bezár
 

irodalom

2018. 01. 06.
Gyászmunka, szakítás után
Lydia Davis: A történet vége. Magvető Kiadó 2017, fordította: Mesterházi Mónika
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
„Egyszerűbb lett volna az elején kezdeni, de az eleje nem jelentett túl sokat anélkül, ami utána jön, és ami utána jön, nem jelentett sokat a vége nélkül” – kezdi történetét egy partvidéki kisvárosban élő egyetemi tanárnő, aki sok évvel később próbál felidézni és feldolgozni egy elmúlt szerelmet. A történet vége Lydia Davis, Man Booker-díjas amerikai írónő eddig egyetlen megjelent regénye, melyet 1995-ben adtak ki az Egyesült Államokban. A magyar fordítás Mesterházi Mónika munkája, és a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2017-ben.

A történet vége ténylegesen a történet végével kezdődik: az elbeszélő megpróbálja felkutatni volt szerelmét. Innen indul az elbeszélés, megtudjuk, hogyan ismerkedett meg a nála jóval fiatalabb férfival, és végigvezet kapcsolatuk kezdeti könnyedségén, majd az eltávolodáson, veszekedéseken, és végül a szakításon és annak körülményein. A meglehetősen viharos kapcsolatot nem áll szándékában megítélni, hanem még utoljára felidézni, összerakni a hiányzó részeket.

A radikális novelláival ismertté vált Davis most is tud újat mutatni: a regény minden érzelmet nélkülöz, nyelvezete egyszerű, leírásai nagyon pontosak, egyáltalán nem hagy teret semmiféle képzelgésre, továbbgondolásra. Ez a pontosság, gondosság nélkülözhetetlen, mivel egy adott ponton világossá válik - és a tanárnő, a szerző is utalást tesz arra -, hogy a történet megírásával, az emlékek minél pontosabb, tárgyilagos leírásával lezárttá akarja tenni azt. A regény vége felé az író azt is elárulja, hogy fél attól, mi fog történni a könyv befejezésével, hogy vajon tényleg le fog-e zárulni a történet, ahogy azt szeretné, vagy csak megkönnyebbül, amiért befejezte az írást. A visszaemlékezések közé szőtt részek nem csupán perspektívába helyezik a történetet, hanem ez egyfajta önreflexió is: a regény megírásának körülményeit, az író kétségeit is megismerjük munkájával kapcsolatban a jelenlegi életkörülményeivel együtt.

A kapcsolat stációinak végigjárásával számba vesz mindent, amire csak vissza tud emlékezni, és bár a történet játszódhat szinte bárhol és bármikor, mert se évet nem tudunk, se kettejük nevét, sem pedig azt, hogy mennyi idő telt el, de a kapcsolatuk alatti utazásokat, veszekedéseket, a szakítás után eltelt napokat, cigarettákat, ételeket, embereket rendre számba veszi és leírja, hogy aztán a szöveggel megölhesse: „Sikerült kiszívnom belőle a lényegét, gondoltam, és megtölteni vele a jegyzetfüzetemet, ami azt jelentette, hogy bizonyos értelemben megöltem.” (231.) A metafikció olyannyira működik, hogy ha véletlenül kifelejt valamit, akkor azt később megemlíti, hogy innen és innen kihagyott valamit, vagy hogy így és így pontosabb lett volna, bár az évek elteltével sokszor már maga sem biztos abban, mi volt valóságos, és mi nem. A lezárás érdekében mégis keményen dolgozik a részleteken, minden apró mozzanat felelevenítésén. Az írás tehát egyfajta terápia a tanárnőnek, utólag visszaemlékezve jön rá számos hibára, ért meg bizonyos helyzeteket, amiket csak így, kívülről nézve lát meg az ember. Meg is nevezi az írás okát; úgy gondolja, túl sok megválaszolatlan kérdés maradt benne a férfi után. Gyászmunka ez, súlyos, hideg, mint a szakítás utáni napok, az önmagába nézés egy levegőtlen szobában, tele fájó és nehéz kérdéssel, amelyeket most kell megválaszolni, mert tudja, hogy nem lesz rá több lehetősége.

Tárgyilagossága ellenére, vagy éppen ezért szívszorító a történet, ahogy egy névtelen nő hetekig járja a várost egy névtelen férfi öreg fehér autója után kutatva. Ahogy hónapokig, talán évekig őt képzeli el befordulni minden utcasarkon, és hogy aztán egy teljesen váratlan pillanatban és szertartással jöjjön el a történet vége.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés