bezár
 

irodalom

2017. 10. 10.
Mintha mindig is így lett volna
A JAK Műfordító tábora, 2017, első nap
A múlt héten még alig hittem, hogy ez is eljön, pedig eljött, és milyen jó, hogy itt van végre, dél előtt nem sokkal érkeztem a JAK idei műfordító táborába, L. Varga Péter és Vásári Melinda már vártak rám. Nem csak rám, a hallgatókra is, nevezzük őket így, jobb, mint a résztvevő, igaz, hallgatunk mindannyian, és, mi tagadás, részt is veszünk.

Alighogy berendezkedtem a szobában, amely nyolc napig most otthonom lesz, alighogy berendeztem a bájos kis írósarkot a tető alatti zugban, indult is a program; kis szusszanás után Rácz Péter bele is csapott a lecsóba, vagy a lovak közé, és kiosztotta mindazokat a szövegeket, amelyekkel az első négy napban az ő vezetésével foglalkoznak majd, és amelyeknek jó esélyük van lengyelre, németre, észtre, olaszra, angolra, románra, svédre, vagy arabra fordulniuk.

Elsőként Péntek Orsolya Dorka könyve című regénye kerül terítékre, annak is egy részlete, az 'Édesnagyanyám' című fejezet. Ahogy az lenni szokott, amikor a szemináriumvezető jó érzékkel választ szöveget, márpedig a műfordító tábor szemináriumvezetői ilyenek, azonnal fordítási dilemmákba ütközünk. Már a cím is az, gondoljon csak bele ki-ki azon a nyelven, melyet ismer, mit kezdene az 'Édesnagyanyám' címmel. Van-e olyan kifejezés az adott nyelven, mint a magyar nyelv édesanya szava, melyben egyszerre van jelen a vér szerintiség, egyszerre az, hogy nem mostoha, nem csak a vérségi, hanem a mesei értelemben sem, egyszerre a ragaszkodás és a szeretet? Esterházy szövegeinek fordításaiból lehet esetleg puskázni, mondja Rácz Péter, onnan lehet példákat kilesni, hogy mit kezdett a fordító az édesanya kifejezéssel.

Rácz Péter szemináriumot tart

Szó esik gyereknyelvről, nevek deformálódásáról, arról, hogy mihez kezdjünk, ha egy képzőművészeti alkotásról van szó a regényben, mint itt is, de a szerző csak utal a címére, nem pontosan idézi azt, és mihez kezdjünk, ha a következő mondatban ismét előkerül a cím egy részlete, inkább csak áthallásként, semmint utalásként (természetesen tartsuk meg, ha csak lehetséges). Az olyan képek is érdekesek, mint a megrebbentek az ujjai fordulat a szóban forgó részletben, mondja Judit, aki svédre fordít (de emellett számos nyelven beszél, és egyszer feröerire is szeretne majd fordítani – csodálatos embereket ismerni meg itt). Két éve ugyanitt, ugyanígy egy Péntek Orsolya regényrészleten dolgozva került elő a megrebbent a keze fordulat, mondja Sophie (aki német, és mindenre emlékszik), akkor Az Andalúz lányai, a Dorka könyve előzménye volt terítéken, és hosszasan boncolgatták a fordítók a képet, fontolgatták a lehetséges megoldásokat.

A szeminárium ezúttal egy picit rövidebb a szokásosnál, mert sűrű a program, megérkezett Nádasdy Ádám, a szervezők közben előkészítették és befűtötték az esti programok helyszínét, a színt (ahol az árkot ugrott szúnyog is fekszik sínbe tett lábával). Nádasdy tanár úr otthon van ebben a helyzetben; nem csak a műfordítók között, de a katedrán is, kedélyes nyitottsággal fordul felénk, övé a terem, mindenki kap egy kiosztmányt, ezen követhetjük majd a példáit, kedves ismerősként köszönti Buda Gyurit és az idő közben megérkezett esti vendégünket, Kun Árpádot, és mi mindannyian azt érezzük, legközelebb, vagy azt követően bennünket is éppen így köszönt majd.

