bezár
 

színház

2018. 01. 08.
Nem érdemes panaszkodni
A Macskajáték Debrecenben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A debreceni közönség kérésére Ráckevei Anna színházigazgató főszereplésével érkezett Örkény Macskajátéka a Csokonai Színház színpadára. Aki jegyet vált erre a közös utazásra, garantáltan újabb főszerepet osztana a direktorra.

A legjobb és legegyszerűbb túlélési stratégia az életben, ha a múltba visszatekintve elfogadóak vagyunk, a jövőre nézve pedig bizakodóak és proaktívak. Panaszkodni nem érdemes, hiszen ami mögöttünk van, megváltoztathatatlan, az előttünk lévők pedig rajtunk állnak. Szerelemben pláne.

Szkéné színház

A Macskajáték debreceni feldolgozása éppen erre a szintézisre helyezi a hangsúlyt, ahol a különböző karaktereken keresztül tragikomikus módon az élet lehetséges megélésének minden végletével találkozhatunk. A főszereplő, Orbánné (Ráckevei Anna) a jelenben élni nem akaró ember tipikus példája, míg nővére, Giza (Kubik Anna) épp ellenkezőleg, csupán a jelenben akar élni, nem törődve a múlttal, de még a jövővel sem. Aztán ott van Orbánné barátnője, Paula (Oláh Zsuzsa) és az egykori szerelme, Csermlényi Viktor (Jámbor József), akik, mivel az idő múlását nem képesek elviselni, valahol a múltban élnek azáltal, hogy saját maguk fiatalkori szépségét próbálják őrizni külsőségekben és belső jellemvonásokban egyaránt, nem meglepő módon csekély eséllyel.

Ráckevei Anna

Az említett karaktereket persze mindannyian hordozzuk valahol legbelül, a történet pedig éppen ettől válik izgalmassá. Magunkra, családtagjainkra, barátainkra ismerhetünk a jeleneteken átívelő olyan tipikus élethelyzetekben, mint például a szülő-gyermek egymástól való eltávolodásában, a testvérek egymás iránti hűségében vagy éppen a barátok hűtlenségében. De nem csak a felsorolt élethelyzeteket érezhetjük magunkénak. Örkény drámája a hatvanas évek korrajza, a színpadon azonban – a ruháktól eltekintve – akár napjaink társadalma is megelevenedhetne. A lepukkant, penészes lakás, amelyet hajszálvékony falak osztanak fel szobákra a társbérlők között, a Nyugat és Kelet nyújtotta lehetőségek és jó(l)léti esélyek éles különbsége ötven évvel a szöveg születése után sem ismeretlenek a társadalmunkban. A darab magával ragadó erőssége pedig éppen abban rejlik, hogy míg hangosan nevetünk a szereplők botlásain a szerelemben, a lehetetlen helyzetükön a háború és forradalom utáni körülmények között, addig nagyon is érezhetjük, hogy a mi életünk sem mindig különb, s máris sírva vigad a magyar.

A színpadkép, amely Horatiu Mihalu munkáját dicséri, egészen rejtélyes, hiszen egy öreg, régi, penészes házat látunk csak az előadásra várva, amely feltételezhetően bútorokat rejt magában. Ám efelől nem lehetünk bizonyosak, hiszen az említett tárgyak csomagolópapírral alaposan be vannak bugyolálva, csak sejteni lehet, mi is rejtőzik a papírréteg mögött. A tér közepén álló tárgy letakarva egy koporsót idéz fel, míg mögötte a falon egy tükröt képzelhetünk a csomagolás mögé. Egy ilyen vizuális kontextusba helyezett színpadképre épülnek rá a jelenetek, melynek következtében minden elhangzott mondat más jelentéssel bírhat a nézők fejében megszületett különböző asszociácók révén, hiszen míg egyesek – köztük e sorok írója is – koporsót s ezzel együtt feszültséget, bizonytalanságot látnak, addig mások zongorát, asztalt képzelnek a középen letakart tárgy mögé, amely sokkal pozitívabb, bizakodóbb érzelmeket hív elő a nézőből. A későbbiekben arra is fény derül, hogy egyik és másik asszociáció sem áll messze a színpadi valóságtól.

