PRAE.HU: A fülszövegben az áll, hogy a szerző ösztönző véletlenek útján jutott birtokába a rajzoknak. Mik voltak ezek?

Jacques Receveur francia festő 1998-ban halt meg, 52 éves korában. Őt ugyan személyesen nem ismerhettem, de pár évvel ezelőtt barátságba kerültem az élettársával; ő örökölte a hagyatékot, és a közelmúltban hazaköltözött Budapestre.
Beszélgetésbe elegyedtünk, és hamar kiderült, hogy a birtokában vannak bizonyos festmények és egyéb műtárgyak, én pedig elővethetném versíró tollamat. Ezt a kettőt - a képeket és a versírói ízlést - próbáltuk egymással ízeltetni. Az örökös kezembe nyomott egy mappát, amelyben mintegy nyolcvan kisebb-nagyobb színes rajzot, festményt találtam; kezdenék-e vele valamit, kérdezte, ki tudnék-e találni belőlük bármilyen műfajban történetet, kommentárt, mesét. Miután szemügyre vettem a darabokat, beláttam, hogy egységes történet nemigen áll össze belőlük, de egyenként, eleven mozaikként roppant erős hatással vannak rám, már csak azért is, mert a rajzok ösztönzései mentén ki tudom egészíteni azt a formai és tartalmi világot, amely eddigi, úgynevezett „komolyabb” verseimben is megnyilvánult. Így vette kezdetét egy bizonyos gerjesztési folyamat: a képek csiklandták az én eszméletemet, és fordítva: én pedig kissé „hozzájárultam” a képekhez. Ha a kötetben e kettőt - képet és költeményt - együtt, párhuzamosan szemléli az olvasó, és megpróbálja a két talányt fedésbe hozni, akkor nyilván keletkezik valamilyen harmadik dolog. Alkalmasint olyan érzése támad: hopp, túlterjedtünk, túlemelkedtünk mind a képeken, mind a verseken. Ahogyan minden versben, zömmel a versek harmadik harmadában, észrevesz majd egy bizonyos csigalépcsőszerűen felépített metafizikai tartalmat, úgy a képekben is nyilván érzékel valami olyan tartalmat, amely a vers nélkül nem volna felfejthető. Ez a viszonos kiegészítés, ez volt talán a vállalkozás legfontosabb célja. Goethének van egy nagyszerű mondása a Maximák és reflexiók című gyűjteményében. Így hangzik: "Az anyagot mindenki látva látja, a tartalmat csak az találja meg, aki valamit hozzá tud tenni, a forma pedig titok a legtöbbeknek." Tehát az az igazi olvasó, aki hozzá tud tenni valamit a szemlélt műalkotáshoz. Itt is erről van szó: én hozzátettem ezt-azt a képhez, a kép hozzám tett valamit, ösztönzött valamire, így jött létre a versek gyűjteménye. És mindketten lakói vagyunk egy harmadik építménynek.
 
PRAE.HU: Két világ, két művészeti ágazat, eleven és holt szférák találkozása a könyv. Furcsa, szorongató és félelmetes ez a képegyüttes...

Annyit még el kellene mondani a festőről, hogy műveinek zömét (mint fentebb mondtuk) általában az art brut, szó szerint: az érdes, durva művészeti irányzathoz sorolják. Ez az irányzat az utóbbi húsz évben kezd ismertté válni Nyugat-Európában, legnagyobb képviselője egy Dubuffet nevű francia festő volt, aki Lausanne-ban létrehozott egy komoly art brut- gyűjteményt, olyan művészek alkotásaiból, akik eredetileg a művészeti terápia szerves részeként kezdtek alkotni. Elsősorban képzőművészekről beszélek; de akadt egy-két beteg, aki költői tehetségről tett tanúságot. Tehát itt főleg jelentős festői életművek jöttek létre. Bizonyos intézetekben a gyógyítás részeként és művészi tehetségük felfedezése után általában a skizofrániás betegeket próbálták meg rábírni ápolóik, orvosaik arra, hogy fejlesszék ki a bennük lévő művészi tehetséget. Az egyik leghíresebb ilyen intézet Bécs mellett egy Gugging nevű faluban jött létre, az 50-es években. Leo Navratil professzor alapította (ő nemrég hunyt el), ő ösztönözte évtizedeken át az ott élő betegeket műalkotásra. Így jött létre például Ernst Herbeck költői életműve. Nos, Receveur képei is egy olyan festő alkotásai, aki részben alkatánál, életkörülményeinél, betegségeinél is, részben pedig eszméletének különböző amplitúdóinál fogva került kapcsolatba az art brut művészettel. Jut eszembe, idestova én is évtizedek óta olyan művészek életművével foglalkozom, akik valamilyen módon kilógnak, kilengenek a szokványos keretből, s akik a betegségtől inneni, de a normalitáson túli eszméleti szférában hozták létre életművüknek egy részét. Gondolok itt elsősorban például Friedrich Hölderlinre, akiről annak idején külön könyvet adtam közre; a kötet az ő életének második szakaszát tárgyalta, és Hölderlin a toronyban címen látott napvilágot. Aztán egy egész kötetnyi verset fordítottam ettől a bizonyos Ernst Herbecktől, aki évtizedekig a guggingi pszichiátriai intézetben élt, és jelentős költői életművet hozott létre. Ernst Jandl osztrák költő például azt mondta Ernst Herbeck 1991-es halála után, hogy költészete a második világháború utáni osztrák líra jelentős teljesítménye. Ez az art brut kezd valahogy beépülni az irodalomtörténeti értékrendbe, vagy legalábbis kezd láthatóvá válni a „normális” költői értékelésű irodalomtörténeti percepció horizontján.

