A kiállítást Franciaországban alkotó magyar művészek képeiből állították össze. Népessy Noémi, a BTM főigazgatója elmondta, hogy a képeket hosszas szervezés és egyezkedések árán tudták csak Magyarországra szállítani, hiszen több kép is magántulajdonban van.

A franciaországi magyar fotóművészetről szóló kiállítás a három hónap alatt rekordszámú, mintegy tizenötezer látogatót vonzott. A téma örök: ki vagyok én, mit lát a másik, ha rám néz, és én mit látok, ha ránézek. A kiállítás alkotói többnyire már halottak, a téma mégsem lehetne aktuálisabb, mint ma, a szelfizés hőskorában.

Az utolsó programon Cserba Júlia és Cseh Gabriella, a két kurátor, valamint Halas István fotóművész, Bojár Iván András művészettörténész és Cséka György esztéta fogadta a látogatókat. Egy-egy csoport harminc főből áll, odabenn minden résznél más és más vezeti a tárlatot, stafétaként vándorolnak az emberek az egyik kurátortól a másikig, akik az adott képekhez szakmailag épp a legjobban kapcsolódnak.

A kiállításon harmincegy művész alkotásait láthatjuk, és olyan hatalmas nevekkel találkozhatunk, mint Robert Capa, André Kertész vagy Brassaï. A kiállítás korabeli nyomatokat vonultat fel, és Kertész három, eddig sosem látott műve is látható. Az első kurátor, Cseh Gabriella kinagyított fotója Kertész valamikori lakását ábrázolja, felújítás közben. Ha nem lenne elég a szétvert falakat, csöveket látni, a lakásból elhoztak egy szanálásra ítélt radiátort is, ami mellett a művész melegedhetett. Nehéz volt megtalálni a helyet, mondta Cseh Gabriella, hiszen az utcát, ahol Kertész élt, már rég átnevezték. A lakás üresen áll már évtizedek óta.

A humanista fotográfia a portrékra fókuszál. Mint kiderül, Brassaï festőnek készült, de mivel nem lett igazán kiemelkedő művész, inkább a fényképészetnek szentelte életét. Az éjszaka figuráit, az árnyvilágban tevékenykedő sötét alakokat fényképezte, ami akkoriban úttörőnek számított. Sok technikai fogást Kertésztől tanult, de a hírnév miatt a két művész közötti kapcsolat később megromlott.

A Franciaországba vándorolt magyarok találkoztak, segítették egymást. Aztán ki-ki életvitele, ambíciói szerint haladt tovább a francia létben, hatalmas művészként tündökölve, mások kapcsolatai segítségével boldogulva, vagy a háttérben meghúzódva.

Mint elhangzik, az első fotográfusok festőkből lesznek, a képzőművészet és a fotográfia a századforduló elején összekapcsolódott. Megjelent a stúdió- és a portréfotózás, majd a sajtóanyagokhoz is képek készültek. Ebben a magyar fotográfusok jelentős szerepet játszottak, ezért a kiállításon található nevek nem csak azért érdekesek, mert éppenséggel kivándorolt magyarok, hanem mert úttörők a fotózásban, és stílusirányzatok teremtői is.

A Városi tükröződések című fotópályázat eredményhirdetésére is sor került a finisszázson. A díjazottak Dr. Kelemen Nándor Richárd, Maczkó Noémi és Horn Fanni lettek, akik egy-egy plakáthelyet kapnak a városban. A zsűri a legszebb pályamunkákból vetítést is rendezett.

A Barokk teremben három asztalt helyeztek el. Az egyiken francia borok, grissini, camembert sajt, dió, és hatalmas szőlőszemek hozták el a francia kultúra kis szeletét. A másikon minden csupa szemfényvesztés. Tükrök. Kristályok.

Mutasd a képed, mutasd ki vagy. Játszanak kicsik és nagyok, a máskor a tiniknek és a magamutogatóknak meghagyott önportrét most mindenki élvezi. Egy-egy eszköznél még némi sorban állás, bosszankodás is az esti program részévé vált, hiszen ki akarna a megkomponált szelfijében idegen arcokat is látni? De belecsúsznak arcok, kezek, egy kabát. Nehéz magunkat a tömegből kivonni.

A harmadik asztal a legkirívóbb. Újságkivágások, ragasztók, ollók hevernek szerteszét, első ránézésre azt hihetnénk, ez a gyerekmegőrző. De a képek nem unikornisokat és kiskutyákat ábrázolnak, hanem hajléktalan embereket, Budapest mocskos aluljáróit, grafitijeit. Azokat a képeket sorakoztatták fel, amelyeket egy turisztikai lapban sosem látnánk. A város titkolt arca kinyomtatott fotókon terpeszkedik egy hatalmas papírlapon, ahova mindenki kedve szerint ragaszthatja Budapest részleteit. Úgy, ahogy ő látja a várost.

Ezt küldenénk el a külföldre vándorolt magyar fényképészeknek, hadd lássák a várost úgy, amilyen most, amilyennek mi, a lakói most látjuk. De csak küldenénk, hiszen a kiállításon szereplő művészek nagy többsége már nem él. A kollázs marad a múzeumban. A fejünkben meg a gondolat: tényleg ez lenne Pest, ezt látják azok, akik maradtak: szenvedést, nyomort és piszkot?

Az elmúlt száz évben nagyot fordult a világ. Mégis olyan, mintha ugyanott tartanánk. Talán az is segít ebben, hogy az emberi természet jottányit sem változott. Az Au Revoir! a magyar fényképészet nagyságát bizonyítja, ezért hálásak lehetünk, hogy a művek visszakerültek pár hónapra Budapestre. Főleg, hogy már senkinek nem lesz olyan szerencséje, hogy lőjön egy fotót Daliról, miközben önmagát is belecsempészi a kompozícióba.