bezár
 

színház

2017. 10. 28.
Amiről nem lehet beszélni
Dollár Papa Gyermekei - Diderot: Az apáca
Denis Diderot Az apáca című művének első magyarországi bemutatóját tartotta meg a Dollár Papa Gyermekei a Trafó nagyszínpadán. És bár a társulat sajátos formanyelvére éppen a nagyszínpad mint helyszín jelent potenciális veszélyforrást, a végeredmény ezzel együtt is szerethető és izgalmas.

Az előadás ajánlója egy ponton Tompa Andreát idézi. Tompa szerint Ördög Tamás és Kiss-Végh Emőke kétszemélyes, rendszerint vendégekkel bővített társulatának a jellegzetessége egy olyan újfajta színészet, amely a személyesség és a karakterképzés elegye. A társulat egy korábbi előadásában, a Trafó Stúdiójában játszott A tágra zárt szemek próbájában határozottan megmutatkozik ez a különös, szélsőségeket közelről láttatni engedő színpadi létezés. Erre a közelségre gondolva van némi aggodalmam azzal kapcsolatban, hogy ez a sajátosan intim hangulatú, rendszerint az emberi kapcsolatokról szóló forma túlságosan messze kerül a nézőtől nagyszínpadi körülmények között. Az apácát elnézve pedig ez az aggodalom nem is teljesen alaptalan.

Pedig az előadás szorosan hozzánk szól: kezdéskor a színpadot eltakaró fekete függöny előtt megjelenik Zsuzsanna nővér (Kiss-Végh Emőke), a lehető legprózaibban bemutatkozik, és elmondja, hogy szeretné megmutatni és elmesélni, mit élt át az utóbbi időben. Diderot emlékiratokat alkotó apácáját felváltja egy itt és most vallomásra kísérletet tevő nő, akinek megszólítottja nem a puszta papír, hanem a hús-vér közönség. Szimpatikus, erős kezdés ez, amely a folytatásban szinte etűd-könnyedségű jelenetek váltakozásával csap bele a zárdai élet nehézségeinek részletezésébe. A fekete függöny elhúzása után vakítóan fehér díszlettel kerülünk szembe, és megjelenik a nevetségesen szigorú rendi felfogásokat képviselő Ludovika nővér (Szalontay Tünde) és Krisztina nővér (Urbanovits Krisztina) alakja.

Amit látunk, szép és gördülékeny, apróbb szépségei mégis könnyen elveszhetnek ebben a nagyszínpadi állapotban, amelyben már csak a megképzett karakterek lendületességétől függően is több figyelem jut egyikre vagy másikra. Stork Natasa buzgó és a rendet követő apácája például egészen kitűnő alakítás, saját templomi emlékek köszöntek vissza ennek a karakternek az ájtatosságában. Ugyanakkor nem marad el mögötte Cuhorka Emese Ursula nővér-figurája sem. Épp csak a játszott karakter szorul háttérbe, ahogyan az a való életben is könnyen megtörténhet: amíg a magabiztos ájtatosság több figyelmet kap, addig a furcsa és szétszórt figurákra – mint amilyen itt Ursula nővér – eleve sokkal kevésbé akarunk figyelni, mert kiismerhetetlenek és gyanúsak. Pedig Ursula nővér – aki sokszor Zsuzsanna nővért követi és segíti – több figyelmet érdemel. Ha a nézők közelebb lennének a játszókhoz, ez jobban is érződne – nyilván hasonló arányosságban a másik nővér ájtatosságával, amely így a jelenleginél is többnek tűnne, valószerűsége azonban az emberi kapcsolatok dinamikáján alapuló formanyelvnek köszönhetően nem sérülne.

Hasonlóan jót tenne ez a közeli rálátás a Hód Adrienn által alakított X asszony figurájának, amely azonban ettől függetlenül is az előadás legizgalmasabb karaktere. Viselkedése egyfelől hűen követi Diderot (vagyis Zsuzsanna nővér) leírását, amely szerint „hol elérzékenyül, hogy kegyetlen”, másfelől pedig ebben a figurában érződik talán a leglátványosabban a Dollár papa-féle színjátszás személyessége. A táncos-koreográfus-társulatvezető Hód Adrienn ebben a prózai szerepben – az általa alakított figura józanabbik pillanataiban – pont azzal a figyelemmel és szeretettel kíséri apácái minden mozdulatát, ahogyan civilben tenné azt a saját táncosaival. Ezzel olyan hatást kelt, mintha a szerepen belül is csupán egy koreográfiát vezényelne le.

Ennek köszönhetően az első pillanatokban annyira idilli és valóban szeretetteljes képet sikerül kialakítani az X asszony által vezetett zárdáról, hogy eleinte nem is akarjuk elhinni a figura kegyetlen oldalát: azt az erőszakos leszbikus apácát, aki a saját lányait használja ki a vágyai kielégítésére. Továbbá ismét érdemes megemlíteni Stork Natasát, aki a kettős szereposztásnak köszönhetően ebben a zárdában a joggal féltékeny Teréz nővért alakítja. A meg nem értett érzelmek általi zavarodottság talán az ő játékán érződik a leginkább. Olyan meg nem értett érzelmek ezek, amelyek el kéne, hogy vezessenek az előadás végéhez. Ezek az érzelmek azonban nem vezetnek, hanem éppen megtörik az elmesélhetőséget.

Az előadás hirtelen lezárása, amikor is Kiss-Végh Emőke egymagában rohan át a színpadon teljesen összetörten, mondván, hogy ezek olyan szörnyűségek, amelyeket nem lehet elmesélni, klasszikus színházi értelemben kifejezetten csúnya. Ez esetben mégis valahogy pontosabbnak és igazabbnak hat, mint a megfontolt fokozatosság. A diderot-i szöveg cselekményénél valamivel hamarabb, ám hasonlóan reményvesztett és tanácstalan állapotban ér véget Ördög Tamás rendezése. Felkavar, és úgy hagy. Ez pedig Az apáca egy rendezésétől igazán örömteli.

 

Dollár Papa Gyermekei

Denis Diderot: Az apáca

 

Zsuzsanna nővér: Kiss-Végh Emőke
Ursula nővér: Cuhorka Emese
Krisztina nővér: Urbanovits Krisztina
Ludovika nővér: Szalontay Tünde
Teréz nővér: Stork Natasa
X asszony: Hód Adrienn
 
Mónika nővér hangja: Pogány Judit
 
Jelmez: Je Suis Belle - Dévényi Dalma és Kiss Tibor
Zeneszerző: Dargay Marcell
Vizuális dramaturgia: Balogh Balázs
A rendező munkatársa: Székely Rozi


Rendező: Ördög Tamás

 

Bemutató: 2017. október 18.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

 

Fotó: Csányi Krisztina

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés