zene
2008. 04. 10.
Ipari zen – paradoxon vagy harmónia?
John McLaughlinről a budapesti koncert – május 22., Petőfi Csarnok - előtt
Jó 40 önálló albummal a háta mögött érkezik John McLaughlin (néhol Mahavishnu John McLaughlin - hogy ne legyen összetéveszthető a popzenész Jon McLaughlinnal) Budapestre, új lemezzel fejelvén meg az eddig is tetemes életművet.
Az 1942 január 4-én, Doncasterben (Yorkshire), azaz Angliában született gitáros az amerikai Miles Davis elektro-jazz fúziós együttesében vált híressé az 1960-as évek végén - mára minden idők egyik legnagyobb hatású és legtechnikásabb gitárosa. Játszott jazzt, klasszikus indiai zenét, fúziós jazzt - és persze hagyományos értelemben vett klasszikus zenét is.
Még Angliában adta ki, Tony Oxley-vel és John Surmannel az Extrapolation (1969) című lemezt, amelyen már mutatkozik inventív játéka, technikai virtuozitása és különös érzéke a szabálytalan ritmusok iránt. Ugyanebben az évben Miles Davis korábbi dobosa, Tony Williams meghívta New Yorkba, hogy a dobos Lifetime nevű együttesében játszon. Williams már egy ideje új gitárost keresett, amikor Jack DeJohnette lejátszott neki egy szalagot, amin John-al és a basszista Dave Hollanddal játszik Londonban. McLaughlin elbeszélése szerint az érkezését követő napon Williams elvitte, hogy megismertesse Miles Davissel, aki azután hívta, hogy játsszon a másnapi lemezfelvételen. A lemez - In A Silent Way - a fúziós jazz klasszikusává vált.
A következő hónapokban John a Miles Davis társaság prominens tagjává vált és játszott Miles sok kísérleti fúziós jazz lemezén: a Bitches Brew-n (amelyen szerepel egy szám, amelyet Miles, John meglepetésére John McLaughlinnek keresztelt el), a Big Funon, a Live-Evilen, A Tribute to Jack Jacksonon, Get Up With Iten és az On the Corneren. Jimi Hendrixszel is jammelt egy éjszakát a Record Plant lemezstúdióban és olyan nehézsúlyú zenészek mellett játszott, mint Wayne Shorter (Supernova, Moto Grosso Feio), Miroslav Vitous (Infinite Search, Purple), Larry Coryell (Spaces), Joe Farrell (Joe Farrell Quartet) és Carla Bley (Escalator over the Hill).
1970-ben vette fel a Douglas Recordsnál Devotion című lemezét (az egykori Lifetime tag) Larry Young orgonistával, Billy Rich basszistával és Buddy Miles dobossal. Az 1971-es - My Goal's Beyond - Douglas Records lemezen áttér az akusztikus hangzásra és néhány szám erejéig bevezeti a klasszikus indiai zenei formát.
1970-es elektromos együttese, a Mahavishnu Orchestra Jerry Goodman (később Jean-Luc Ponty) hegedűsből, Jan Hammer (később Gayle Moran és Stu Goldberg) billentyűsből, Rick Laird (később Ralphe Armstrong) basszistából és Billy Cobham (később Narada Michael Walden) dobosból állt. Az együttes technikailag virtuóz és komplex zenét játszott és az eklektikus jazz-rockot keleti és indiai hatásokkal ötvözte.
John már az 1960-as évek elejétől érdeklődött a keleti zenék és vallás iránt, amikor is Londonban belépett a Teozófiai Társaságba, valamint elkezdett Ravi Shankar zenéket hallgatni és hatha jóga gyakorlatokat folytatni. 1970 tavaszán Larry Coryell menedzsere bemutatta az indiai spirituális vezetőnek, Sri Chinmoy-nak akinek egy héten belül tanítványává vált. A My Goal's Beyond - a címben a cél (goal) spirituális cél - lemezen vette fel először a "Mahavishnu" nevet (Maha - teremtő és Vishnu - megőrző), melyet Sri Chinmoy adott neki; John az albumot gurujának szentelte, akinek egyik versét a borítóra nyomtattatta.
1973-ban McLaughlin Carlos Santanával készített felvételeket, aki szintén Chinmoy-tanítvány volt és együtt kiadtak egy vallásos lemezt Love Devotion Surrender címmel.
A Mahavishnu Orchestra személyi ellentétek miatt oszlott fel 1973-ban, további két lemez kiadása - a Between Nothingness and Eternity, valamint az ugyan 2001-ben kiadott, ám már 1973-ban felvett Lost Trident Sessions album - után. John McLaughlin később még újjáélesztette az együttest Narada Michael Walden dobos, Jean-Luc Ponty hegedűs, valamint Ralphe Armstrong basszista és Gayle Moran énekes-billentyűs közreműködésével, akikkel kiadott további három albumot. Ebben az időben azonban Stanley Clarke School Days című albumán játszott McLaughlin - rengeteg más zenész társaságában.
Az újjászületett Mahavishnu Orchestra felbomlása után az akusztikus Shakti együttessel dolgozott John. Az együttes az indiai zenét jazz elemekkel kombinálta. McLaughlin maga is tanult indiai hangszeren, a veena-n játszani. A Shakti Lakshmirnaraya L. Shankar hegedűsből, Zakir Hussain tabla-játékosból, Thetakudi Harihara Vinayakram ghatam-játékosból, a kezdetekben pedig Ramnad Raghavan mridangam-játékosból állt és talán az első nyugati együttes volt, amely indiai zenét játszott - és ezzel sikert is aratott - indiai közönség előtt. John a Shaktiban egy külön számára készült fémhúros akusztikus gitáron játszott. A hangszert Abe Wechter hangszerkészítő és a Gibson társaság készítette. A hanglyuk felett két húrkészlet volt: a szokásos 6 húr, valamint 45 fokkal elforgatva további 7 húr, amelyek leginkább csak "együtt rezegtek" a többi húrral, ezzel biztosítva a szitárszerű hangzást. A gitárnyak úgy volt kialakítva, hogy a megszokottnál jóval nagyobb hajlításokat, glissandókat játszhasson rajta John.
1979-ben McLaughlin összeállt a flamenco-gitáros Paco de Luciával és a jazzgitáros Larry Coryellel (akit aztán Al di Meola váltott fel a '80-as években), mint The Guitar Trio. Az 1983-as őszi turnén Steve Morse gitáros is játszott, aki szólójával felvezette a koncertet, majd a záró számokban csatlakozott a trióhoz. A trió ugyanebben a felállásban turnézott még egyszer (és felvételeket is készített), 1996-ban.
Szintén 1979-ben vette fel McLaughlin a Johnny McLaughlin: Electric Guitarist című lemezt. Ez a cím először Yorkshire-i tinédzserként, a névjegykártyáján volt olvasható; a lemez visszatérés volt a mainstream jazz-rock fúzióhoz, mivel John jópár évi akusztikus játék után itt visszatért az elektromos gitárhoz. Ekkoriban alapította a rövid életű One Truth Band-et is, amellyel egyetlen stúdióalbumot adott ki, Electric Dreams, Electric Sighs címmel. Az együttesben L. Shankar hegedült, Stu Goldberg a billentyűkön, Fernando Saunders az elektromos basszuson, Tony Smith pedig a dobokon játszott.
1979-ben volt még egy rövid életű együttese, a Trio of Doom. McLaughlin ebben Jaco Pastorius basszistával és Tony Williams dobossal játszott - egyetlen koncert erejéig a havannai Karl Marx Theater-ben, 1979 március 3-án.
Az 1980-as évek végén John McLaughlin Kai Eckhardt basszistával és a legendás ütőhangszeressel, Trilok Gurtuval alapított triót. A zenekar két albumot vett fel, a Live at the Royal Festival Hall-t és a Que Alegriát, mely utóbbin Dominique DiPiazza játszik a basszuson (két szám kivételével). McLaughlin ezeken a lemezeken visszatért az akusztikus hangzáshoz: nylon-húros gitáron játszik. A Live at the Royal Festival Hallban egy különleges gitár-szintetizátort is használ, amely lehetővé teszi, hogy a gitárrészeket loopolja és újabb szólamokat játszon föléjük. Egy olyan pedál is van ehhez a gitárhoz, amelynek a segítségével gyakorlatilag végtelen hosszúságú sustain-effekthez (kitartott hanghoz) jut McLaughlin.
1986-ban Dexter Gordonnal játszott Bertrand Tavernier filmjében, a Round Midnightban. Ekkor írta a Mediterranean Concertót, amelyet Michael Gibbs hangszerelt. A világpremieren John McLaughlin a Los Angelesi Filharmonikusokkal játszott, a felvétel azonban 1988-ban készült a Londoni Szimfonikus Zenekarral, amelyet Michael Tilson Thomas vezényelt.
Az 1990-es években kvartettjével turnézott, a Que Alegria című album zenéjét adva elő. A kvartett John McLaughlinből, Trilok Gurtuból, Kai Eckhardtból és Dominique DiPiazzából állt. Ezután a The Heart of Things-el turnézott, amiben Gary Thomas, Dennis Chambers, Matthew Garrison, Jim Beard és Otmaro Ruiz játszott. Később a Remember Shaktit alapította meg az eredeti Shakti-tag Zakir Hussain-el és más kiváló indiai zenészekkel (U. Srinivas, V. Sevaganesh, Shankar Mahadevan, Shivkumar Sharma és Hariprasad Chaurasia).
A 2000-es években felvette a Thieves and Poets lemezt (2003), kiadott néhány klasszikus gitárra átírt jazz sztenderdet, három oktató DVD-t az improvizációról, valamint egy oktató DVD-t - The Gateway to Rhythm -, amelyen az indiai konnakol-t mutatja be, ami univerzális ritmus-rendszer - dobok nélkül. 2004-ben alapított egy újabb együttest 4th Dimension néven (Mark és Michael Mondesir-el), majd 2006-ban kiadta az Industrial Zen című lemezt, amelyen a Godin Glissentarral (a Shaktiban használt akusztikus gitárral) és a gitár-szintetizátorral kísérletezik újra.
Az Industrial Zen című lemezen rengeteg zenész játszik John McLaughlin mellett: ő maga énekel, gitározik, bundozatlan gitáron játszik, programozik és dob programokat használ, Shankar Mahadevan énekel, Eric Johnson gitározik, Ada Rovatti és Bill Evans szoprán illetve tenor szaxofonon játszik, Gary Husband a billentyűkön játszik és dobol, Otmaro Ruiz szintetizátoron játszik, Hadrien Faraud, Tony Gray és Matthew Garrison basszusgitáron játszik, Mark Mondasir, Dennis Chambers és Vinnie Colaiuta dobol, Zakir Hussain tablán, Marcus Wippersberg pedig dobprogramon játszik.
Jó negyven éves sikersorozat és bő 40 sikerlemez után, miután kora legnagyobb zenészeivel játszott közösen, felmerül a kérdés, hogy mi értelme új lemezzel előállni, illetve képes-e John McLaughlin 66 éves korában még új zenét csinálni? A hosszú zenészlista legalábbis arra utal, hogy a megújulás principális kérdés John számára - amiért mindent elkövet.
Az új lemez, az Industrial Zen meghallgatása arról győzött meg, hogy van megújulás: véleményem szerint ez a lemez John McLaughlin legjobban sikerült lemezei közé tartozik. És mindent elkövetek, hogy élőben is meggyőződjek a mester megújulásáról, és akit egy cseppet is érdekel a jazz, különösen pedig a fúziós jazz sorsa, annak melegen ajánlom, hogy az első sorokból lesse e műfaj meghatározó alakjának, mesterének minden mozdulatát.
Ami pedig a címben, illetve az utolsó lemez címében felfedezett ellentmondást illeti: az industrial jelen esetben nem műfaji meghatározás, azaz semmi köze az ipari zajokhoz, bár John elektronikus hangzást illeszt zenéjébe; a zennek pedig semmi köze a buddhizmus verbalitást és tudatos megismerést tagadó irányzatához, inkább nyitott hozzáállást jelez, amiben "minden jöhet". Nos a lemez "zen" eklektikusságával, "ipari" elektronikájával és minden látszólagos ellentmondásával is harmonikusan beleillik egy sokszínű egyéniség életpályájába, a sikerlemezek sorába - számomra pedig a "jöhet minden mennyiségben" kategóriába.
Személyes válogatás (azok a lemezek, amelyek nekem a legjobban tetszenek):
A korai évek termése:
Devotion (1970) - blues-os, rockos, némileg jazzes zene
Extrapolation (1969) - igazi jazz, jazz-rock
My Goal's Beyond (1971) - először jelentkezik a jellemző és eredeti stílus, amely aztán a Mahavishnu Orchestrában és a Shaktiban jut el a csúcsra
Electric Dreams (1979) - ugyanez az irány
The Heart of Things live in Paris (2000) - igazi fúziós jazz album
Johnny McLaughlin: Electric Guitarist (1978) - itt John - állítólag a lemeztársaság "parancsára" visszatért a torzított gitárhoz és a rockos hangzáshoz
Love Devotion Surrender (1973) Carlos Santana-val, bár szerintem egyiküknek sem éppen ez a legjobb lemeze
A legösszeszedettebb Shakti lemezek:
A Handful of Beauty (1977)
Natural Elements (1999)
Kedvenc Mahavishnu Orchestra lemezeim:
Birds of Fire (1972)
Between Nothingness and Eternity (1973)
A legutóbbi kedvencek:
Que Alegria (1992) jazz indiai beütéssel
The Promise (1996) blues, jazz
Thieves and Poets (2003) - talán a legnagyobb kedvencem, mert ez a zene a klasszikus zene és a fúziós jazz között mozog
Industrial Zen (2006) - fúziós jazz és világzene némiképpen eklektikus keveréke
A gitártrió (John McLaughlin, Al di Meola és Paco de Lucia) lemezei, melyeken a technikai virtuozitásból tartanak bemutatót akusztikus gitárjaikon:
Firday Night in San Francisco (1981)
Passion, Grace and Fire (1983)
The Guitar Trio (1996)
Sunday Night in Boston (1996)
Összehasonlításként pedig érdemes meghallgatni a Super Trio (Al di Meola, Larry Coryell és Bireli Lagrene) lemezt is:
Super Trio (1990)
Végül pedig John McLaughlin hivatalos honlapja és egy megközelítően teljes diszkográfia található itt.
Még Angliában adta ki, Tony Oxley-vel és John Surmannel az Extrapolation (1969) című lemezt, amelyen már mutatkozik inventív játéka, technikai virtuozitása és különös érzéke a szabálytalan ritmusok iránt. Ugyanebben az évben Miles Davis korábbi dobosa, Tony Williams meghívta New Yorkba, hogy a dobos Lifetime nevű együttesében játszon. Williams már egy ideje új gitárost keresett, amikor Jack DeJohnette lejátszott neki egy szalagot, amin John-al és a basszista Dave Hollanddal játszik Londonban. McLaughlin elbeszélése szerint az érkezését követő napon Williams elvitte, hogy megismertesse Miles Davissel, aki azután hívta, hogy játsszon a másnapi lemezfelvételen. A lemez - In A Silent Way - a fúziós jazz klasszikusává vált.
A következő hónapokban John a Miles Davis társaság prominens tagjává vált és játszott Miles sok kísérleti fúziós jazz lemezén: a Bitches Brew-n (amelyen szerepel egy szám, amelyet Miles, John meglepetésére John McLaughlinnek keresztelt el), a Big Funon, a Live-Evilen, A Tribute to Jack Jacksonon, Get Up With Iten és az On the Corneren. Jimi Hendrixszel is jammelt egy éjszakát a Record Plant lemezstúdióban és olyan nehézsúlyú zenészek mellett játszott, mint Wayne Shorter (Supernova, Moto Grosso Feio), Miroslav Vitous (Infinite Search, Purple), Larry Coryell (Spaces), Joe Farrell (Joe Farrell Quartet) és Carla Bley (Escalator over the Hill).
1970-ben vette fel a Douglas Recordsnál Devotion című lemezét (az egykori Lifetime tag) Larry Young orgonistával, Billy Rich basszistával és Buddy Miles dobossal. Az 1971-es - My Goal's Beyond - Douglas Records lemezen áttér az akusztikus hangzásra és néhány szám erejéig bevezeti a klasszikus indiai zenei formát.
1970-es elektromos együttese, a Mahavishnu Orchestra Jerry Goodman (később Jean-Luc Ponty) hegedűsből, Jan Hammer (később Gayle Moran és Stu Goldberg) billentyűsből, Rick Laird (később Ralphe Armstrong) basszistából és Billy Cobham (később Narada Michael Walden) dobosból állt. Az együttes technikailag virtuóz és komplex zenét játszott és az eklektikus jazz-rockot keleti és indiai hatásokkal ötvözte.
John már az 1960-as évek elejétől érdeklődött a keleti zenék és vallás iránt, amikor is Londonban belépett a Teozófiai Társaságba, valamint elkezdett Ravi Shankar zenéket hallgatni és hatha jóga gyakorlatokat folytatni. 1970 tavaszán Larry Coryell menedzsere bemutatta az indiai spirituális vezetőnek, Sri Chinmoy-nak akinek egy héten belül tanítványává vált. A My Goal's Beyond - a címben a cél (goal) spirituális cél - lemezen vette fel először a "Mahavishnu" nevet (Maha - teremtő és Vishnu - megőrző), melyet Sri Chinmoy adott neki; John az albumot gurujának szentelte, akinek egyik versét a borítóra nyomtattatta.
1973-ban McLaughlin Carlos Santanával készített felvételeket, aki szintén Chinmoy-tanítvány volt és együtt kiadtak egy vallásos lemezt Love Devotion Surrender címmel.
A Mahavishnu Orchestra személyi ellentétek miatt oszlott fel 1973-ban, további két lemez kiadása - a Between Nothingness and Eternity, valamint az ugyan 2001-ben kiadott, ám már 1973-ban felvett Lost Trident Sessions album - után. John McLaughlin később még újjáélesztette az együttest Narada Michael Walden dobos, Jean-Luc Ponty hegedűs, valamint Ralphe Armstrong basszista és Gayle Moran énekes-billentyűs közreműködésével, akikkel kiadott további három albumot. Ebben az időben azonban Stanley Clarke School Days című albumán játszott McLaughlin - rengeteg más zenész társaságában.
Az újjászületett Mahavishnu Orchestra felbomlása után az akusztikus Shakti együttessel dolgozott John. Az együttes az indiai zenét jazz elemekkel kombinálta. McLaughlin maga is tanult indiai hangszeren, a veena-n játszani. A Shakti Lakshmirnaraya L. Shankar hegedűsből, Zakir Hussain tabla-játékosból, Thetakudi Harihara Vinayakram ghatam-játékosból, a kezdetekben pedig Ramnad Raghavan mridangam-játékosból állt és talán az első nyugati együttes volt, amely indiai zenét játszott - és ezzel sikert is aratott - indiai közönség előtt. John a Shaktiban egy külön számára készült fémhúros akusztikus gitáron játszott. A hangszert Abe Wechter hangszerkészítő és a Gibson társaság készítette. A hanglyuk felett két húrkészlet volt: a szokásos 6 húr, valamint 45 fokkal elforgatva további 7 húr, amelyek leginkább csak "együtt rezegtek" a többi húrral, ezzel biztosítva a szitárszerű hangzást. A gitárnyak úgy volt kialakítva, hogy a megszokottnál jóval nagyobb hajlításokat, glissandókat játszhasson rajta John.
1979-ben McLaughlin összeállt a flamenco-gitáros Paco de Luciával és a jazzgitáros Larry Coryellel (akit aztán Al di Meola váltott fel a '80-as években), mint The Guitar Trio. Az 1983-as őszi turnén Steve Morse gitáros is játszott, aki szólójával felvezette a koncertet, majd a záró számokban csatlakozott a trióhoz. A trió ugyanebben a felállásban turnézott még egyszer (és felvételeket is készített), 1996-ban.
Szintén 1979-ben vette fel McLaughlin a Johnny McLaughlin: Electric Guitarist című lemezt. Ez a cím először Yorkshire-i tinédzserként, a névjegykártyáján volt olvasható; a lemez visszatérés volt a mainstream jazz-rock fúzióhoz, mivel John jópár évi akusztikus játék után itt visszatért az elektromos gitárhoz. Ekkoriban alapította a rövid életű One Truth Band-et is, amellyel egyetlen stúdióalbumot adott ki, Electric Dreams, Electric Sighs címmel. Az együttesben L. Shankar hegedült, Stu Goldberg a billentyűkön, Fernando Saunders az elektromos basszuson, Tony Smith pedig a dobokon játszott.
1979-ben volt még egy rövid életű együttese, a Trio of Doom. McLaughlin ebben Jaco Pastorius basszistával és Tony Williams dobossal játszott - egyetlen koncert erejéig a havannai Karl Marx Theater-ben, 1979 március 3-án.
Az 1980-as évek végén John McLaughlin Kai Eckhardt basszistával és a legendás ütőhangszeressel, Trilok Gurtuval alapított triót. A zenekar két albumot vett fel, a Live at the Royal Festival Hall-t és a Que Alegriát, mely utóbbin Dominique DiPiazza játszik a basszuson (két szám kivételével). McLaughlin ezeken a lemezeken visszatért az akusztikus hangzáshoz: nylon-húros gitáron játszik. A Live at the Royal Festival Hallban egy különleges gitár-szintetizátort is használ, amely lehetővé teszi, hogy a gitárrészeket loopolja és újabb szólamokat játszon föléjük. Egy olyan pedál is van ehhez a gitárhoz, amelynek a segítségével gyakorlatilag végtelen hosszúságú sustain-effekthez (kitartott hanghoz) jut McLaughlin.
1986-ban Dexter Gordonnal játszott Bertrand Tavernier filmjében, a Round Midnightban. Ekkor írta a Mediterranean Concertót, amelyet Michael Gibbs hangszerelt. A világpremieren John McLaughlin a Los Angelesi Filharmonikusokkal játszott, a felvétel azonban 1988-ban készült a Londoni Szimfonikus Zenekarral, amelyet Michael Tilson Thomas vezényelt.
Az 1990-es években kvartettjével turnézott, a Que Alegria című album zenéjét adva elő. A kvartett John McLaughlinből, Trilok Gurtuból, Kai Eckhardtból és Dominique DiPiazzából állt. Ezután a The Heart of Things-el turnézott, amiben Gary Thomas, Dennis Chambers, Matthew Garrison, Jim Beard és Otmaro Ruiz játszott. Később a Remember Shaktit alapította meg az eredeti Shakti-tag Zakir Hussain-el és más kiváló indiai zenészekkel (U. Srinivas, V. Sevaganesh, Shankar Mahadevan, Shivkumar Sharma és Hariprasad Chaurasia).
A 2000-es években felvette a Thieves and Poets lemezt (2003), kiadott néhány klasszikus gitárra átírt jazz sztenderdet, három oktató DVD-t az improvizációról, valamint egy oktató DVD-t - The Gateway to Rhythm -, amelyen az indiai konnakol-t mutatja be, ami univerzális ritmus-rendszer - dobok nélkül. 2004-ben alapított egy újabb együttest 4th Dimension néven (Mark és Michael Mondesir-el), majd 2006-ban kiadta az Industrial Zen című lemezt, amelyen a Godin Glissentarral (a Shaktiban használt akusztikus gitárral) és a gitár-szintetizátorral kísérletezik újra.
Az Industrial Zen című lemezen rengeteg zenész játszik John McLaughlin mellett: ő maga énekel, gitározik, bundozatlan gitáron játszik, programozik és dob programokat használ, Shankar Mahadevan énekel, Eric Johnson gitározik, Ada Rovatti és Bill Evans szoprán illetve tenor szaxofonon játszik, Gary Husband a billentyűkön játszik és dobol, Otmaro Ruiz szintetizátoron játszik, Hadrien Faraud, Tony Gray és Matthew Garrison basszusgitáron játszik, Mark Mondasir, Dennis Chambers és Vinnie Colaiuta dobol, Zakir Hussain tablán, Marcus Wippersberg pedig dobprogramon játszik.
Jó negyven éves sikersorozat és bő 40 sikerlemez után, miután kora legnagyobb zenészeivel játszott közösen, felmerül a kérdés, hogy mi értelme új lemezzel előállni, illetve képes-e John McLaughlin 66 éves korában még új zenét csinálni? A hosszú zenészlista legalábbis arra utal, hogy a megújulás principális kérdés John számára - amiért mindent elkövet.
Az új lemez, az Industrial Zen meghallgatása arról győzött meg, hogy van megújulás: véleményem szerint ez a lemez John McLaughlin legjobban sikerült lemezei közé tartozik. És mindent elkövetek, hogy élőben is meggyőződjek a mester megújulásáról, és akit egy cseppet is érdekel a jazz, különösen pedig a fúziós jazz sorsa, annak melegen ajánlom, hogy az első sorokból lesse e műfaj meghatározó alakjának, mesterének minden mozdulatát.
Ami pedig a címben, illetve az utolsó lemez címében felfedezett ellentmondást illeti: az industrial jelen esetben nem műfaji meghatározás, azaz semmi köze az ipari zajokhoz, bár John elektronikus hangzást illeszt zenéjébe; a zennek pedig semmi köze a buddhizmus verbalitást és tudatos megismerést tagadó irányzatához, inkább nyitott hozzáállást jelez, amiben "minden jöhet". Nos a lemez "zen" eklektikusságával, "ipari" elektronikájával és minden látszólagos ellentmondásával is harmonikusan beleillik egy sokszínű egyéniség életpályájába, a sikerlemezek sorába - számomra pedig a "jöhet minden mennyiségben" kategóriába.
Személyes válogatás (azok a lemezek, amelyek nekem a legjobban tetszenek):
A korai évek termése:
Devotion (1970) - blues-os, rockos, némileg jazzes zene
Extrapolation (1969) - igazi jazz, jazz-rock
My Goal's Beyond (1971) - először jelentkezik a jellemző és eredeti stílus, amely aztán a Mahavishnu Orchestrában és a Shaktiban jut el a csúcsra
Electric Dreams (1979) - ugyanez az irány
The Heart of Things live in Paris (2000) - igazi fúziós jazz album
Johnny McLaughlin: Electric Guitarist (1978) - itt John - állítólag a lemeztársaság "parancsára" visszatért a torzított gitárhoz és a rockos hangzáshoz
Love Devotion Surrender (1973) Carlos Santana-val, bár szerintem egyiküknek sem éppen ez a legjobb lemeze
A legösszeszedettebb Shakti lemezek:
A Handful of Beauty (1977)
Natural Elements (1999)
Kedvenc Mahavishnu Orchestra lemezeim:
Birds of Fire (1972)
Between Nothingness and Eternity (1973)
A legutóbbi kedvencek:
Que Alegria (1992) jazz indiai beütéssel
The Promise (1996) blues, jazz
Thieves and Poets (2003) - talán a legnagyobb kedvencem, mert ez a zene a klasszikus zene és a fúziós jazz között mozog
Industrial Zen (2006) - fúziós jazz és világzene némiképpen eklektikus keveréke
A gitártrió (John McLaughlin, Al di Meola és Paco de Lucia) lemezei, melyeken a technikai virtuozitásból tartanak bemutatót akusztikus gitárjaikon:
Firday Night in San Francisco (1981)
Passion, Grace and Fire (1983)
The Guitar Trio (1996)
Sunday Night in Boston (1996)
Összehasonlításként pedig érdemes meghallgatni a Super Trio (Al di Meola, Larry Coryell és Bireli Lagrene) lemezt is:
Super Trio (1990)
Végül pedig John McLaughlin hivatalos honlapja és egy megközelítően teljes diszkográfia található itt.
Szerzők
-- Danczi Csaba László --
