bezár
 

220VOLT

2017. 10. 19.
1966 – Gépesített megtorlás
...a Zastawa felugratott a járdára, és be utánam a parkba! Nagyon megijedtem, elszaladtam a homokozó mellett, az autó kicsi volt, elfért itt is, jött utánam! Hátranéztem, láttam, a csapatvezető pajtás vicsorog, káromkodik a barna úttörőingében. Sikerült berohanni a közeli kiserdőbe, oda egyszerűen lehetetlen autóval bejutni.  A kiserdő mélyén leültem egy fa tövében, a szívem hangosan kalapált, lihegve, űzött vadként vártam a véget.

A korszellemnek megfelelően persze a mi iskolánkban is komoly hangsúlyt kapott a mozgalmi élet. Ez nagyjából két részre volt osztható, az egyik a kisdobosok, a másik az úttörők élete és tevékenysége. E két szint – a kék és a piros nyakkendős – hierarchikus rendszert alkotott, amelynek csúcsán az igazgató elvtárs állt, és felügyelt. 

Ganczler Géza iskolaigazgató mindig fehér köpenyben járt. Néha összekevertük az iskolaorvossal, aki sokszor jött félelmetes fecskendőkkel védőoltásokat beadni. Géza bácsinak ugyan nem voltak fecskendői, de sokszor kiabált a folyosón, és ha a helyzet úgy hozta, számos pofont kiosztott a gyerekek között, s tette ezt a tantestület nagy megelégedésére. Géza bácsinak nehéz, de hősies élet jutott: makizár volt francia földön a második világégés idején. A tantestület egy emberként méltatta ezt a bátor életutat – és százszázalékosan támogatta a mozgalmi munka ideológiai irányításában is.


Partizán akcióban

Partizán akcióban


Sokrétű munkája mellett francia nyelvet tanított, és ún. politechnikai foglalkozásokat vezetett az iskola tanműhelyében. Egyszer egy ilyen foglalkozáson, ahol ő volt az előadó, a kalapáccsal ismerkedtünk. A műhelyasztalt körbeülve figyeltük a mestert. Egy kalapács négyzet alakú ütőfelületének az oldal szélein kialakult „rózsásodás” jelenségének veszélyét magyarázta: „Ha egy ilyen kis fémszilánk felpattanva a szembe kerül, az komoly bajt okozhat! – majd nyomatékosan a kalapáccsal az asztalra ütve azt a jó tanácsot adta: – Ha édesapátok kezében megláttok egy ilyen kalapácsot, akkor mondjátok meg neki – itt eldobta a kezéből a szerszámot, majd mindkét kezét a szeme elé kapva hangosan kiabálta –, apu! Apu! Nem akarok megvakulni!” A jelenet olyan komikusra sikerült, hogy már közben fel-felkuncogtunk, de röviddel a végszó után már abbahagyhatatlanul röhögtünk.
Géza bácsi idegeit elérte a meleg hullám, mert kivörösödött arccal, kissé izzadtan rátámadt a nálunk több évvel idősebb Dolmidisz Avram diáktársunkra – meggyőződése volt, hogy az Avram kezdte a kuncogást –, az ablakhoz rángatta, és a rácshoz nyomva azt kiabálta: „Kipasszírozlak a rácson, te!”  Avram higgadt hangon nyugtatta Géza bácsit, mondván: „Hagyja már ezt, tanár úr…” 

Dolmidisz Avram öt évvel volt nálunk idősebb, a tantestület szerint az iskola réme, aki „nem akar beilleszkedni”. Állandóan kötözködött, verekedett, terrorizálta a többi gyereket, nem volt hajlandó felvenni az iskolaköpenyt – róla mintázták az iskola ördögét. A tantestületi közakarat a Géza bácsit jelölte ki a kölyök megszelídítésére, ha jól emlékszem, azért is mert az Avram szülei régebben partizánok voltak, így találkozott a pedagógia az ideológiával, a családi beleegyezés az iskolai közakarattal.

A Dolmidisz családnak nem volt szerencséje a magyar nyelvvel – leánygyermeküknek ezt a nevet adták: Dolmidisz Kula. A szerencsétlen lány hamar felfogta, mit jelent ez itt, magyarul, a gonosz gyerekközösségben: mindenkinek többször elmondta, hogy a nevét „Kúlá”-nak kell ejteni, és aki ezt nem érti, azt meg fogja verni. Sajnos a görög kiejtésben nem voltunk nagyon járatosak, és ha jól emlékszem, nem is nagyon akartuk ezt megtanulni, így aztán ez sok pofont jelentett a szünetekben a folyosón.