PRAE.HU: Úgy látom, a képek önt egyfajta játékra ösztökélték.

A művekről dióhéjban csak annyit: én igen kedvelem a középkori dél-francia trubadúrlírát, tehát Aquitaniai Vilmost és társait. Az évek során egy kötetnyit fordítottam is e költők műveiből. A trubadúrköltészet egyik fontos jegye, hogy mindegyik trubadúr kitalálja a saját formáját, és annyira szereti a változatosságot, hogy mindegyik versének más-más formát kölcsönöz, nemcsak belső formát, hanem külső formát is. Ha felütjük Aquitaniai Vilmos vagy Bertran de Born verseit, azt látjuk, hogy nincs két azonos lírai forma. Szó se róla, egyetlen formán belül sincs két azonos forma, mert a belső forma mindig mássá alakítja a külső forma mázát és vázát; de én itt most pusztán külső formát értek. Az én kötetemben is megpróbáltam a formai gazdagságnak és változatosságnak olyan palettáját felmutatni, amely az eredetihez, Jacques Receveur képeihez illő módon alkalmazkodik, és ilyen úton-módon is gazdagítja a kötetet. Az irodalomtörténetben volt már ilyen eset, nem is egy, tehát hogy a képzőművészeti szféra ösztönzött valakit vers- vagy prózaírásra. Csak egy példát említek a közelmúltból. Ted Hughes-nak, a nagy angol költőnek a Varjú-kötete,mely úgy jött létre (egyébként az eredeti 1970-ben jelent meg), hogy a költő egy Baskin nevű amerikai festő varjúképeihez verseket írt. Mondanom se kell, ez az alkotási változat semmilyen módon nem korlátozza azt a felfogást, hogy teljesen eredeti alkotásokról van szó. A mi kettőnk kötetében is látható, hogy a képekben nincs benne a versek nélkül az, ami a versekkel együtt benne van, és a versekben is több van, mint ami a képekből csupaszon érzékelhető. Részben egymásra illeszkedő, részben egymástól elhajló, egymást nem fedő tartalmakról van szó, a kettő különös vibrációt hoz létre, és valamely érdekes, az olvasó számára is felfedezendő saját átvételi területet tesz szabaddá.

PRAE.HU: Mennyiben befolyásolta ez a munka az Ön költészetét?

Ez a kötet, annak ellenére, hogy egy másik művész ösztönzésére jött létre, önálló verseskötetnek tekintendő, hiszen a képek csak azért tudtak megérinteni, versírásra késztetni, mert a bennük tapasztalható rejtett, talányos, vagy nem is annyira talányos tartalmak többnyire közelállnak eddigi verseimhez, rokonok az én világommal. Számtalan téma (például: menetelés, távolodás, eltűnés) az én életemben és verseimben is felbukkan alapanyagként. Nyilvánvaló, hogy a versekben is megjelenik a feltűnésben való eltűnésnek, így is megfogalmazhatnám, az eltávolodásban való jelenlétnek, a csoporthoz való csatlakozásnak vagy az attól való különállásnak a motívuma. Mondhatnám úgy is: a hazához való ragaszkodás vagy a határátlépés motívuma. Ez egy csoportképzet, s egyúttal képzet-csoport is. Van például a könyvben egy kép, ezen nyolc vagy hat furcsa figura menetel valahová. Nem tudjuk, hová, és nem tudjuk, együtt, egy cél felé menetelnek-e, de a kép azt a látszatot keltheti bizonyos versek esetén, hogy valami magasság, távolság, vagy valamiféle felfedezés felé közelednek. Némelyik figurának imára kulcsolódik a keze, a másik háttal áll a célnak, felénk néz, egy másik csak az arcélét mutatja. Mindannyian piros hósipkás süvegben bandukolnak, és néha az az ember érzése, hogy ugyan furcsa egyvelegnek rémlik ez a csoport, mégis valamilyen rejtett szál összeköti őket, ha más nem, hát az, hogy egy képre kerültek. Tulajdonképpen ezeket a motívumokat (és még másokat is) szerettem volna a versekben kifejteni, és a képekhez mintegy hozzámesélni.

PRAE.HU: Vannak kedvenc képei?

Egyik kedvencem ez, ez a piros csoportos menetelés. Van a kötetben egy-két kép, amelyhez több verset is írtam, és ez nyilván kifejezi bizonyos képek iránti vonzalmaimat. Azt mondhatnám, a képekből sugárzó, néha félelmetes, néha kiegyensúlyozatlan és pokoli, delejes varázs hatása egészen odáig terjedt, hogy a versekben is megjelenik valamiféle viszolygás, félelem, irtózat. Megpróbáltam a tónust kissé a nonszensz felé eltolni, sokrétűen árnyalni, hogy ne túl nagy súlyként, ellensúlyként jelenjenek meg az olvasó képzeletében. Mert a képekben mégiscsak érzékelhető a kézfogás szándéka, a kéznyújtás gesztusa. Receveur művei nem képeznek egységes mesét, hanem egyenként delejezik az olvasót. Az a felhívás sugárzik a képből: fogadj el, olvasó; fogadj meg; találj ki. A képek arra vágynak, hogy az ember életének a részévé váljanak. Én ezt a szándékot semmiképpen nem akartam ellenmérgekkel kioltani, és nem óhajtottam olyan riadalmat okozni, amely a festő rokonszenves közeledését meghiúsította volna.

PRAE.HU: Kiegészítette őket a saját költői képeivel.

Igen. Tudjuk, a versírás folyamata, az ihlet folyama a tudatban csak egy darabig képes párhuzamosan haladni a mintával, az ember csak ideig-óráig tud szorosan a képekhez tapadva teremni. Minden versben lakozik egy másik vers, akkor is, ha kép van az ember szeme előtt, akkor is, ha nincs. Van egy elemi pont, van egy határsáv, és ott a vers elkezd valamilyen önmagával rokon, mégis ismeretlen szférába emelkedni; ezt a pontot az ember előre nem mindig láthatja. Ezt a versek zöméről nyugodtan elmondhatjuk. Gondoljunk például Weöres Sándornak a galagonyás versére, vagy egyéb versére; ezekben a nyelv a formán belül saját életre támad, saját tartalmakat hoz létre, mondjuk, a negyedik szakasz már a harmadik szakaszhoz kell illeszkedjen, és nem a képhez - ekkor jön létre a versen belül egy bizonyos idegen tartomány, itt az embernek, miután kirendezkedett a képből, be kell rendezkednie a versbe. Ami egyszerű, annak le kell a versben bonyolódnia, ahogy Tandori mondta. A vers bonyolításának ebben a sávjában jönnek létre a legelvontabb tartalmak; azt hiszem, mindegyik versemben erre törekedtem. A vers - általában második harmada végén, harmadik harmada elején - valahogy felforrósodik, valamiféle magasságélményt jelez, egy másik szférából int a képek szemlélőjének és a vers olvasójának. Ami a tónust illeti: a versek hangütésbeli palettája az úgynevezett „komoly” verstől a nonszenszig terjed. Nonszenszen elsősorban a német nonszenszt értem, tehát Ringelnatz vagy Christian Morgenstern költészetére gondolok; de a fonákbeszéden belül is igyekeztem mindig földelést találni az égi tartalmakhoz. Egy kicsit mindig visszapillantani a vicces, humoros szférából, valamilyen lebegő, sokrétű tartalmat közvetíteni mindegyik versben. Szeretném, ha az olvasó megérezné ezt; én is ezt érzékeltem Jacques Receveur mindegyik képéből. Gondolom, mintegy az ő hagyatékának, végakaratának a szellemében is - az egyetemes költői szabadság keretében - erre kellett törekednem. Megpróbáltam mindegyik versben egy bizonyos metafizikai magasságélményt kifejezésre juttatni. Például a Nyolc keresés című versben, amely kedvenc nyolcfigurás képemhez kötődik. Ebben a szövegben az utolsó szakasz közelíti meg azt az élményt, amelyet Montesquieu úgy fejezett ki: ha elmegyek egy városba, első dolgom felkapaszkodni a város környékén található magaslati pontra, hogy felülről tudjam átlátni a város szerkezetét. Igen, a versben is - a negyedik szakaszban - valami hasonlóról van szó, az emberi életre vetítve: mindannyian menetelünk, lépegetünk valahová, sétálunk, és a menetelés közben arra gondolunk, hogy mégiscsak meg tudjuk változtatni a helyünket és a természetünket. Sőt, akár a hitünk elvesztése árán megmaradó hitünket. A vers végén felsejlik a gondolat: azért érezhetjük magunkat nyolcan rokonnak másokkal, mert mind a nyolcan keresünk valamit; és lehet, hogy éppen ez a keresés, és nem a találás tesz minket rokonná. Mindenképpen eljutunk egyszer az A pontból a B, C, D pontba. Maga ez a menetelés - az erőfeszítés mint alapmomentum -, ez az a közös vonás, amely közösséggé tud avatni egy ilyen önmagában teljesen vadidegen egyedekből álló csoportot. Ebben a versben (és az ehhez a képhez fűződő egyéb versekben is) általában ezt a belátást próbáltam megfogalmazni, természetesen, a költészet eszközeivel. Mindenki fedezze fel a titkokat önmagának. Vagy a csodát. Mert nem minden csoda titok és örök rejtély.

