inkubátoros forgatókönyv-fejlesztés megszakadt volna a filmbeli darab premier előtti előadását követő szakaszban. Így a Hetedik alabárdos egyszernézhető középfajú vígjátékká silányodik, mely első fele és az amúgy kiváló színészek (Bánki Gergely, Nagy Ervin, Murányi Tünde és az igazgatót alakító Bezerédi Zoltán nagyon jók itt is) miatt fogyasztható, amúgy sajnos el fog tűnni a süllyesztőben. Reméljük, ugyanez nem fog megtörténni Vékes Csabával, és láthatunk tőle ennél sokkal jobb filmeket a jövőben. Mert az már a Hetedik alabárdos alapján is elmondható Vékesről, hogy van tehetsége.

A Hetedik alabárdost a nézők a 14. miskolci Jameson CineFest Nemzetközi Filmfesztivál vetítésein is megtekinthették 2017. szeptember 12-én, 13-án és 15-én.

Szeptember 21-én a SkyFilm Production forgalmazásában került országosan a mozikba.

A cikkben szereplő képeket a CineFest szervezői bocsátották rendelkezésünkre.

Hetedik alabárdos

Színes, magyar vígjáték, dráma, 87 perc, 2017.

Írta és rendezte: Vékes Csaba

Operatőr: Bálint Dániel

Zene: Kovács Márton

Producer: Herendi Gábor, Francsikai Péter, Vékes Csaba, Szentesi Zsolt

Vágó: Gotthárdi Balázs

Szereplők: Bánki Gergely (Miki), Sárközi-Nagy Ilona (Fanni), Bezerédi Zoltán (színházigazgató), Kiss László (ügyelő), Nagy Ervin („Othello”), Ónodi Gábor (Pali), Ujlaki Dénes (Tanár úr), Mohai Tamás (Majdnem Ádám), Kalocsai Mercédesz (Olga), Murányi Tünde (Gog Klára)

Bemutató: 2017. szeptember 21.

Forgalmazó: SkyFilm Production

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!