bezár
 

irodalom

2017. 12. 31.
A szeméttelep felett rajzó varjúfélék
Centauri monográfiákról, erőszakos megosztottságról, és a közösségi médiáról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A szeméttelep felett rajzó varjúfélék Év vége előtt szerettük volna megtudni, neves szerzőink, irodalomkritikusaink, kiadóink milyen könyveket szerettek, milyen helyekre járnak legszívesebben, melyik a kedvenc borítójuk, és így tovább.

PRAE.HU: Mi volt 2017 nagy könyve számodra a magyar irodalomban és a világirodalmiak közül?

Az évtizedek alatt összegyűlt monográfiákra kattantam rá az idén. Szeretem a tematikus olvasást, filmeket is nézek tematika szerint, és ha egyszer valamire ráállok, igyekszem végigolvasni mindent. Így 2017-ben a nagy életrajzi művek és monográfiák voltak soron (Capote, Orwell, Havel, Márquez, Borges, Dosztojevszkij, Sartre…), nemcsak írók, hanem tudósok, festők monográfiáit is olvastam (pl. Einstein vagy Dalí), így aztán nagy regényélményről nem számolhatok be, viszont egy másik nagy élményről igen. Azt gondolná az ember, hogy monográfiákat habzsolni azért izgalmas, mert sorsok, alkatok, egyéniségek kavalkádját láthatjuk magunk előtt, és ez igaz is, de ennél meghökkentőbb, hogy egymásól radikálisan különböző alkotóknál is megtalálni ugyanazokat a motívumokat, működésimódokat vagy problémákat. Eddig is tudtam, hogy a világ valójában nem sokat haladt az elmúlt 100 évben, de megdöbbentett, hogy tűpontosan ugyanúgy történtek dolgok térben és időben távoli alkotókkal; hogy például ugyanaz a harc, az a végzetes és erőszakos megosztottság, amely ma is tombol, amely most is agresszív, manipulatív és ostoba, ugyanakkora erővel nyomta, nyomorította az alkotókat, mint ma, és ahogy fogja holnap is. Ez az élmény az idén minden mást elmosott bennem.

PRAE.HU: Milyen folyóiratokat, lapokat, blogokat olvastál idén?

Szinte mindent olvasok, bár inkább kampányszerűen nézem végig, főként az online elérhető irodalmi tartalmakat. Ilyenkor mindenevő vagyok, valójában mindig azt kutatom, hogy hová tart a kortárs irodalom, tart-e valamerre egyáltalán. Nem a hozzám közel álló tartalmakra vadászok, inkább a nagy merítésre törekszem. Gyakran nézem kortárs szerzők közösségi oldalát, olvasom/nézem az ÉS Kvartettet (klassz volna, ha a Youtube-ra jobb minőségű felvételeket rakna fel az Írók Boltja :) ). Rendkívül érdekes látni, hogyan olvas a kritikus. Sok kritikát olvasok az ÉS Kvartetten kívül is. Ahogy említettem, ezzel páhuzamosan monográfiákat habzsolok, így összevethetem a kritikusok és szerzők jelenlegi viszonyát azzal, ahogy a kritika egyes szerzőkhöz 50 vagy 100 éve viszonyult. Érdekes látni a telitalálatokat és a baklövések sokaságát is. Az év egyik legörömtelibb eseménye pedig az, hogy ismét kapható a 2000.     

PRAE.HU: Van-e kedvenc irodalmi helyed? (Akár beülős-valóságos, akár virtuális?)

Már nemigen ülök be kávézókba, egyébként is egész életemben inkább barangolós voltam. De azért egy irodalmi helyet – nem kis elfogultsággal – ajánlhatok. A kiadóm az idén nyitotta meg a Dohány utcában a Magvető Cafét. Jó hangulatú és sok programot kínáló hely. Az pedig borítékolható, hogy sokan fogják ajánlani továbbra is a Nyitott Műhelyt, amely számomra is az egyik legfontosabb. Ott írók és olvasók sokasága érzi magát otthon. Voltaképp viselhetné a Nyitott Otthon nevet is. Újonnan felfedezett hely – és ezt nem kötelező udvariasságból mondom – a Kelet Kávézó, ahol épp a prae.hu meghívására jártam. Ahol pedig örömmel töltenék el akár egy hetet is, az egy lakás Moszkvában. Az a lakás, ahol Bulgakov a Kutyaszívet írta, és ahol állítólag korábban Puskin húga találkozott azzal az emberrel, aki lelőtte Lermontovot. Régi vágyam, hogy egyszer eljussak oda.

PRAE.HU: Mit neveznél az év műfajának?

Könnyen lehet, hogy a közösségi média szül majd – talán épp ezekben az években – új műfajokat (ahogy megszületett a blog és a videoblog is). Pár éve már ez az egyik legfontosabb platform az írók számára is, de többről van itt szó, mint egy új felületről. A közösségi médián keresztül kommunikálni egyrészt lehetőség, másrészt kihívás. Lehetőség, mert a célközönség elérésére olyan teret biztosít, mely vetekszik már a sajtó adta lehetőségekkel is. Kihívás, mert a közösségi médiát olyan algoritmusok működtetik, amelyek nem mindig kedveznek a minőségi tartalomnak. Irodalmat – vagy bármit, ami mégiscsak valami minőséget jelent – célba juttatni folytonos kötéltánc. Bár lassan megszokottá válik a közösségi média használata, a hatékony működtetésnek most sincsenek receptjei. Ez az állandó kényszer és egyensúlyozás sok esetben nem egyszerűen a rendszer okos felhasználását jelenti, hanem műfaji megújulást is. Elvileg épp a közösségi média felületei adnak az alkotóknak egyfajta szabadságot, ugyanakkor a hatékony elérés érdekében és a pénzre hajtó algoritmusok ellenében kénytelenek vagyunk kísérletezni, új formákat találni, más ritmusban gondolkodni, és a többi. Ez nem feltétlenül baj, de kétségtelenül nagy kihívás.       

PRAE.HU: Milyen még nem lefordított külföldi kötetet olvasnál szívesen magyarul?

Paul Auster legújabb regényét. Úgy tudom, hamarosan kijön nálunk is. Tavasszal Graz egyik könyvesboltjában láttam a 4321 bemutatójának installációját. Volt bennem némi rossz érzés is, hogy németül ilyen gyorsan megjelenik, míg nálunk annak ellenére kell sokat várni, hogy Austert itthon is sokan olvassák.

Auster

PRAE.HU: Milyen szerzőt hoznál Magyarországra?

Ha úgy értitek, hogy kit hívnék meg, mondjuk a Tavaszi Nemzetközi Könyvfesztiválra, akkor szintén Austert. Az új kötet apropóján is jó választás volna. Ha fordításokra gondoltok, akkor kortárs oroszokat. Nem vagyok eléggé tájékozott ezügyben ahhoz, hogy megítéljem, mennyire tartjuk a lépést a kortárs orosz szerzők fordítását illetően, de az a benyomásom, hogy mintha kiment volna ez a „divatból”, holott régen figyeltünk rájuk, nekem pedig nagyon jó emlékeim vannak róluk, így például Plotnyikovról vagy Zsityinszkijről. Nem tudom, hányan ismerik őket, én sem tudom, hogy aztán ezek a szerzők milyen pályát futottak be, de a nyolcvanas évek végén írt orosz regények még nagyon ütősek voltak.

PRAE.HU: Milyen újrafelfedezésnek örülnél?

Én például mindent megtettem, hogy újra felfedezzük Jack Londont. Részint ezért írtam a fiatalkorából regényt (Jákob botja). Minden szempontból korszakhatárra értünk, posztmodern utáni időszak jön, most lenne itt az ideje mindent felülvizsgálni. Átgondolni megint mindent, de nem a posztmodernt, hanem mindent, ami a posztmodern és a modern irodalmat megelőzte. Ennek egyik módja a klasszikusok újrafordítása. Ezért minden új fordításnak örülök, legyen szó a Zabhegyező (Barna Imre) vagy az Isteni színjáték (Nádasdy Ádám) fordításáról. Szerencsés helyzetben vagyunk, mivel a világirodalom java nem magyarul született meg, ezért mi gátlástalanul készíthetünk új fordításokat több száz évvel ezelőtti művekről, és porolhatjuk le őket, adhatunk nekik egy frissebb nyelvezetet. Ugyanezt bajosabban tehetik meg például a britek Shakespeare-rel. Minden új fordítás alkalom arra, hogy ráeszméljünk: a világirodalom nagy alkotásai univerzálisak, s még ha néha úgy tűnhet is, hogy veszítenek a fényükből, valójában csak a nyelvezet elavulásáról van szó, s nem arról, hogy ne volna meg bennük a világklasszisokat jellemző erő.

PRAE.HU: Volt idén kedvenc borítód?

A Magvető Kiadó Időmérték sorozata tetszett a leginkább. Az Időmérték sorozat olyan barátságos, tenyérbe simuló, zsebbe való kis kötetekből áll, hogy az ember szíve szerint minden darabját magával hurcolná egész nap.  

PRAE.HU: Milyen magyar és külföldi szerzőt ültetnél egymás mellé?

Örömmel ülnék le egy asztalhoz Jonathan Franzennel :)

PRAE.HU: Miért épp vele?

Tudtommal ő az egyetlen igazán népszerű író, aki szabadidejében madarak után jár. Bárhol tart író-olvasó találkozót a nagyvilágban, utána kimegy a legközelebbi szeméttelepre. Persze, ha természetjárásról van szó, a szeméttelep az utolsó, ami eszünkbe jut, de valójában temérdek madarat látni ott, elsősorban sirályokat és varjúféléket. Egyrészt jót madarásznánk, másrészt a szeméttelep a posztmodern kor egyik legékesebb produktuma, a dekonstrukció maga. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy az utolsó 100 évből a szeméttelep felett rajzó varjúfélék hozták ki a legtöbbet. Nem az irodalomról beszélek elsősorban, hanem egy korról, amely lezárul, amely szemlátomást minden eresztékében recseg-ropog, amely szemlátomást nem oldott meg semmit, amely szellemi és ökológia szempontból is szeméthegyeket hagy maga után, és amelyre egy új kor legjobb esetben is úgy gondol majd, hogy az ember történelmének legnagyobb kihagyott lehetősége volt.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés