Még tinédzserként hallottam először Muzsai Andrást, aki elbűvölt azzal, ahogy több szólamban játszott ujjaival a gitárján. Kicsit később ismertem meg Woody Guthrie zenéjét, az úgynevezett "fehér bluest", s a különböző ujjtechnikákat. A sors ismétli magát: néhány évvel később, már fiatalemberként és kezdő zenészként magam is tagja lettem annak a '80-as évek elején szerveződő könnyűzenész "szakszervezetnek", amelynek Muzsai András volt az elnöke.

A különböző ujjtechnikák később is érdeklődésem fókuszában maradtak, különösen, miután a '80-as évek elején meghallottam "a gitár trió" (John McLaughlin, Al di Meola és Paco de Lucia) akusztikus zenéjét, s Paco de Lucia révén megismertem a flamenco zenét - és a gitározást. Akkor úgy éreztem, e zenészek felülmúlhatatlan csúcsra jutottak.

Magam is próbálkoztam különböző technikákkal: használtam hüvelyk- és ujjpengetőket akusztikus és elektromos gitáron, s bár volt néhány együttesem, mindig megmaradtam a "one man band" ideálnál: tamburint vertem a lábammal, szájharmonikáztam, több szólamban gitároztam, és persze énekeltem.

Aztán az élet másfelé sodort: a tudományosság csábított, művészeti tanulmányokat folytattam, de ekkor is rendszeresen jártam Spanyolországba, hogy élő kapcsolatban maradjak a flamenco zenével. Ugyanakkor kezdett elkedvetleníteni a gitár korlátozott játéklehetősége: ahogy mások is (például John McLaughlin, Pat Metheny stb.), különleges, kétnyakú akusztikus gitárt építtettem magamnak, az üveghangjátékkal kísérleteztem, s nagyjából abban az időben, amikor már úgy látszott, hogy a hangszeres játéknak teljesen befuccsolt, komputeres zenét írtam.

Aztán amikor először értesültem Tommy Emmanuel koncertjéről, felbuzgott bennem a lelkesedés, persze némi szkepszissel vegyítve: lehetséges még, hogy egyetlen ember, kísérő zenészek és háttértechnika nélkül képes legyen elszórakoztatni a mai közönséget? Képes még csodákra a "tízujjas technika"?

Ahogy belihegtem a Művészetek Palotájába, először az összegyűlt tömeg döbbentett meg: az egész hatalmas, több emeletes Nemzeti Hangversenyterem zsúfolásig megtelt emberekkel. A második meglepetést a színpadkép szegényessége okozta: három kopott gitár állt az állványon, és semmi más.

Végül egy nyugdíjas korú, öltönyös-nyakkendős férfi libbent be a színpadra egy negyedik, az eddigieknél is kopottabb gitárral a nyakában. Ez a kopottság magyarázatot igényel.

Tudni illik, hogy a gitár bundjai (a fogólap fém beosztása) elkopik, és ezért időnként cserélni, frissíteni kell. Nem egyszerű és nem olcsó mulatság, egy-egy bundozás egy egyszerűbb gitár árába is kerülhet. Ennél olcsóbb felújítás a gitár testének csiszolása és újralakkozása. Márpedig a látott gitárok (egyetlen kivételével, amelyről később esik szó) agyon voltak koptatva, mintha valaki félig lesmirglizte volna a testüket, aztán nem folytatta volna, mert elfogyott volna a lakkja, hogy a végső simítást megadja. Márpedig - ahogy a koncert elején hamar kiderült - Tommy Emmanuel hangszerkészítőként, -javítóként dolgozott a saját üzletében. Kócos a fodrász?

Az első szám tisztán instrumentális zene volt: a gitáros bemutatót tartott a "tízujjas technikából". Két, két és fél, időnként három szólamban játszott: akkordozott, basszusozott, szólózott, ahogy általában jó, ha három gitáros tud. Majd rájöttem, hogy miért kopott el a gitár teste: tenyerét, ujjait, könyökét dobverőként használta a gitár testén, s volt olyan, hogy a blues-zenészek tésztaszaggatójátékát utánozva a körmével kapart a gitártesten.

A műsorban előkerültek a Beatles-feldolgozások, néhány énekelt szám is elhangzott, s egyre lebilincselőbbé vált a gitáros-énekes-konferanszié szövege. Az életéről, tapasztalatairól, karrierjéről beszélt. Így tudtuk meg, hogy hangszerjavítóként már spotokat, rádió és TV reklámzenéket írt, s kereste a lehetőséget a kitörésre. Az otthoni, ausztrál kiadók azt mondták, amit én is hallottam itthon: a kutya sem kíváncsi egy szál akusztikus gitárra.

Nem adta fel. Megállapodást kötött a stúdiókkal: ha éjszaka ingyen használhatja a berendezést, nap közben ingyen elkészíti a reklámanyagot. S hamararosan, éjféltől hajnali hatig egyedül a stúdióban, elkészültek a szalagok, amelyeket elküldött egy amerikai kiadóhoz.

A válasz is hamarosan megérkezett: két hét múlva megjelenik a lemez. Nem értette a dolgot, hiszen arra számított, hogy pénzt kap, hogy rendes stúdiófelvételeket készíthessen technikusokkal, hangmérnökkel. A lemez jött ki, s szép lassan a világhír is vele. Volt némi marketing abban, ahogyan elmondta - s megköszönte választóinak -, hogy a Guitar Player az év akusztikus gitárosának válaszotta. "Az univerzum legjobb akusztikus gitárosának", ahogy némi (ön)iróniával mondta.

De hiányzott belőle a sztárság minden allűrje: hamarosan levedlette a zakót, a nyakkendőt, s nemsokára ingujjra vetkőzve "tekert" gitárján a színpadon. És emberi történeteket mesélt, embereknek.



Alaposan figyeltem a játéktechnikájára. Többnyire hüvelyk-pengetőt használt, ami egy hüvelykujjra húzható, gyűrűszerű izé, amiből kilóg egy pecek, amit úgy használnak, mint pengetőt. De volt, hogy rendes pengetőt használt, s közben az "üresen maradó" ujjaival is pengette a húrokat. Pengetett pengetővel, az ujjaival, normálisan a lyuk felett, a fogólapra benyúlva, s a hangológépnél a húrok "maradékát". Az üveghangokat többnyire három ujjal játszotta: a legtisztább üvehang az oktávnál, a húr pontos közepén szól. Bal kézzel lefogva a húrt, a jobb kéz egy ujjával lehet követni az oktávtávolságot (húrközepet), s egy másik ujjal pengetni. De volt, hogy egyszerűen csak tompította valamelyik ujjával a megpengetett húrt, ahogy azt a bőgősök, basszusgitárosok csinálják.

Gyakran használta egyedül a bal kezét, s a gyorsabb futamok is többnyire "hajlított" hangokból álltak, itt-ott néhány elmaszatolt, inkább sejtetett, mint játszott virtuóz futammal. Egészében kevés olyan technikát láttam tőle, amit valaki más ne használt volna már megközelítően hasonló színvonalon.

De nem ez volt a lényeg, és Tommy Emmanuel nem a szakértőknek, hanem a közönségnek játszott, akinek a tapsra is alig hagyott időt: jó két óráig űzte, hajszolta a hangokat, s csigázta figyelmünket.



Több gitárváltás után végül egy kisebb, a többihez képest szinte újnak látszó gyermek-gitárt vett elő, és elmesélte a történetét: az 1930-as években gyártott ilyen gitárokat a Gibson cég a cowboy-oknak, akik megrendelték, befizették a pénzt, aztán néhány hét múlva megérkezett a gitár - lóháton. Tommy Emmanuel egyik kulcsfogalma az "üzenet" volt, és itt azt mondta, "ha közben megdöglött a ló, a küldönc akkor is átadta az üzenetet, a gitárt."

A cowboy-gitárt egyébként egy holland rajongója hagyta rá a végrendeletében, hogy az jó kezekbe kerüljön. És bizony, mi meggyőződhettünk róla, hogy valóban oda került. A kicsiny test miatt kissé halkabb volt és magasabb hangszínű, mint a többi gitár, de gitárosunk kezében ez is istenien szólt.

A közönség pedig egyre jobban lelkesedett. Miután Tommy elmondta, hogy ő csak akkor játszik megrendelésre, ha megkérik erre, kórusban kezdték követelni a Borsalinót, s ezután a koncert végéig nem csillapodott a lelkesedés.

Aztán a gitáros arról mesélt, hogy egész életében úgy érezte, valamiben más, mint a többi ember. Éppen Angliában éltek a lányával, akit iskolába vitt autóval. Egyszer csak a lány megszólalt: kérdezhetek valamit, valami furcsa dolgot? Hát persze, bármit kérdezhetsz - válaszolta. S a kislány azt kérdezte: érezted már azt, hogy más vagy, mint a többiek, mint mások?