bezár
 

irodalom

2018. 01. 06.
Rabszolgasorsok
Toni Morrison: Könyörület. Park kiadó, 2017. Fordította: Lukács Laura
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Toni Morrison regényeiben gyakran köszönnek vissza az édesapja meséiből ismert fekete közösség tagjai, vágyaik, félelmeik, így aztán nem meglepő, hogy legújabb művében, a Könyörületben is egy fekete lány, Florens életébe nyerünk betekintést.

Morrison az 1600-as évek rabszolgatartó társadalmába kalauzol minket, ahol az ültetvényeken végelgyengülésig dolgoztatják a feketéket, embertelen körülmények között élnek, trágyában, a kemény földön alszanak, és ha megbetegszenek, ugyanúgy kihajítják őket az út szélére, mint az állatokat. Kegyetlen világ ez, amit az írónő rendkívül pontosan és realisztikusan tár az olvasó elé. Jól megkomponált környezet, amiben nincsenek hamis elemek, nincsenek ellentmondások, szigorú szabályok szerint működik minden. Amiért aztán mégis képesek vagyunk elszakadni attól, hogy a 17. században vagyunk, és a jótékony időtlenségbe helyezkedni, az a társadalom ábrázolásának hiánya.

Ugyanis nagyjából a harmadik fejezetig van csak tudomásunk arról, hogy mi is zajlik a birtokon kívül, onnantól kezdve a hangsúlyok az egyéni sorsok felé terelődnek. Az először furcsa, a paraszti beszédmódot és észjárást imitáló, levélszerű fejezettel nem is tudunk mit kezdeni, a megnevezett szereplők ismeretét a szöveg evidensnek veszi, így a második fejezet szinte az első magyarázatává válik. Az eltérő stílus kettős narrációt sejtet, később rajzolódik csak ki, hogy a fontosabb szereplők mind-mind megkapják a maguk monológját, hogy elmesélhessék saját történetüket.

Bár a regény címe egyértelműen Florens megmentésére utal, a kislány érkezése a házhoz mégsem jelent akkora változást a birtok életében, mint a már korábban odakerülő másik két rabszolga megjelenése. A lány elhozatala kegyetlen régi gazdájától, Ortegától, nem más, mint Jacob Vaark legújabb jócselekedete.

Jacob személye rendkívül kettős: egyrészről megmentettjei istenként tisztelik, minta-emberként tekintenek rá, aki kedves, jólelkű, okos, mindemellett még kinézetre sem utolsó. Másrészről viszont Morrison tesz róla, hogy árnyalja a férfi képét, és néhány gesztusában rámutasson, hogy Vaark sem makulátlan, és attól, hogy befogadott három rabszolgát, nem jól, csupán jobban tartja őket.

Mégsem mehetünk el Florens mellett úgy, mintha jelentéktelen elemként funkcionálna, még akkor sem, ha a birtokon élők viszonyát tekintve így is van. Florens jelentősége – azon túl, hogy Toni Morrison őt teszi meg a regény főszereplőjévé – a különcségében rejlik. Már maga a tény, hogy rabszolga létére kizárólag cipőben hajlandó járni, kiemeli őt a társai közül. Levetett úri cipőkben csoszog, sokszor okozva fájdalmat megmentője feleségének is (egyszer a halott kislánya cipőjét kapja meg). Mindemellett Florens a legokosabb a három rabszolga közül, hiszen tud írni, olvasni, méghozzá jól, mert egy pap titokban tanította, és szorgalmasan végzi a házimunkát is. Ezért is furcsa a látszólag általa írt, fel-felbukkanó levél egyszerűsége – hogy az utolsó mondatban tudjuk csak meg, ki a feladó valójában, és hány levél, hány perspektíva is fut össze, illetve keresztezi egymást, írói bravúr, bár felveti a kérdést, honnan tudhatott annyi mindent az írója, hiszen ilyen fokú tájékozottsága aligha lehetett.

Florens részletesen kidolgozott jellem, akárcsak Lina, aki kimondatlanul is a lány legjobb barátnője lesz. Lina személyében egy anyatípus elevenedik meg, akit, bár látszólag a szálak mozgatója, valójában azonban csak mély vallásossága és gyakorlati érzéke emel valamelyest a többiek fölé. A két pozitív szereplő ellenpontozásaként lép fel a harmadik rabszolga, Bánat, aki tökéletes ellentéte a ház lakóinak, és néha kimondva, néha pedig kimondatlanul is minden probléma forrásaként tételeződik. A buta, tanulatlan, munkára alkalmatlan Bánat feleslegessége csak tovább fokozódik, amikor várandós lesz, ez pedig alibiként szolgál a további nem-dolgozásra, Morrisonnak pedig lehetőséget teremt arra, hogy jótékonyan a háttérbe szorítsa, és csak akkor használja, amikor szükség van rá.

Az észrevétlenül a cselekmény fő helyszínévé váló birtokon, amely egyfajta burokként védi a szereplőket a külvilágtól, mindenki megvívja a harcot a saját státuszáért. Csupán egyetlen kapcsolat van, ami örök és megmásíthatatlan: a Gazda–rabszolga pozíció semmilyen körülmények között nem lazítható, még a legnagyobb bizalmi viszonyban sem.

A felsőbbrendűség-alávetettség ábrázolásában Morrison nem elégszik meg az egyszerűséggel és egyértelművel, ahogyan karakterei is összetett jellemek, úgy válnak a kapcsolataik is azzá. A rabszolgák csupán egymást hívják valódi nevükön, urukat sohasem, csak Gazdaként emlegetik, feleségét pedig Asszonyomként. A felsőbb szinteken ugyanez a mechanizmus lép életbe, Rebekka és Jacob csak a saját köreikben megnevezhető figurák.

Külön réteget, ha úgy tetszik, kasztot képeznek maguk a nők is, hiszen – és ebben a tekintetben végig érezzük, hogy a 17. században vagyunk – csak a férfiakhoz viszonyítva léteznek, döntéseik, pozíciójuk attól függ, hogy milyen viszonyt ápolnak velük. Ez a ház ura és úrnője tekintetében egyértelműen kirajzolódik, a rabszolgák esetében a férfi mint viszonyító tényező a kovács alakjában érhető tetten. Az ő érkezése az, ami megváltoztatja a rabszolgalányok viszonyát a férfiakhoz, a kovácshoz magához és egymáshoz.

A kétféle kasztrendszerben talán csak Linának van valamiféle átjárása, mintha immunis lenne azokra a viszonyokra, amik a regényben tételeződnek. Mozgástere neki sem korlátlan, de könnyebben teremt kapcsolatot az egyes egységek között, mint a többiek.

Ez a szilárd, hierarchikus rendszer egyszer képes csak meginogni, Jacob és Rebekka megbetegedésekor, illetve a férfi halálakor. Egészen addig minden kisebb-nagyobb tragédia személyes ügy volt, a birtok lehetséges elvesztésének ténye azonban közösségi üggyé válik. A teljes elzüllés, lázadás, vagy a rendszer szétesése azonban nem következik be, a lehetséges következmények bénító erővel bírnak, és egy pillanatra magát a cselekményt is megakasztják. Ez a megakadás azonban nem zavaró, megtorpanásra késztető megállás, hanem egy apró fellélegzés, ami segít a rengeteg cselekményszálat tisztán látni.

A Könyörület gondosan, aprólékosan kidolgozott világot tár elénk, amiben az írónő nem elégszik meg a társadalmi ranglétra alján élők bábszerű bemutatásával, hanem valódi, hús-vér emberekként ábrázolja őket, akik még szolga-létükben is megvívják a saját csatáikat magukkal, egymással. Morrison nem akarja búra alá tenni ezeket az embereket, nem akarja úgy ábrázolni az életüket, mintha a gazdáiktól tökéletesen leválasztott robotok lennének, sokkal inkább a viszonyhálót akarja felfejteni, és ebben a rendszerben elfoglalt helyük szerint értékeli és értékelteti őket.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés