Egy vonásból egy másik indul ki, elágazik, és formává kezd fejlődni. Kisebb vagy nagyobb pályát fut be, véget ér, vagy újabb ívek kiindulópontjává válik. Megakad, vagy lendületét veszti, és más irányt vesz; így bonyolódik és bővül az egész. Így alakulnak a dolgok, ilyen mozgásmintázatok lenyomatait mutatják ezek a rajzok és szobrok. És így alakultunk mi is, meg a világunk is: egy kezdetből, egy-egy esetleges elágazásból, véletlen ütközésből, ismétlődések és mutációk sokaságából. Ahogy az elemek, az elemi részecskék, azokból az anyagok, aztán mindenféle lények is így jöttek létre az evolúció lassú láncolatában: formák fejlődésén, társításán és kereszteződésén át. Megannyi hibás és tökéletlen lépés tömkelegén keresztül.

Meglehet, hogy az egyes alakulatok mindegyikének szüksége volt egy véletlenre, valamilyen esetleges találkozásra, összeütközésre, balesetre ahhoz, hogy új, közös, további fejlődési lehetőségek és formák kiindulásává válhassanak. Ilyen kezdetekből indulhatott ki az a rejtélyes folyamat, amelyben egyes őslények – egysejtűek vagy még egyszerűbb előzményeik – egymással kapcsolatba, majd közösségre léptek – szövetekké szerveződtek.

Vélhetően a formálódásnak ez az egyre komplexebbé váló képessége alakította és alakítja azóta is a létezőket, az élettelen és az élő lényeket. És ez a talányos dinamika hordott ki, és valamelyest hordoz máiglan bennünket. Ám azóta, hogy oszthatatlan – individuális – módon alakul fejlődésünk, sokasodik és bonyolódik bontakozásunk láncolata, egyre hajlamosabbá váltunk az eredeti egyszerűségnek, ennek a közös eredetnek elfeledésére. Akárcsak az együttműködések és összefüggések kölcsönös szövedékének átérzésére és szem előtt tartására. Úgy tűnik, fejlődésünk elkerülhetetlen velejárója, hogy szétdifferenciálódtunk.

Ezért is jó, ha emlékeztetnek bennünket a keletkezés eredetére. Ha történetesen művészek alkalmat adnak mindennek szemrevételezésére. Olyan erőteljes és mégis szelíd formákkal, mint amelyeket itt látunk. Mert ezek a plasztikák ugyan a kaktuszok alakzataival mutatnak hasonlóságot, felületeik és hajlataik folytán engem mégis inkább a kőkorszaki küklád kultúra ember-idoljaira emlékeztetnek. Az ötezer éves, ovális arcú figurákon ugyanilyen átható az ábrázolás keletkezésének csodája és ereje; lenyűgöző az, ahogy egy emberalak a kezek alatt ilyen formát öltött – olykor szinte az életnagyságban, közel ahhoz, hogy élővel egy nagyságrendben legyen.

De az is jó, hogy itt nemcsak a szépségre és tökéletességre, hanem az ellenkezőjére is emlékeztetnek. Ahogy a lágy, fehér kerámia-kavicsok némelyike a sérülékenységet mutatja, hasadt voltában feltárja bensőjét, a sima felület alatt rejlő magas fokú összetettségét. Mintha a hasítékból előbukkanó élénk szín eleven testből törne elő – a sebzettségében is megmutatkozó kibontakozás, a létrejövés egyedülálló eseményeként.

Az alkotás folyamatát Paul Klee párhuzamos teremtésnek tekintette. Aminek kapcsán azt is tekintetbe kell venni, hogy egy művész mindig hozott anyagból dolgozik. És érdemes szem előtt tartani azt, amivel a párhuzam fennáll: a teremtést. Erre jó lehetőséget kínál Hans Jonas vallásfilozófus gondolatkísérlete, amit a Halhatatlanság és mai egzisztencia című írásában így fogalmazott meg:

„Kezdetben, megismerhetetlen okból kifolyólag az isteni létalap úgy döntött, hogy felvállalva a veszteség kockázatát helyt ad a véletlennek és a létváltozás végtelen sokféleségének. Méghozzá teljes mértékben, hiszen nem riadt vissza a tér és idő kalandjától sem, és nem maradt egyetlen érintetlen és immunis része sem, amely sorsának tekervényes kibomlását a teremtésben kívülről irányíthatná, helyeselhetné, vagy akár a folyamat véghezvitelét garantálná” (Hans Jonas: Halhatatlanság és mai exisztencia, fordította Mezei Balázs és Szalay Mátyás, Pannonhalmi Szemle, 2006/4., 46–62. o.)

Melkovics Tamás Növekvő rendszerek című kiállítása 2017. november 25-ig tekinthető meg a Parthenon-fríz Teremben. 

(Epreskert, 1063, Budapest, Kmety György u. 26-28.)

A fotókat Melkovics Ágnes és Melkovics Tamás készítették