„Fordítottam én már Shakespeare-t, de történelmi drámát még nem”, kezd bele, a IV. Henrik fordításáról beszél, ez a mai téma, „színházi megrendelésre dolgozom, és eddig ilyet még nem kértek”. Ennek Nádasdy szerint két oka lehet. Az egyik, hogy a nálunk királydrámának nevezett history plays miliője régen ugyan népszerű volt, szükségük volt az embereknek ezek miliőjére, ma azonban ezt megcsinálja Hollywood; a színházaknak pedig egyébként sincs pénzük nagyszabású díszletekre és kosztümökre. A másik, hogy amennyiben mégis színre visznek egyet-egyet, a történelmi drámáknál jobban működnek a régebbi fordítások, mint más színműveknél, ezeknél a közönség nem bánja a historizálást. Most azonban az Örkény színháztól felkérés érkezett a IV. Henrik fordítására, és Nádasdy olyan problémákkal találkozott, amilyenekkel korábban nem – ezek pedig a reáliák. Van, ami az angol néző számára nem szorul magyarázatra, magától értetődő; ilyenek lehetnek a nevek, címek, rangok: a magyar nézőt zavarja, ha négyféle néven emlegetik Henriket, míg az angol nem veszik el ezekben, mint ahogy azt is tudja, kinek jár ki a Lord megszólítás, ki lehet mylord és ki my lord; vagy a helyek, nekünk nem mond sokat a Mile-end Green, és nem sokat tudunk arról, merre vezet a legrövidebb út Gloucesterből Coventrybe. A banalitásokat banalitásokkal kell fordítani, mondja erre Nádasdy, ahol meg kell tartani, ott bele kell tenni a lábjegyzetet a szövegbe, ha a színpadi szöveg elbírja. Merthogy ez előadás szövegkönyve lesz, hangzó és nem elsősorban írott szöveg; a regényfordítás sokkal többet elbír, máshogyan is kell bánni egy regénnyel.

A legtöbbet Falstaff-fal foglalkozunk, akiben a protestáns prédikátorokat figurázta ki Shakespeare, nyakatekert mondatokban beszél, tagadásos feltételes mondatokat alkot, melyekben ráadásul az alárendelt mondatba teszi a mondandót, így még nehezebb kihámozni, mit is állít valójában. Falstaffot úgy képzeli, mint egy lecsúszott ügyvédet, aki valaha talán volt valaki, most a kocsma közepén tart perbeszédeket. Olyan kijelentéseket tesz a kétszeres tagadást használva, mint az, hogy ha ez nem bűn, akkor Anglia nem sziget. Vagy mint az, hogy igazán nem akarok tolakodni, ám ha biztos volnék annak eltérő jellegében, felvetném… (ez utóbbit nemrégiben én követtem el, és az elkövetés nyomán követhetetlenné is vált a mondandóm a nagy körmönfontságban, de hát úgy látszik, ilyenek vagyunk mi, protestáns wannabe-prókátorok).

Nádasdy Ádám

A példákban, melyeket kifejteni itt most nincs mód, Lévay József 1867-es, és Vas István 1948-as fordításait is bemutatja Nádasdy a saját megoldása mellett. De fordítás közben nem használja őket, mondja el Claudia, az idén egyetlen olasz hallgatónk kérdésére. Félő, hogy az embernek akkor beleragad a fejébe, és reggelre maga sem tudja, hogy az adott megoldás neki jutott eszébe, vagy Arany Jánosnak esetleg. Más nyelvű fordítás azonban mindig ott lehet mankó gyanánt, mint orvosnak a konzílium, fogalmaz Nádasdy, aki németből gyakran a régit, olaszból pedig a nagyon mait, a kollokviálisat forgatja. Merthogy kollokviális hang, a mainak hangzó fordítás nem bűn, sőt. A kosztümtervezőnek nem rójuk fel a színházban, hogy miért nem mutatja be az Erzsébet korabeli viseletet – kicsit ez történik a nyelvvel, a fordítással is.

Vacsora után Szirák Péter beszélget Kun Árpáddal, a Norvégiában élő magyar íróval, akinek Boldog észak című regénye Aegon-díjat nyert, és legutóbbi regénye, a Megint hazavárunk ismét a díjra jelöltek között volt. Sok szó esik az idegenségről. Kun Árpádnak ez a lételeme, ez a fajta boldog tudathasadás nagyon foglalkoztat, megfelel a fantáziámnak, jól be lehet lakni – mondja. Gyerekkori alaptapasztalata, és később is folyton elő-előjön ez az idegenség; gyerekként azt érezni, hogy „nem vagyok jó helyen, a családban, az országban, a korban sem”, meghatározó volt számára. Élt sok helyütt, ahogy Szirák fogalmaz, jellemző rá az eszképizmus, beszélünk róla, hogy az írás is az-e. Tulajdonképpen úgy tűnik, csak annyira az, amennyire maga az élet. Korábban, szellemi munka mellett nem maradt hely a fejben írnia; ma Norvégiában időseket gondoz, és arra rászoruló idős embereknél takarít. „Egy fogyatékkal élő nőnél porszívóztam minden héten egy bizonyos napon. Poszívózás közben belezuhansz a fejedbe; nagyon sok verset írtam nála, nagyon ihlető volt” – mondja. Verset lehet írni fejben, de regényt nem, regényt asztalnál kell, így most hajnalonta ír.

Szirák Péter, Kun Árpád

Apropó versek; az életútja mellett, pontosabban annak részeként előkerülnek előképek és kortársak, nagy hatásúként említi Platón dialógusait, Proustot, akitől Proust-mérgezést lehet kapni, és 2-3 kötetnél egyszerre nem bír el többet tőle az ember, de zseni, vagy zseniális dilettáns, egyre megy. Diderot, Rousseau, József Attila, a magyar költészet jézuskrisztusa, Weöres, Balassi, Petőfi, és a kortársak, a sárvári irodalmi kör, akikkel még egy gimnáziumi pályázatb hozta össze, köztük Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, később Térey János és Peer Krisztián. És persze Knausgaard, akit ma már norvégül olvas.

A Megint hazavárunkot a recepció úgy jellemzi, mint a kudarcok és a szégyen könyvét, mondja Szirák, ahol a főhős mégis rátalál a boldogság lehetőségére – ez pedig a család, és Norvégia. A regényben van félanalfabéta anya, erőszakos, besúgó apa, pederaszta megkörnyékezés, szexuális kudarcok, és még sorolhatnánk. A főhős pedig a megszokottól eltérően nem eszményíti önmagát, nem egy nagy váltás után tekint vissza mindezekre, nem ezektől elemelkedve, mintegy a maga mentségére mondja el a folyton ismétlődő kudarcok történetét. A főhőst ráadásul Kun Árpádnak hívják. „Mindnyájan ismerjük a jelenséget, hogy az ember szinte bipolárisan képes egyszer úgy elmesélni az életét, mint egy sikertörténetet, máskor, mint egy kudarchalmazt. Én a kudarchalmazt választottam; máshogy is lehetett volna. Meg annyira felmentve éreztem magam az alól, hogy ez én lennék, hogy meg is nyomtam a tollam. Aztán, amikor a regény összeállt, rájöttem, hogy rám fogják vonatkoztatni, ami rettentő kínos, de le van szarva. Én én vagyok, de nem tulajdonítok akkora fontosságot magamnak. Persze ember vagyok, hiú vagyok én is, ez paradox. De az volt bennem, hogy jó legyen a könyv, és ahhoz képest semmi nem számít. A könyv ötven év múlva is itt lesz, én meg csak jövök, megyek.”

Szó esik a norvég nyelv nehézségeiről, amit elsősorban a számtalan akcentus jelent, a gyerekek két- vagy többnyelvűségéről és magától értetődő nyelvi kompetenciájáról, és a nyelvváltás lehetetlenségéről felnőttként. És persze felmerül a kérdés, hogy a Kun család fontolgatja-e a hazaköltözés lehetőségét. „Korábban nagyon sokat gondoltunk rá, aztán egyre kevesebbet. Nem olyan bonyolult kérdés ez, inkább praktikus. Mihez kezdene két bölcsész itthon? És ott vannak a gyerekek. Nagyon szeretem Norvégiát, és irigylem a norvégokat, hogy olyan demokráciában élnek, amilyenben. Sohasem lesznek persze norvégok, hiszen magyarok, de jobb, ha ott élnek a gyerekeim.”

Eztán megnyitjuk a kört, a kérdéseké a terep, egy-egy pohár bort is tölt magának ki-ki, és még hosszasan beszélgetünk, vendégeink is velünk maradnak, estére a csapat is összeszokott. És ennyi különböző kultúrájú ember között nincsen semmi idegenség, ahogy Nádasdy Ádám szemében láttuk magunkat, olyanokká váltunk egy nap alatt. Mi sem természetesebb, mint hogy együtt vagyunk – mintha mindig is így lett volna.

Megnyitva a kör

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés