bezár
 

film

2017. 10. 25.
Happy end, avagy a civilizációnk bukása
Michael Haneke: Happy end
Néhány év szünet után újabb filmmel jelentkezik Michael Haneke, A zongoratanárnő, a Furcsa játék vagy a Benny videója rendezője. Ahogy oly sokszor, az oszták rendező most is Franciaországban forgat, ám a helyszín a bevándorlás és a foci EB közepette kialakult figyelem miatt ezúttal kiemelt jelentőséggel bír. A Happy end ugyanakkor nem az említett kérdéseket középpontba helyező társadalomkritikus attitűddel fellépő alkotás, azok csupán körítésként jelennek meg. Vérbeli művészfilmet látunk, aminek fő témái filozofikus jellegűek, és leginkább a nyugati kultúrkör elmúlásáról, hanyatlásáról referálnak.

Ritka pillanat, amikor kortárs modern filmet látunk. A Happy end esetében egy ilyennel állunk szemben. A kilencvenes-kétezres évek kiemelkedő alkotója, a posztmodern művészfilm és a midcult (tömeg- és művészfilm közti fimtípus) világából érkező Haneke ezúttal nem kisebb vállalkozásba kezdett, mintsem hogy az 1968 utáni modernista csömörfilmek sorát folytassa. Nem relativizálja korunk problémáit, nem is viccelődik velük jó posztmodern szerző módjára, hanem a (késő) hatvanas és hetvenes évek modernistáit követve a nyugati civilizáció bukását mutatja be. A ’68 utáni apokalipszis képzete persze sok filmben megjelent az elmúlt évtizedekben, és a blockbusterek uiverzumán kívüli filmkultúrának ma is ez az egyik kedvenc témája. A család válsága, a kapcsolatok kiüresedése, a szociális érzékenység hiánya, a fennálló a hierarchikus rend harcos antikapitalizmussal leöntött bírálata nem most tűnik fel elsőként, rengeteg opuszban láthattuk már. Haneke tehát nem ezen a téren mutat újat, inkább a film egyes szituációi, karakterei és az elvont filmnyelv teszik élvezetessé a közel két órás alkotást. Feltéve, hogy a néző ínyére vannak a lassan hömpölygő képsorok, és nem zavarja a csattanó morbiditása, brutalitása sem.

Happy End

A főszerepben (helyesebben: a legkiemeltebb szerepben) egy kislányt látunk, aki depressziós édesanyja gyógyszertúladagolás okozta halálát követően elvált apjához és az ő arisztokrata családjához kerül. A kastélyszerű családi házban együtt él szenilis nagyapjával, karrierista nagynénjével, kétszínű apjával és naiv barátnőjével, valamint a kúria egyik szegletében lakó, őket szolgáló bevándorló családdal. A bevándorló házaspár feltehetően nem az elmúlt években érkezett Franciaországba, valószínűleg már régóta kiszolgálják a gazdag családot. Ahogy Bergman Hetedik pecsétjében a színész pár a kivétel, itt ők jelentik az összes szereplő között az egyetlen biztos pontot. Egyébként a család belső viszonyainak hidegségét és a magas státusú ismerőseikkel következetesen betartott etikettszabályok finom kritikáját látjuk. Ebben a tekintetben Buñuel burzsoáziaképét eleveníti fel a rendező. Ugyanakkor a spanyol mestertől eltérően csaknem teljesen humortalan formában teszi ezt. Néhány csepp fekete humor kijut a nézőknek így is (pl. az idős családfő hebegő-habogó borbélyát kéri meg, hogy segítse a halálba, majd unokájának meséli el, hogyan ölte meg beteg feleségét), de a film egészét tekintve a nagyon sötét szemléletből többnyire hiányzik az élc. Pedig az opusz legerősebb pillanatai a dark comedy műfajának határán mozgó szituációk. Ezek kijátszása nélkül tetszetősen elnyújtott, durva vagy deprimáló hangulatú képsorokat látunk.

A Happy end Godard szellemét és a korai Antonioni-filmek formáját idézi. Többnyire statikus plánokkal felvett hosszú jelenetekből építkezik. Klasszikus értelemben vett történet nemigen bontakozik ki, inkább jeleneteket látunk egy kortárs arisztokrata vagy nagypolgári család életéből. A családtagok életének fontosabb és kevésbé fontos epizódjai jelennek meg, melyek – mivel egymással kapcsolatban álló emberekről van szó – néhol összeérnek. Előtérbe a szereplők közti viszonyrendszerek és árnyalt karakterek, nem feltétlenül a cselekményt előrelendítő jelenetek kerülnek. Jóllehet, nem teljesen epizodikus, van íve a dramaturgiának. Viszont az is csak a fináléban derül ki, amikor néhány korábban elszórt, szinte már elfeledett jelenet áll össze egy történetszállá, hogy csattanós végként megrendítse a nézőt. Elvétve feltűnik egy-egy konkrét társadalmi-politikai probléma is (pl. néhány másodperc erejéig bekapcsolódunk egy női kvótáról szóló vitába), de inkább háttérben maradnak ezek az utalások. Így a társadalomkritika sem elhivatott tudatossággal jelenik meg a vásznon, mint mondjuk az amerikai filmekben, csupán keretezi az egyetemesnek szánt üzenetet, amit az emberről mond el a mű.

A családtagok valamennyien küzdenek korunk egyik-másik betegségétől. Például a szüleik életét követni nem tudó fiúkat látunk. A kislány apja sikeres orvos, de nem bír elégedett emberré válni, és képtelen szeretni. Megdöbbentő részvétlenséggel közli vele lánya, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy apja nem szeret senkit, és ez nem is baj, csak egzisztenciálisan ne hagyja őt egyedül. Az apa ellentéteként tételeződik unokaöccse, aki anyja szoknyája alól igyekszik kitörni. Csakhogy képtelen megfelelni az elvárásoknak, hogy átvegye örökségének, egy útépítő cégnek a vezetését. Hősies kiállása a szegények és a kisebbségek mellett, bár őszinte, a vásznon mégsem tűnik heroikusnak, sőt, egyenesen nevetséges és komolytalan. Persze a rátelepedő, mindig gondoskodó és törtető anya is vastagon felelős fia kisiklott életéért. A folyamatos öngyilkossági kísérletekkel próbálkozó nagypapa hidegsége és amoralitása se szolgál ellenpontként, ám ő legalább nyersen beismeri romlottságát, és semmiféle álságos „gentlemanséget” nem ölt magára. Hőseink életében a kultúra egyszerű köntösként jelenik meg: a filmben feltűnő művésznő életét kizárólag szexuális kapcsolatainak ápolása tölti ki, míg művészetére a jómódú közönség csak sznobságból kíváncsi. A legpesszimistább állítása a filmnek ugyanakkor az, hogy az említett viselkedésformák és (akár konkrét) betegségek a gyerekekre is átöröklődnek. Nincs tehát remény, az európai kultúra és morál végleg megbukott. Külön hangsúlyt kap ez az állítás a zárlatban.

Haneke rendezett egy modernista filmet, hogy a nyugati kultúrkörről alkotott kultúrpesszimista véleményét Makavejev durvaságával fejezze ki. Stílusa és a kortárs technikák felhasználása (pl. mobiltelefon kamerájával készült felvételek) bizonyára lenyűgözik az elvontabb művészfilmek kedvelőit, szívesen fogadják majd a jelenkor emberének környzetét és életét meglepően hitelesen prezentáló művet. Ám a film rétegei között megbúvó tanulság egyáltalán nem újszerű. Számtalan alkotást – és egyre többet – látunk civilizációnk bukásáról, megtört emberekről, a vadkapitalizmus fenyegető világáról. Igaz, kevés közülük ilyen magas színvonalú. Mindenesetre megnéznénk már egy-két filmet az európai kultúra ma is működő értékeiről, ma élő pozitív hősökről, a szabad társadalmi és piaci mozgások kreatív és felszabadító hatásairól, ill. végső soron a jelenlegi válságos helyzetből való kiútról is. A világ ugyanis nem áll meg, és minden világvége-vízió ellenére sem dőlt össze mindeddig. A múltunkban ugyanakkor kísértetiesen hasonló irányú társadalmi, politikai, gazdasági vagy kulturális válságokat találunk, amiket a saját korukban a maiakhoz kísértetiesen hasonlító pesszimista felhangok kísértek. Pedig a válságokat általában virágzás követi.

 

2017. október 27. és 29. között Haneke-retrospektív lesz a KINO Cafe moziban, melynek programjáról itt olvashatnak.

Két részes Haneke-protrénk (A fehér szalagig) itt olvasható a prae.hu-n: Fejünk helyett képernyő van, Tükörből nézni a világot.

 

Happy End

Feliratos, francia-osztrák-német filmdráma, 107 perc, 2017

Rendező: Michael Haneke

Forgatókönyvíró: Michael Haneke

Szereplők: Isabelle Huppert, Jean-Louis Trintignant, Mathieu Kassovitz, Franz Rogowski, Laure Verlinden, Toby Jones, Fantine Herduin

Operatőr: Christian Berger

Vágó: Monika Willi

Producer: Margaret Ménégoz

Bemutató: 2017. október 12.

Forgalmazó: Cirko Film

Korhatár: 12 éven aluliak számára  a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés