Hogy az alatt az uszkve két és fél óra alatt, míg a PeCsa belső termében és folyosóin óvták a közönséget az esőtől, miért nem lehetett átpakolni a cuccot az ottani színpadra, rejtély. Jól megnézve, szorosan ugyan, ám elfért volna mindenki itt is, de nem: a szervezők ragaszkodtak a kinti helyszínhez. Időről időre egy „megnyugtató” intonációjú atyai hang intette türelemre a fiatalságot, amely a körülményekhez képest meglehetősen higgadtan tűrte a várakozást. Mondanom sem kell, hogy mindez alatt az idő alatt bent egyetlen büfét sem nyitottak ki, így sokan az egyetlen kihelyezett kávéautomatát ostromolták; italhoz a sörkertben lehetett hozzájutni némi tülekedés árán.

„A várakozás immorálissá tesz”, ugye, meg kell azonban jegyeznem, hogy némely szülő magatartása sokkal kifogásolhatóbbnak tűnt, mint a gyereküké. Találkoztunk pl. egy Oliver Kahn és Lothar Matthäus keverékére emlékeztető figurával, akinek elkerekedett szemű, de végtelenül türelmes kislánya kénytelen volt csöndben végighallgatni, amint az apja szanaszét szidja a még el sem kezdődött koncertet, illetve, a Shop Stop Dantéja után szabadon, abbéli létproblémájának adott hangot, miszerint neki „ma itt se kéne lennie”. Csak gratulálhatunk az efféle szülői szólamokhoz; a kislány itt asszisztál, nézi, amint apja pocskondiázza a kedvencét, akinek a koncertjére ő minden bizonnyal hónapok óta készült.

Ehhez képest is tehát roppant méltánytalan a másnapi Népszabadság-kritika, mely mindenekelőtt a közönségen gúnyolódik. Bár az ilyesfajta zsurnálretorikát ma jópofának tartják, keresett mondatai és erőltetett „iróniája” csupán saját kicsinyességét és hiábavalóságát igazolja. Jellemző, hogy az ún. „gonzo”-írásnak ez a vadhajtása sohasem a beszéd tárgyát igyekszik előtérbe helyezni – és azzal megértést gyakorolni –, hanem saját, leleményesnek hitt, valójában pökhendi, gőgös és önelégült „nyelvét” élesíti általa „lényegesnek gondolt” instanciákon. Ez is jelzi persze ennek a „látásmódnak” az elmaradottságát: a beszéd itt a közönségen gúnyolódik, divatokat és viselkedéseket rendel hozzá a zene befogadásához csak azért, hogy saját magát kivonja a jelenség hatása alól, illetőleg az előadó anyagi javait sorolva élcelődik a közhelyes és semmitmondó Hollywood-mítoszon – mindenki boldog lehet ezzel a tapasztalattal. A koncertről vagy a zene élményéről mondandója nincsen; itt csak a jópofának és szellemesnek hitt nyelv esztétikai ideológiája tolakodik az olvasó arcába, és ennek néhány híve bizonyosan örömmel nyugtázhatja mind a nyelv, mind az ideológia „érvényét”; attól persze még senki nem került közelebb ahhoz – sőt egyre távolabb került tőle –, amiről beszélni kellene.

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy nem a sértettség munkál bennem, bár ahogy öregszik az ember, úgy egyre kevésbé szereti az idejét olyan dolgokra pazarolni, amelyek csak felidegesítik. Megmaradva tehát a higgadt hangnemnél, most a koncertről magáról pár szót.

Hozzávetőlegesen ötven perc játékidő, majd a Sk8er Boi ráadása után Avril, amint Fodor Péter barátom fogalmazott, „megvonta magát tőlünk”, testközelinek mondható élményünk hirtelen abbamaradt. Mit tudhatunk tehát erről a világszép leányzóról? How does it feel to be different from me?, énekli egy dalban, és – figyelem, irónia következik, de azért megmarad a komoly bölcsész felkészültség tudományos visszhangja – ez az ontolo-hermeneutikai szituáció, melyet a szöveg és a dallam elővezet, hangsúlyossá teszi a belátást, miszerint a tapasztalat olyasvalami lenne, ami nem megosztható, csak „elbeszélhető”, de elbeszélve már nem tapasztalat. Milyen annak lenni, aki nem én vagyok? Avril az Avril az Avril, mondhatnánk, gondolatban lepergetve a színpadon föl-alá járkáló, végig mosolygó Avril-test látványát; kapucnis pulóverét egy idő után felhúzza, sőt bebújik a kapucniba, meg ne csípje a fülét a hideg. Avril újra tini, a szűk játékidő alatt három szám is elhangzik az első albumról – Complicated, I’m with you, Sk8er Boi –, és csak egyetlenegy a másodikról (My happy ending, e helyütt gitár kerül az Avril-nyakba). A legutóbbi lemez bemutató turnéjáról lévén szó, (a) The Best Damn Thing dalai voltak előtérben, és persze a hangzás is ehhez az albumhoz lett igazítva, azaz hangos, koszos gitárt kaptunk, erőteljes dobot és mélyen döngicsélő basszust valahol hátul. Minthogy hamarost ismét zuhogni kezdett az eső, nem vacakoltak, a pörgös pszeudo-punkrock cuccokat nyomták nagy elánnal, ami okot adhatott az intenzív testmozgásra, így pedig a vízfüggöny is elviselhetőbbnek, sőt kimondottan hangulatosnak bizonyult. Az egy I’m with you-t leszámítva a lírai dalokat – szerencsére – hanyagolták, az ötven perc azonban így is ötven perc, a beugró áráért vajmi kevés. Ami volt, az viszont remek volt. Remélem, legközelebb normális körülmények között, „nagy biztonsággal” lehet szembesülni Avrillal, bár – ahogy Fodi megjegyezte – elég kis terep ez a magyar, érdemes tehát külföldre látogatni. A magyar az magyar, és, ugyancsak Fodit idézve, ha készülne egy szócikk a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című intergalaktikus kiadványba, a Föld bolygó szűk meghatározása után („jobbára ártalmatlan”), a „magyar” szóhoz elég lenne mindössze annyit odafirkantani: „szívás”.

Mondom, az ötven perc kiváló volt, ami körülvette, az pedig, sajnos, tipikusan „magyar”.

Ehhez képest már-már unalmasan stabilan zajlottak az előkészületek a Ministryre. Elkezdődött időben a beengedés, tülekedés nem volt, még a büfék is működtek. Nagyjából ezren lehettünk, a keverőpult mögé fekete függönyt húztak, hogy telítettebbnek tűnjön a terem, a klubhangulat viszont ellensúlyozta ezt a „nagy biztonságot”.

A Mangod Inc. volt az előbanda, amely köztudottan a Cadaveres de Tortugas egyik utódzenekara; amolyan feelinges pszichedelikus metal’n’roll, sok dallammal, hangulatos gitártémákkal, jellegzetesen igényes felfogásban. Sajnos itthon szívósan tartja magát egy ugyancsak tipikusan „magyarnak” mondható vonal, melyet karakteresen az Ossian és társai képviselnek – ideológiai képzettársítások: izzadság, sör, böfögés, artikulátlan üvöltözés az utcán –, így a kellemesen „intellektuálisnak” nevezhető Mangod-féle zene alkalmasint inkább egy szűkebb réteg kedvencévé válhat. Első albumuk, a Near Life Experience dalai közül hét tételre futotta, megszólalásuk fölöttébb erőteljes, de tiszta volt. A frontember Persó visszafogott kommunikációja a játékidő szűkösségére utalt, így is elhangzott azonban a lendületes lemeznyitó Answers, az ezt követő, lebegős, ugyanakkor sodró The new revolution, vagy a klipsláger Thank you good night és az egyszerű, zúzós Upstream. (Fura, hogy a most elkészült meztelen csajos megaklip, The Flood kimaradt.)

Az átszerelést követően mérsékelt ováció közepette lépett színpadra a Ministry. Középre, a dobszerkó fölé akasztották a vetítővásznat, a színpad elején pedig hatalmas rácsos kordon szolgált díszletként, mely mögül a keresztnek kialakított mikrofonját támasztó frontember, Al Jourgensen magabiztosan, ám ugyancsak szűkszavúan vezényelte a bő másfél órás koncertet. Nem akarom nagyon szaporítani a szót: a Ministry már rég nem a szó szoros értelmében indusztriál-elektro, hanem agresszív metál erős thrash-hatásokkal. Két évvel ezelőtt a slipknotos Joey Jordisonnal a dobok mögött porrá zúzták a Szigetet az aktuális Rio Grande Blood dalaival, és ezúttal sem volt panasz. Jóllehet most az utolsó album, (a) The Last Sucker volt terítéken, azért a kedvenc Rio Grande Bloodról is kaptunk ízelítőt (Rio Grande Blood, Senior Peligro, Lies lies lies, Khyber Pass), amint a ráadásban megszólalt a klasszikus Psalm 69-ről a New World Order is a maga monoton ütemével és riffjével.

Ízlés kérdése, miképp vélekedünk a vetítésről: itt folyamatosan Bush, az amerikai kormány, az iraki háború CNN-es felvételei vagy éppen Osama Bin Laden képei, videói váltották egymást, nyomatékosan előtérbe helyezve a Ministry Bush-ellenes ideológiáját. Hatásos és jó volt, helyenként sokkolónak mondható, így erősödött annak a sztereotípiának a tapasztalata, miszerint a metálzene fontos társadalomkritikai attitűddel rendelkezik, a rock ellenkultúrájának örököseként hangot ad elégedetlenségeinek. Kép és zene összejátszása pedig mindig mélyenható élmény, különösen élőben; multimediális eseményt megélve tehát senki sem távozhatott elégedetlenül. Szigorúan a zenét tekintve a Ministry egy az egyben hozta a lemezminőséget, kimondottan hangosak és brutálisak voltak, színpadképük és koncertteljesítményük továbbra is vérprofi. Kár, hogy vége a zenekarnak, bár, az ideológiáknak utat nyitva, azért szívesen végignézném, amint Al Jourgensen – saját elképzelése szerint – Bush-sal karöltve lassan ellovagol a középnyugati sivatag naplementéjébe.