PRAE.HU: Mi volt 2017 nagy könyve számodra a magyar irodalomban és a világirodalmiak közül?

2017-es emlékezetes olvasásokat, esetenként újraolvasásokat mondok, szépirodalmat, esszékötetet, tudományos könyvet, cikkeket: Rebecca Schneider: Performance Remains; Jacques Derrida: Ki az anya?; Földényi F. László: A melankólia dicsérete; Kemény István: Lúdbőr; Takács Zsuzsa: A sóbálvány; Tóth Erzsébet: Egy végtelen vers közepe; Selected Poems of Anne Sexton; Kara Reilly (szerk.): Theatre, Performance and Analogue Technology; Borda Réka: Hoax; Ferencz Mónika: Hátam mögött dél; Németh Gábor Dávid: Banán és kutya; Zilahi Anna: A bálna nem motívum; Tom Stoppard drámái; Kárpáti Péter: Én, a féreg (dráma); Sopotnik Zoltán: Saját perzsa (dráma); Térey János: Epifánia királynő (dráma); Kricsfalusi Beatrix: A színház mint morális intézmény; Szívlapát antológia; Jacques Derrida: The Beast and the Sovereign; Nemes Nagy Ágnes: Összegyűjtött versek; Tompa Andrea: Omerta; Bruno Schulz: Fahajas boltok; Erving Goffman: Az én bemutatása a mindennapi életben; Csabai Márta-Erős Ferenc: Testhatárok és énhatárok; Raymond Chandler: Hosszú álom; és várom, hogy olvashassam Darida Veronika Eltérő színterek című, nemrég megjelent könyvét.

PRAE.HU: Melyik irodalmi program volt idén a legizgalmasabb?

Energetikailag mindenképpen a Független Mentorhálózat 2017. januári indulása: megmutatta, hogy sok jó erő mozog még ebben a közegben. Ez a kezdeményezés bizonyos értelemben felszínre hozott egy olyan működésmódot, amely régóta része sok kollégám pályafutásának, köztük az enyémnek is; vagyis hogy foglalkozunk fiatalabb pályatársak szövegeivel, és a tehetséggondozás mint közös ügy természetes alapvetésünk. Kitörési kísérlet volt ez: a mindenkori érdeklogika és frusztráció ellen, a kreatív jótétemény, az adomány, a magánemberi kiállás gesztusainak kihangosításán keresztül.

Másrészt, idén nyáron részt vettem a Bánkitó Fesztiválon egy Irodalom és korrupció című kerekasztalbeszélgetésen is, Fenyvesi Orsolya, Kemény Zsófi és Németh Bálint társaságában: nagyon izgalmas, dinamikus beszélgetés volt, s felmerült, vajon képes-e saját közegünk meglátni annak esélyét, hogy kitörjön egy évtizedek óta rögzült, rögzített paradigmából, amely a részvéttelenségre, empátia-hiányra, a közös hazugságokra és elfojtásra építtetett. Hiszem, hogy itt az ideje bemozgatni a rendszert, elkezdeni emberként viselkedni, felderíteni a visszaéléseket, megtörni a hallgatásra épülő erőszak-rendszereket, abbahagyni a sunnyogást, és figyelmet fordítani a szakmaetika eddig eltagadott vagy magánüggyé kényszerített kérdéseire. Hiszen csakis így garantálhatjuk azt, hogy a most 12-13 éves, írással foglalkozó fiatalok már egy szakmaetikai értelemben tudatosabb, empatikusabb, önvédelemre képes, tisztább közegbe érkezzenek.

PRAE.HU: Milyen folyóiratokat, lapokat, blogokat olvastál idén? 

A Korunk folyóiratot például évek óta kiemelt figyelemmel kísérem, 2017-ben sem okozott csalódást. Emellett az Élet és Irodalom online felületén októberben indított új funkció is kedvenceim közé tartozott, ahogy a Versum Online is. A közösségi médiafelületen a Szöveges kontent frissített fel. Színháztörténészként, kutatóként többek között a Theatre Research International, a Performance Research, a Színház és Játéktér folyóiratok tanulmányainak örültem nagyon, az Apertúra 2017/4-es számának, illetve a Tiszatáj kultúrtechnikai blokkjának. 

PRAE.HU: Van-e kedvenc irodalmi helyed? (Akár beülős-valóságos, akár virtuális?)

Jelen pillanatban a JAK líraműhelye az abszolút kedvenc helyem, amelyet szeptember óta viszünk Hyross Ferenccel: olyan fiatalokkal dolgozunk együtt, akik komolyan veszik a szövegmunkát, bátran és elemző módon fejtik ki véleményüket egymás verseiről, és piszkosul tehetségesek. Nagy ajándék volt ez a találkozás, jövőre folytatjuk: intenzíven, figyelmesen, a szövegminőségből nem engedve.

PRAE.HU: Mit neveznél az év műfajának?

A krízist. A kérdés, átfordítjuk-e mindezt lehetőségbe: úgyis, mint művészeti, értelmiségi, nemzeti közösség(ek). Szegeden volt tavasz végén egy remek krízis-konferencia, s az egyik kerekasztal-beszélgetés során számos oldalról körbejártuk azt, hogyan válhat a krízis az önkritika, az újradefiniálás, az öndefiniálás téridejévé. Ez egy lehetőség.

Ám ha nem élünk vele, s közösségeink olyanok maradnak, amelyek lustaságból, fáradtságból, nemtörődömségből lehetővé teszik a régen berögződött működésmódok továbbélését, akkor jöhetnek új hatalmi konstrukciók, új vezérek, új pénzosztók, a séma változatlan marad. Egy olyan séma ez, ahol a társadalmi-szakmai hierarchia alsóbb fokain állókat vagy a kívülállókat (illetve akiket annak hisznek, bélyegeznek) nem illeti meg ugyanaz a tiszteletteljes bánásmód, ugyanaz a hangnem, mint a hatalommal, tekintéllyel, elismeréssel bírókat. Ezen csak közösen tudunk változtatni. Én ezen leszek.

Egyébiránt: lásd Pollágh Péter pontos válaszát erre a kérdésre.

PRAE.HU: Milyen még nem lefordított külföldi kötetet olvasnál szívesen magyarul?

Egy Anne Sexton válogatáskötetért tudnék lelkesedni nagyon, ideje lenne. De hogy mondjak olyat is, aminek szintén bőven ideje volt, és cserébe idén megjelent: Anne Carsontól a Vörös önéletrajza (ford. Fenyvesi Orsolya).

PRAE.HU: Milyen szerzőt hoznál Magyarországra?

Derrida kísértetét mindenképpen: ránk férne. Aki persze idén is meg- és felidéződött itthon, hála Orbán Jolán és Radvánszky Anikó munkájának, a szakmai és emberi értelemben is kiemelkedő éves Derrida-konferencián.

PRAE.HU: Milyen újrafelfedezésnek örülnél? 

Az elmúlt évek szomorú hazai tudományos veszteségeinek fényében: Szegedy-Maszák Mihály, Kállay Géza, Tarján Tamás.  

PRAE.HU: Milyen magyar és külföldi szerzőt ültetnél egymás mellé? Miért épp őket?

Raymond Chandler és Bólya Péter szellemét. Emberismeretért, szembenézésért, radikális krízisoldásért.   

Fotó: Jelenkor Kiadó / Tillai Tamás