Emlékszem, egy esős napon történt, mikor Avram kipakolt a zsebéből egy fél marék 2x2 centiméteres fekete-fehér pornóképet. Az volt a terve, hogy a közért előtt eladjuk a képeket, majd a bevételből azonnal csokit veszünk, ott helyben, a boltban. Segítőket toborzott és talált, kötélnek állt Brányi Gyuri meg Varsádi Feri, akik szintén szerették a csokoládét. Elérkezett az üzlet ideje, beálltunk a közért elé, és boldog-boldogtalannak árultuk a képeket. Egy órai ácsorgás után úgy éreztem, nincs bennünk kereskedői tehetség. Nem tudtunk eladni egyetlen képet sem. A férfiak ugyan megcsodálták a kisméretű képeket, a gyerekek röhögtek rajta, a bevásárlószatyros családanyák felháborodva ordítoztak, és felemelt kezekkel fenyegettek minket, végül megfutamodtunk, és az összes képet visszaadtuk Avramnak.

Természetesen másnap hívattak minket az igazgatói irodába. Géza bácsi különösen szigorú volt azon a reggelen. Vonalba állított minket az íróasztala előtt, így pontosan szembe kerültünk a szakállas törpe delejes tekintetével. A Lenin titkos csúfnevét viselő igazgató elvtárs fehér köpenyében, háta mögött összekulcsolt kézzel fel s alá járkálva előttünk, lehajtott fejjel moralizált a helyes életről, erkölcsről, a kisdobos és úttörő lét szépségeiről, a magasabb rendű szocialista embertípus üdvözítő modelljét ecsetelve. Akkor tudtuk meg, hogy a szocialista ember megveti a gonosz és undorító pornográfiát.

Amikor Avram elé ért, belehajolt a vásott kölök képébe, és kicsit emelt, de cinikus hangon kérdezte tőle: „Hmm, Avram, neked mi a véleményed erről?” A válasz nem késlekedett, Avram együgyű tekintettel Géza bácsi arcába bámulva kérdezett vissza: „Tanár úr, nem lehetne egy kicsit hátrább lépni?” Géza bácsi kissé megütődve érdeklődött, miért. „Mert nagyon büdös a szája – felelte ugyanazon az egykedvű hangon Avram –, olyan büdös, hogy borzalmas.” És ekkor ennek a nagyon komoly és szigorú helyzetnek a szilárd aszfaltja alól is felbugyborgott az a jól ismert visszatarthatatlan röhögés.

A reakció fergeteges volt: Géza bácsi kivörösödött arccal ordított, takarodjunk a szeme elől, kezelhetetlen idióták, igazgatói intőt fogunk kapni mind! Még süvöltött valami mást is utánunk, de azt nem értettük, mert már a folyosón szaladtunk az iskola mélye felé.

Rossz hírünk lett az iskolában. Valaki azt terjesztette, hogy ha ez így megy tovább, még a végén nem is leszünk úttörők… Ezt azért mégis sajnáltam volna: nekem az egész úttörésben a dobosok tetszettek a legjobban. Bár azt szomorúan vettem tudomásul, hogy a dobolás elengedhetetlen kelléke az egyenruha, amit utáltam, mert nevetséges maskarának találtam. Az első dobos álmom ezen a ponton elfáradt, kiégtem.

Egy szép napon valami nagyon nagy dologra készült az iskola: csapatzászló-avatás lesz! Az esemény előtt óriási volt a felhajtás, az iskolarádióból dőltek a mozgalmi dalok, a tanárok színlelt lelkesedéssel beszéltek a közelgő, rendkívülinek tartott eseményről, a délutáni úttörő őrsgyűléseken szigorúbban vették a megjelenést. Egy ilyen foglalkozáson komoly dolgokkal foglalkoztunk, például teljes testtel és lélekkel elhatárolódtunk Mao Ce Tungtól. Előtte nem hallottam erről az emberről, de akkor és ott olyan sok rosszat mondott róla az őrsvezető pajtás, hogy én titokban elképzeltem ezt a kínai szörnyeteget, ahogy a Géza bácsi meg a szakállas törpe jól helyre teszik, így mindenki boldog lesz, és nekünk nem kell vele többet törődni.

Azután elérkezett a nagy nap! A ceremónia teátrális volt: az iskola udvarán katonai díszszemléhez hasonló monumentális jelenet zajlott le. Az ott elhelyezett régimódi nagy nehéz tölcséres fém hangszórókból rossz minőségű, sercegő hangon mozgalmi dalok szóltak, meleg volt, mindenki unatkozott és haza akart menni. Bevonulási sorrendben jöttek az őrsök, elöl a zászlóvivők, utánuk a dobosok aztán a legénység. Természetesen kisdobos, illetve úttörő egyenruhában, oszlopokba fejlődve, ahogy a tornaórán gyakoroltuk. Bevonultak a tanárok is, mindenkin fehér ing sötét nadrág, a nőkön egységesen sötét szoknya. A tanársereg élén büszkén jött Géza bácsi, egyenest a fodrásztól, frissen borotválva, rövid hajjal, úttörő-egyenruhában. Így még nem láttam soha: kicsit komolytalannak tűnt ebben a maskarában. Elhalkult a zene, majd rövid szünet után színre lépett egy gyerekruhába bújtatott férfi. Megdöbbentem, felnőtt ember létére milyen nevetségesen infantilis a külseje: fekete lakkcipőben, fehér térdzokniban, sötétkék rövidnadrágban, barna sújtásos, váll-lapos úttörőingben katonás léptekkel bevonult az udvar közepére a csapatzászló elé, majd tisztelegve elmondta, hogy ő Pogácsás József csapatvezető pajtás, és ezennel felavatja a zászlót.

Pogácsás József csapatvezető pajtás látványosan volt hiteltelen. Furcsa érzés fogott el, mintha én szégyellném magam helyette. Akkor és ott ez feldolgozhatatlannak tűnt – ismét fel-felburjánzott hát a régi jó idétlen fojtott röhögés, a mellettem álló társam az oldalamat kezdte bökdösni a könyökével, aminek következtében majdnem elestem. Szememmel Avramot kerestem, de nem leltem. Mint később kiderült, őt egyszerűen eltiltották ettől a nagy horderejű eseménytől, mert nem akart fehér ingbe bújni, és, ha jól sejtem, addigra már amúgy is szomorúan tudatta mindenkivel, hogy ő nem lesz úttörő, nem érdekli ez az egész – egyedül maradtam hát a röhögő fuldoklás kínjával. Fáradtan vártam a cirkusz végét.

Örsi zászló

Örsi zászló


Hazafelé menet zúgott a fejem a rossz zenétől, az idétlen komédiától, a Mao Ce Tungtól, meg az egész hülye iskolától. Ahogy befordultam a sarkon, megláttam Pogácsás József csapatvezető pajtást, ahogy beül a kis fehér, Zastawa márkájú autójába és elindul vele. Másként nem tudtam kifejezni antipátiámat, mint hogy az autóját megdobtam egy kaviccsal. A csapatvezető pajtás megfordult, gázt adott a kocsinak, és felém tartott. Megijedtem, és ahogy bírtam, futásnak eredtem. Rémálom volt! Beszaladtam a közeli parkba, gondoltam oda nem jön utánam autóval, az lehetetlen volna. Abban a pillanatban a Zastawa felugratott a járdára, és be utánam a parkba! Nagyon megijedtem, elszaladtam a homokozó mellett, az autó kicsi volt, elfért itt is, jött utánam! Hátranéztem, láttam, a csapatvezető pajtás vicsorog, káromkodik a barna úttörőingében. Sikerült berohanni a közeli kiserdőbe, oda egyszerűen lehetetlen autóval bejutni.  A kiserdő mélyén leültem egy fa tövében, a szívem hangosan kalapált, lihegve, űzött vadként vártam a véget.

Csend lett. 

A Zastawát nem láttam sehol – biztonságban vagyok, gondoltam. Körülnéztem, mindenütt nyugalom. De, jutott eszembe, talán kiszállt az autóból és gyalogosan folytatja az üldözést, itt rám talál és meg fog ölni, nincs itt senki, nem látja senki, megteszi!

Féltem. Sokáig ültem ott, és egy kicsit partizánnak éreztem magam, akinek az életét megmentette az erdő.


Zastawa 750

Zastawa 750


Másnap már előre reszkettem, mi lesz, amikor beérek az iskolába. A folyosón persze mindjárt megtalált Pogácsás József csapatvezető pajtás. Szikráztak a szemei és követelte, hogy küldjem be hozzá az apámat. Azt feleltem, nem tehetem, mert az apám meghalt. „Mikor?” – kérdezte dühösen. 1957-ben agyonlőtték, válaszoltam. A pajtás lassan lenézett kettőnk között a kockakövek űrjébe, majd kis idő múlva halkan azt mondta: „Menj vissza az osztályodba.” Nagyon kínosan éreztem magam, nem értettem semmit. Furcsa érzés fogott el. Az apám halálát említve ebben a nagyon tekintélyelvű környezetben megváltoznak az emberek? 

Csak sok évvel később értettem meg a csapatvezető pajtás dilemmáját. Ha az apám a „jó oldalon” halt meg, akkor nem szerencsés a büntetés, ha a „rossz oldalon”, akkor bizonyára érvényesíteni lehetne egy-két pofont – de a helyes válasz akkor és ott nem volt pontosan kideríthető. Maradt az arany középút.

ElektroKreutz

A képre kattintva zene szól: ElektroKreutz Gépesített megtorlás

 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés