El tudnék képzelni egy olyan irodalomtörténetet, amelyben a 20. századot tárgyaló rész középpontjában Szentkuthy, Weöres és Juhász Ferenc lennének.

Sajnos, arra nincs most időm, hogy részletesebben kifejtsem, miért tartom a Prae-t nagyon nagy műnek, megtettem néhány hónappal ezelőtt a pozsonyi Irodalmi Szemlében, egy hosszabb írásban. Juhász nekem az ötvenes évek közepe és a Harc a fehér báránnyal. Persze ez nem azt jelenti, hogy kisebbíteném Kosztolányit, Krúdyt, Pilinszkyt, Mészölyt, Ottlikot és másokat, akiket nagyon szeretek, csupán arra gondoltam, hogy Szentkuthy az egyik legnagyobb szabálysértő, s talán ezért olyan lenyelhetetlen falat sok okos, tudós – nem ironikusan mondom – irodalomtörténész számára. Kár, hogy a szabálysértők inkább idegesítik a közvetítő kritikát, mintsem hogy vásárra vinnék a bőrüket értük. Persze Szentkuthy esetében ott a nagy kivétel, Németh László egyértelmű melléállása.

De óvatos optimista vagyok. Az egyetemen sikerült a diákjaimnak legalábbis az érdeklődését felkelteni Szentkuthy iránt, akiről eddig nem is hallottak. Meg hat – megint óvatos optimizmus –: az idő Szentkuthynak dolgozik. Épp ma olvastam Németh Gábor laudációjat a literában, a PIM Szentkuthy kiállítása kapcsán.