Kubik Anna

Ezzel a paradox valósággal – amelyben egy tárgy egyszerre lehet élet és halál jelképe egyaránt – jellemezhető leginkább az előadás, és talán az üzenete is éppen ebben rejlik, hiszen vannak hazugságok, melyek az életünk szerves részévé válva életigazságainkhoz tartoznak, ám hogy a hazugság mennyiben lehet igazság, csak attól függ, ki és honnan néz rá.

Míg hazugságainkról magunk és mások előtt sem mindig rántjuk le a leplet, addig a színpadon letakart tárgyakra fény derül. Középen egy zongora áll, Orbánné letépi róla a papírt. Kicsattanóan boldog a szerelemtől, s a darab ezen pontján így valamifajta boldogság szimbólumává válik a hangszer, mely piros virágokkal van szegélyezve. A nyomor letaglózásától a felszabadulásig jutunk el, a piros élénk színe pedig ennek a pillanatnak az örömét rögzíti. Orbánné boldogságának manifesztálódásaként az addig csak emlegetett Csermlényi Viktor is feltűnik a színen. Érkezésével azonban minden felbolydul. A virágokért bejön Horváth Sándor, a kellékes – aki hasonló „szerepben” tűnt már fel az Imigyen szóla Louis de Funes Novarina-darabban –, egyesével, feszített tempóban, a feszültséget fokozva szétdobálja a cserepeket az előadás során megjelenő többi szereplők között, miközben ők énekelnek reflektálva Viktor legfontosabb ismertetőjegyére, az operaénekesi múltjára. Ez a feszült pillanat a rövid boldogság után máris baljós érzelmekkel tölti meg a teret – s valóban, a színpad közepén álló zongora az előadás végén az öngyilkosságot követően Orbánné koporsójává válik.

Oláh Zsuzsa és Jámbor József

Csermlényi Viktor személyéről nem tudhatunk meg túl sokat, hisz az ő karaktere nem önmagában fontos, az Orbánné és Paula által idealizált kép révén válik ő lényeges szereplővé. A rendezés pedig a szó szoros értelmében rájátszik az idealizált kép formájára. Míg Ráckevei Anna Viktort istenítő monológját hallgatjuk, egy festményt látunk kirajzolódni a színpadon. A háttérben egy keretre lehetünk figyelmesek, amely mögött lassan, komótosan megjelenik egy női ruhába öltözött férfi alakja. Ez a férfi vörös ruhában trónol – szimbolizálva az érzelmek fölötti uralkodást – egy barokk festményként, amely azonban a giccs által a képzelt uralom tartalmatlan ürességét tárja elénk.

Szabó K. István rendezésében egészen új köntösben jelenik meg színpadon a Macskajáték, számos új értelmezési perspektívát kínálva az érdeklődőknek. Utazási lehetőséget ad önmagunk mélyebb lélektani megismerésében, de a bátorságát senki ne hagyja otthon, aki belevág a kalandozásba.

 

Örkény István: Macskajáték

 

Orbánné: Ráckevei Anna

Giza: Kubik Anna

Paula: Oláh Zsuzsa 

Egérke: Majzik Edit 

Ilus: Újhelyi Kinga 

Cs. Bruckner Adelaida: Miske László 

Csermlényi Viktor: Jámbor József

Józsi: Pál Hunor

Pincér: Janka Barnabás

 

Díszlettervező: Horatiu Mihaiu

Jelmeztervező: Rátkai Erzsébet Jászai-díjas

Zeneszerző: Cári Tibor

Ügyelő: Kató Anikó

Súgó: Menich Éva

Rendezőasszisztens: Homonna Nóra

 

Rendező: Szabó K. István

 

Bemutató időpontja: 2017. december 8.

Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen

 

Fotó: Máthé András

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés