A bécsi Porgy és Bess legendás dzseszzklub. (www.porgy.at) A vörös falú, galériázott bár a húszas évek hangulatát idézi: lehetne orfeum, kabaré vagy amerikai klub a szesztilalom idején. A színpad előtt nem sorok várnak, hanem kis kávéházi asztalok köré ülve, koktélt, sört, bort - vagy bécsi módra tökéletes habos kakaót - kortyolgatva lehet igazi jazzt hallgatni. A pincérek nesztelen suhanása, a köröttem ülők átszellemült arca szinte vallásos élménnyé emeli az estét.

A nézőtéri áhítat a big band átszellemültségét tükrözi le. Talán a japán kultúra, talán a zene iránti alázat teszi, hogy a 12-tagú zenekar 11 tagja szenvtelen arccal, szinte mozdulatlanul ül a színpadon. Az egyetlen kivétel a bennfentesek által egyik legnagyobb szaxistaként emlegetett svéd Mats Gustafsson, aki vörös arccal, kidagadt verőerekkel, egész testével fújja hol modern, hol ősszaxofonját - optikailag éles kontrasztban, zeneileg teljes összhangban a mozdulatlan japán sereggel.

Van valami félelmetes abban, ahogy a férfiak között középen egy fiatal nő ül, japán leszegett fejjel, látszólag mozdulatlanul, miközben jobb kezével észrevétlenül egy zajt generáló készülékkel olyan agresszív frekvenciákat produkál, amelyekkel szó szerint fizikai fájdalmat okoz nekem. Bár máskor énekesként is szerepel, ezen az estén némaságba burkolózik, miközben alig hallható, fülsüketítő frekvenciákkal fejeli meg az egyre jobban elszabaduló szabad improvizációt. Mintha a női szubmisszivitásra, feltétlen és önfeladó alázatra építő japán kultúra ellen szállna harcba - amikor férfi zenés társai a hosszú kakofon szólamok után végre megpihennének egy "véletlen" megtalált harmónián, szemlesütve tekeri fel a zörejt, és mintegy partizánként aknázza alá azt.

Milyen neuropszichofiziológiai magyarázata van, nem tudom. Mindenesetre ahogy játszani kezdenek, görcsbe ugrik a gyomrom, és mintha az ideget tépnék a karomban, úgy fáj. Szó szerint a csontjaimban, izületemben érzem a zenét. A Otomo Yoshihide zenéje olyan idegpályákat ingerel, amelyeket soha előtte nem ért ilyen behatás. A japán filmzenéket és hatvanas évekbeli popszámokat szabadon átdolgozó csapatnak február 28-án egész délelőttöt szentelt a tilos rádió Haza és haladás, illetve a Még több dzseszzt az óvodákba! című műsora (www.tilos.hu) - a pénteken hallott vokális szólamok, énekhang azonban a bécsi koncertből kimaradnak. Pedig a második albumukon a zenekari tuttik és egyre emelkedő szinuszok japán akcentussal, keleti stílusban énekelt francia énekbeszéddel egészülnek ki. Számomra épp az ének jelentené a feloldást a zajokkal terhelt diszharmóniában.

Energikus free jazz és vad rockos gitárszólók, laptop-zene és buddhista szertartási hangszerek, felerősített elektromos zörejek és klasszikus szaxofonimprovizációk állnak egyszerre kontrasztban és mégis összhangban egymással. Az idegtépő hatást is lassan el-, és befogadja a testem. Ahogy véget ér a koncert, új élményektől stimulálva megyek haza. A hely hangulata, a zene és a látvány kontrasztja, a diszharmóniák és harmóniák szembesítése egyik legkülönösebb koncertélményemmé teszik az estét. Hála Otomo Yoshihide New Jazz Orchestrájának.