gyerek
2008. 06. 02.
Álomba rángató történetek – egy felolvasó panaszai
Cápa kapitány kalandjai
Felnőttként véleményt mondani egy gyerekkönyvről mindenképp embertpróbáló feladat. Az én korosztályomból majdnem mindenki emlékszik Pöttyös Pannira, Boribonra, vagy mondjuk, Makk Marcira. Meghatározhatatlanul ismerős-kedves emlékképként élnek a fejünkben, egészen addig, míg egy napon a saját gyerek elő nem bányássza a könyvet a szekrény mélyéről, és akkor – felnőttként és felolvasó olvasóként – újra szembesülünk a múlt e furcsa alakjaival.
Mondhatnám, hogy most már tisztán látunk, eldől, mi az, ami "irodalmi értékként", mi az, ami feledhető történetként értelmeződik újra. De persze ez sem ennyire egyszerű: bizonyos mesékért vérre menő harcot vívunk ásítozó gyerekeinkkel, hogy élvezzék, értékeljék ők is, ugyanúgy, ahogy mi tettük valamikor. Más meséket velük együtt fedezünk fel újra: Csukás István vagy Bálint Ágnes történetei nekem efféle mindig megújuló klasszikusok. Vannak unalomig ismételt történetek, amelyeket estéről estére követelnek tőlünk, pedig egyre jobban idegesít minket a suta nyelvezet, a semmiről sem szóló történet, amely valami miatt mégis működik.
Van a meséknek egy nagy csoportja, amelyek időről időre beterítik a könyvespolcokat, előkerülnek, felolvasódnak, elfelejtődnek, míg valaki újra ki nem halássza a könyvet egy kupac alól. Ezek azok a történetek, amelyeket olvasva először a felolvasó kezd ásítozni, megfoghatatlan tompaság lesz úrrá rajta, és bár sokadszor olvassa a könyvet, ha megkérdezik, fogalma sincs, mit is olvasott éppen. Nem kizárt azonban, hogy hálátlan utódunk épp ezekért a mesékért lelkesedik hosszú heteken át, és csak aljas szülői fortéllyal menekülhetünk a mesélés nyűgétől.
A Manó könyvek Cápa kapitányról szóló sorozatában megjelent két kötet – A kincses sziget rejtélye és a Cápa kapitány és a tengeri szörny – az utóbb emlegetett csoporthoz húzó vállalkozásnak tetszik. Az elsőre kedvesnek tűnő mesehősök: Cápa kapitány, Misi – a "kis kalózok" –, a legénység, amely egy óriási patkányból, egy papagájból és egy kis(korú) teknősből áll, olyan epizódokban szerepelnek, amelyek másodjára-harmadjára olvasva már inkább kedveskedőnek, vagy a dühödtebb felolvasó szemszögéből sziruposnak tűnnek. A jól kiszámíthatóan adagolt történet, amelyben viszonylag gyorsan rendeződnek a "rázósabb" kalandok is, a kedves klisékkel dobálózó "mini-felnőttek" (lásd "kis kalózok") gondolatfutamai tulajdonképpen a vadnak mondott rajzfilmekkel szemben kínálnának alternatívát, és ha nem mélyülünk el bennük túlságosan, altatási céljuknak jól meg is felelnek. Ha a zsibbasztás az elsődleges feladat.
Ha viszont valamilyen oknál fogva tüzetesebben megvizsgáljuk a két történetet, bőven találhatunk olyan részleteket, amelyek nem engedik, hogy a kedvesnek induló történetből valódi, magával ragadó mesefolyam kerekedjen.
A két mese két rövid kalandot mond el. Az elsőben az unatkozó Misi összetalálkozik Cápa kapitánnyal, a kis kalózzal, aki először finoman megbilincseli őt, majd csokit tuszkol a szájába, s ezt követően gyorsan kalózbarátokká válnak. Együtt isszák a kalózkoktélként emlegetett bögre vizet, és együtt élik át "férfias"-nak mondott kalandjaikat.
"– Hol a kalózkoktélom? – kérdezte zordan Cápa kapitány. A patkány sietve hozta neki a csésze vizet. A kis kalóz egyetlen hajtásra megitta az egészet.
– Huhh! - fújta ki a levegőt, majd megtörölte a száját és lecsapta a csészét az asztalra.
– Még egyet! – parancsolta a kis kalóz. A patkány hozott neki még egy csésze vizet. A kis kalóz odanyújtotta Misinek. Most Misi itta ki egyetlen hajtásra a vizet.
– Huhh! – fújta ki a levegőt ő is, majd megtörölte a száját és lecsapta a csészét az asztalra.
A kis kalóz biccentett. – Ilyenek vagyunk mi, igazi férfiak! Mindent egyetlen kortyintással iszunk meg! – mondta elégedetten."
Adódik a leegyszerűsítő értelmezés, amelyben a patkányok mi, anyák-apák-felolvasó felnőttek vagyunk, az igazi férfiak pedig éppen otthoni kis kalózaink, nincs is az efféle szerepjátékokkal semmi baj, ha legalább egy jó történet alakul belőlük. De ha csak amolyan jópofán butus, vicces szösszenet marad, akkor mégis próbára teszi a legedzettebb kalózasszisztencia idegzetét is. A mese csak biceg, falábakon, és hiába várunk kis borzongást, kis katarzist, semmi ilyesmi nem jön el. Bár a történet logikája szerint a két kis kalóz a légynek sem ártó, legfeljebb mérsékelten rosszalkodó kisfiú, mégsem valódi ez az ártatlanság. A történet szintjén a gyerekekhez, humorát-nyelvezetét tekintve viszont a felnőttekhez szóló mese nem teljesíti egyik réteg elvárásait sem maradéktalanul: se a történet nem elég erős, se a humor nem elég találó ahhoz, hogy az emlegetett kis katarzis bekövetkezzen. Elég, ha olyan jól sikerült művekkel veti össze az ember ezt a történetet, amely ehhez hasonló eszközzel él, máris kilóg a lóláb: akár a Lázár Ervin-mesék narrációjára, akár, mondjuk, az újabban megjelent Pettson-történetekre gondolunk: a Cápa kapitányéhoz hasonló kettősség köszön vissza, csak ott működik, itt meg legjobb esetben is csak biceg.
A második történet azért eggyel fordulatosabbnak tűnik az elsőnél. A két kis kalóz egy valódi kalózhajó legénységével kerül összetűzésbe, majdnem verekedéssé fajul Cápa kapitány szóváltása Vén Billel, a marcona kalózzal. A menekülő kiskalózokat egy tengeri szörny is megtámadja, de szerencsére kiderül, hogy a szörny barátságos, társakra vágyó kedves tengeri gyík, aki a gonosz Vén Billel szemben is megvédi kis barátainkat. Mi más is lehetne ennek a résznek is a zárlata, mint az előző részből megismert rituális bögrecsapkodás, hiszen nagyjából ez a legvalóságosabb elem mindkét történetben.
Persze nem kizárt, hogy a szerző szándéka szerint ez a két mese valamiféle kalózjátékos forgatókönyv lenne, ami alapján a kezdő kalózpalánták, 5-6 éves gyerekek hatalmas tengeri csatás játékokba merülhetnek. Esetleg azért ennyire egyszerű a történet, mert a kicsik egyszerű világát próbálja modellezni, a későbbi kalóztörténetekhez pedig jó ugródeszkát kínál az olvasó számára. Hogy legalább a "fogalmakkal" tisztába jöjjön. Ám hiába a fordítónak is köszönhető gördülékeny nyelv, az egész oldalt betöltő nagy színes rajzok, valami mégis hiányzik ahhoz, hogy élni kezdjenek a figurák és kedvet kapjunk a folytatáshoz.
Nem állítom, hogy a Cápa kapitány-sorozat olvasása maradandó kárt okoz a hallgatóság lelkében, azért mégis azt gondolom, hogy elég ezeket a meséket egyszer felolvasni-meghallgatni, aztán célzott mozdulattal a kupac aljára rejteni a kis kalózok elől.
Van a meséknek egy nagy csoportja, amelyek időről időre beterítik a könyvespolcokat, előkerülnek, felolvasódnak, elfelejtődnek, míg valaki újra ki nem halássza a könyvet egy kupac alól. Ezek azok a történetek, amelyeket olvasva először a felolvasó kezd ásítozni, megfoghatatlan tompaság lesz úrrá rajta, és bár sokadszor olvassa a könyvet, ha megkérdezik, fogalma sincs, mit is olvasott éppen. Nem kizárt azonban, hogy hálátlan utódunk épp ezekért a mesékért lelkesedik hosszú heteken át, és csak aljas szülői fortéllyal menekülhetünk a mesélés nyűgétől.
A Manó könyvek Cápa kapitányról szóló sorozatában megjelent két kötet – A kincses sziget rejtélye és a Cápa kapitány és a tengeri szörny – az utóbb emlegetett csoporthoz húzó vállalkozásnak tetszik. Az elsőre kedvesnek tűnő mesehősök: Cápa kapitány, Misi – a "kis kalózok" –, a legénység, amely egy óriási patkányból, egy papagájból és egy kis(korú) teknősből áll, olyan epizódokban szerepelnek, amelyek másodjára-harmadjára olvasva már inkább kedveskedőnek, vagy a dühödtebb felolvasó szemszögéből sziruposnak tűnnek. A jól kiszámíthatóan adagolt történet, amelyben viszonylag gyorsan rendeződnek a "rázósabb" kalandok is, a kedves klisékkel dobálózó "mini-felnőttek" (lásd "kis kalózok") gondolatfutamai tulajdonképpen a vadnak mondott rajzfilmekkel szemben kínálnának alternatívát, és ha nem mélyülünk el bennük túlságosan, altatási céljuknak jól meg is felelnek. Ha a zsibbasztás az elsődleges feladat.
Ha viszont valamilyen oknál fogva tüzetesebben megvizsgáljuk a két történetet, bőven találhatunk olyan részleteket, amelyek nem engedik, hogy a kedvesnek induló történetből valódi, magával ragadó mesefolyam kerekedjen.
A két mese két rövid kalandot mond el. Az elsőben az unatkozó Misi összetalálkozik Cápa kapitánnyal, a kis kalózzal, aki először finoman megbilincseli őt, majd csokit tuszkol a szájába, s ezt követően gyorsan kalózbarátokká válnak. Együtt isszák a kalózkoktélként emlegetett bögre vizet, és együtt élik át "férfias"-nak mondott kalandjaikat.
"– Hol a kalózkoktélom? – kérdezte zordan Cápa kapitány. A patkány sietve hozta neki a csésze vizet. A kis kalóz egyetlen hajtásra megitta az egészet.
– Huhh! - fújta ki a levegőt, majd megtörölte a száját és lecsapta a csészét az asztalra.
– Még egyet! – parancsolta a kis kalóz. A patkány hozott neki még egy csésze vizet. A kis kalóz odanyújtotta Misinek. Most Misi itta ki egyetlen hajtásra a vizet.
– Huhh! – fújta ki a levegőt ő is, majd megtörölte a száját és lecsapta a csészét az asztalra.
A kis kalóz biccentett. – Ilyenek vagyunk mi, igazi férfiak! Mindent egyetlen kortyintással iszunk meg! – mondta elégedetten."
Adódik a leegyszerűsítő értelmezés, amelyben a patkányok mi, anyák-apák-felolvasó felnőttek vagyunk, az igazi férfiak pedig éppen otthoni kis kalózaink, nincs is az efféle szerepjátékokkal semmi baj, ha legalább egy jó történet alakul belőlük. De ha csak amolyan jópofán butus, vicces szösszenet marad, akkor mégis próbára teszi a legedzettebb kalózasszisztencia idegzetét is. A mese csak biceg, falábakon, és hiába várunk kis borzongást, kis katarzist, semmi ilyesmi nem jön el. Bár a történet logikája szerint a két kis kalóz a légynek sem ártó, legfeljebb mérsékelten rosszalkodó kisfiú, mégsem valódi ez az ártatlanság. A történet szintjén a gyerekekhez, humorát-nyelvezetét tekintve viszont a felnőttekhez szóló mese nem teljesíti egyik réteg elvárásait sem maradéktalanul: se a történet nem elég erős, se a humor nem elég találó ahhoz, hogy az emlegetett kis katarzis bekövetkezzen. Elég, ha olyan jól sikerült művekkel veti össze az ember ezt a történetet, amely ehhez hasonló eszközzel él, máris kilóg a lóláb: akár a Lázár Ervin-mesék narrációjára, akár, mondjuk, az újabban megjelent Pettson-történetekre gondolunk: a Cápa kapitányéhoz hasonló kettősség köszön vissza, csak ott működik, itt meg legjobb esetben is csak biceg.
A második történet azért eggyel fordulatosabbnak tűnik az elsőnél. A két kis kalóz egy valódi kalózhajó legénységével kerül összetűzésbe, majdnem verekedéssé fajul Cápa kapitány szóváltása Vén Billel, a marcona kalózzal. A menekülő kiskalózokat egy tengeri szörny is megtámadja, de szerencsére kiderül, hogy a szörny barátságos, társakra vágyó kedves tengeri gyík, aki a gonosz Vén Billel szemben is megvédi kis barátainkat. Mi más is lehetne ennek a résznek is a zárlata, mint az előző részből megismert rituális bögrecsapkodás, hiszen nagyjából ez a legvalóságosabb elem mindkét történetben.
Persze nem kizárt, hogy a szerző szándéka szerint ez a két mese valamiféle kalózjátékos forgatókönyv lenne, ami alapján a kezdő kalózpalánták, 5-6 éves gyerekek hatalmas tengeri csatás játékokba merülhetnek. Esetleg azért ennyire egyszerű a történet, mert a kicsik egyszerű világát próbálja modellezni, a későbbi kalóztörténetekhez pedig jó ugródeszkát kínál az olvasó számára. Hogy legalább a "fogalmakkal" tisztába jöjjön. Ám hiába a fordítónak is köszönhető gördülékeny nyelv, az egész oldalt betöltő nagy színes rajzok, valami mégis hiányzik ahhoz, hogy élni kezdjenek a figurák és kedvet kapjunk a folytatáshoz.
Nem állítom, hogy a Cápa kapitány-sorozat olvasása maradandó kárt okoz a hallgatóság lelkében, azért mégis azt gondolom, hogy elég ezeket a meséket egyszer felolvasni-meghallgatni, aztán célzott mozdulattal a kupac aljára rejteni a kis kalózok elől.
Szerzők
-- Benedek Anna --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
zene
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