PRAE.HU: Miért szedték színesen a 19. oldalon olvasható vers sorvégi rímeit?

A versformákon belül is megpróbáltam bizonyos érzékcsalódásokat és korrespondenciákat létrehozni, amelyek - a képekkel szembeállítva – külön hatáselemeket gerjesztenek. Igyekeztem az esetleg elnyűttnek tűnő formákat, a párrímes vagy a magyar költészetben már egyéb módon elkoptatott vagy meggémberedett formákat valamiféle új tartalommal tölteni. Példának említem a Pár hatvannégy foggal című verset - amellyel szemben a kötet bal oldalán két szakállas, horgas orrú, fekete szemeket meresztő, váll-lapos rendjelekkel kérkedő katonafigura látható, mindketten mosolyognak, és mindegyik foguk jól látható, még a bölcsességfoguk is. Ehhez a képhez írtam egy 4X4 soros szöveget; kísérletet tettem rá, hogy a verset magát is színesítsem, képpé tegyem. Azzal, hogy bizonyos sorvégi szótagokat általában más színnel szedtünk - pirossal, lilával vagy kékkel -, az olvasó emlékezetébe idézzük azt a lehetőséget, hogy voltaképpen magát a verset is lehet festményként, színek együtteseként szemlélni, és figyelmünket nem szükséges teljes mértékben a vers tartalmi elemeire összpontosítanunk. Ezek a megoldások és ajánlatok azt a gondolatot sugallják, hogy nem természetes, ha egy-egy vers fehér papíron, fekete betűkkel jelenik meg nyomtatásban. Adódhatna máshogy is; és ha más lehetőségeket is latolgatunk, a percepciónak, a felfogásnak is más útjait is megnyithatnánk. Szándékom és talán öntudatlan hajlamom arra irányul, hogy a könyv nyisson utakat az utakon belül, nyisson ösvényeket a főutak mentén. A mű legmélyebb igyekezete - hadd mondjam ezt egy kép formájában - arra irányul, hogy ne hagyjuk számon kívül az utak peremén heverő dolgokat. A muzulmán világban ismeretes egy hallatlanul érdekes anekdota. Mesélik, hogy a Mekka felé igyekvő zarándokok az út mentén heverő köveket is felvették és vitték magukkal pár száz kilométeren, majd újra letették őket az út porába. Engem lenyűgöz a mese alapgondolata: látjuk, nem csak az emberek, hanem a kövek is zarándokolnak Mekka felé. Tehát a tárgyak is valamiféle üdvrend felé törekednek, cél felé, emberi segítséggel. Valahogy ilyen módon szerettem volna kedvezni e képek üdvösségének. a magyar költészet ízeivel, formáival, vitaminjaival.