film
2008. 12. 28.
Ezt mind én írtam egykor...
Bereményi Géza: Irodalom
Bereményi Géza hatvankét éves korában filmesítette meg egyik korai novelláját, a huszonkét évesen írt Irodalmat. Ahogy azt a filmvetítést követő beszélgetésen elmondta, most, negyven évvel később visszaolvasva értette csak meg, hogy tulajdonképpen miről szól ez a novella.
Vagy legalábbis azt, mit gondol most arról az érett fejű férfi, hogy mit írt meg akkor az a bizonyos fiatalember: a családtól való elszakadást, ha úgy tetszik, a család elárulását, a kezdeti lépéseket a körvonalaiban is homályos önálló élet felé.
Az Irodalom című, új Bereményi- film egy mtv-s pályázatra készült, melyen a kiírás szerint kortárs magyar író novelláját kellett megfilmesíteni, Bereményi pedig úgy gondolta, ha már megfelel ennek a kritériumnak, miért ne válasszon saját művet? A költségvetési korlátok miatt azonban le kellett mondania A svéd király című novellájáról (túl sokba került volna a történelmi hitelesség), így maradt a kevés helyszínt (mindössze egy lakást meg egy utcarészletet) és kevés szereplőt felvonultató Irodalom.
A történet egyszerű: a főszereplő egy húsz év körüli, írói pályára készülő fiatalember (Horváth Illés), aki anyjával (Nyakó Juli) és nagy betegségében hozzájuk került, halni készülő nagyanyjával (Törőcsik Mari) él egy lakásban. Itt jön azonban az egyszerű mese dupla fedele, a novellabéli "hős" ugyanis, miközben a reggeli újságkihordás után úgy-ahogy ellátja a nagyanyját, ír egy novellát, vagyis az eredeti novellában olvashatunk egy másik novellát, minek eredményeképp a filmben pedig láthatunk egy másik filmet. A színes, realista filmben egy fekete-fehér, némileg abszurd és erősen ironikus kémtörténetet. Amihez az inspirációt nagyrészt éppen a nagyanya adja, annak ellenére, hogy az egyszerű, vidéki öregasszonyban és a hozzá képest nagyviláginak mondható, idős kémnőben a korukon kívül semmi közös nincsen. De itt talán éppen ez, az életkor a lényeg: az a nem szándékos, inkább zsigeri vagy evolúciós kegyetlenség, ahogy a következő generáció - azért, hogy kiküzdje saját, önálló életét, saját terét - átvitt értelemben (a kémfilmben pedig nagyon is konkrétan) megfojtja az előtte járót. Főhősünk esetében mindehhez hozzáadódik még az írói „vámpírtermészet”, ahogy a körülötte élők és saját maga megfigyelésével, az összegyűjtögetett életdarabkák bespájzolásával, az eleven élet magábaszívásával készül az írásra.
A novella megírásának időpontjához képest (1968 körül születhetett és 1970-ben jelent meg A svéd király című kötetben) a film idejét jóval későbbre, a csernobili katasztrófa hónapjára tette Bereményi, ahogy ez a sugárzó salátára tett utalásból kiderül. Ennek azonban a film szempontjából csak annyiban van jelentősége, hogy a fiú ebben is csak valami izgalmas újdonságot, valami megírható sztorit lát. Különben járhatnánk akár a hatvanas-hetvenes években is, a hengerezett falú, sötét bútorokkal, bekeretezett családi fotókkal berendezett lakás legalább harmincéves időtlenséget sugall, bár a ruhák, hajviseletek valóban a nyolcvanas éveket idézik.
Ami egészen biztosan megmarad a nézőben, az a fiú és a nagyanya kettőse. A generációk közötti semmit nem értés kilátástalansága, a nagyanya részéről a megérteni vágyás igyekezete, a fiú részéről a túlélő közönye a haldoklóval szemben, máskor az együttérzés felvillanásai, a közös játék. Mintha a nagyanya elhinné, hogy valóban a fiú írta a Nyomorultakat, mintha valóban keresné, hogy melyik szereplőbe írta bele őt.
Törőcsik Mari hol bölcs és belenyugvó („Jövő hétre várjuk halálomat” – mondja tárgyilagosan, mintha csak egy távoli rokon látogatásáról beszélne: nem örülünk neki, de ha már jönni akar, hadd jöjjön), hol nyűgös és türelmetlen. Néha mindent elfelejt, néha eszébe jut, hogy mindent el fog majd felejteni („Ne haragudj rám, ha majd nem ismerlek meg, Ilonka” – mondja a lányának). A kézmozdulatban, ahogy a száját megtörli, benne van az egész élete: a vidéki kisváros és az özvegységben eltelt hosszú évek. Horváth Illés alakításában van valami modoros, valami teátrális, de éppen ez a szerep titka, az önmagát is folyamatosan figyelő, a saját életét szereplőként és nézőként egyszerre megélő írótanonc teatralitása. Nyakó Juli legemlékezetesebb pillanata az, ahogy ül a széken, és várja az anyja halálát, mert már nem tud mit tenni érte, csendet szeretne, de mellette ott ül az össze-vissza fecsegő fia. Az arcán, a homlokráncaiban pedig ott az a nagyjából húsz-huszonöt év, ami kettejüktől elválasztja és ami kettejükkel összeköti. Ő van középen: még érti az egyiket, és már érti a másikat.
A többieknek epizódok jutnak. Holecskó Orsolya a lány szerepében már az írót csodálja a fiúban, Gáspár Sándor a pozíciójára utaló, emblematikus ballonkabátban (bár 1986-ban ez már nem volt divatban) elsősorban a feleségét kereső féltékeny férj, és nem a rettegett belügyes.
Bereményi Géza azt is elmondta, hogy – miközben a forgatókönyvet írta – rájött arra, mennyivel fontosabb egy filmnél egy novellához képest, hogy egyetlen, pontosan kijelölt középpont köré épüljön. Talán ettől lett erőteljesebb, jobb a film, mint az ígéretesnek minden bizonnyal, igazán jónak azonban még nem nevezhető elbeszélés. Talán attól, hogy negyven év elteltével Bereményi úgy tudott visszanézni arra a bizonyos fiatalemberre, valamikori önmagára, ahogyan egy valahonnan ismerősnek tűnő, rokonszenves, igazából mégis idegen fiúra nézünk.
Karinthy fiatalemberéhez képest itt azonban fordított a helyzet: a meglett férfi kell, hogy megbocsássa a fiatalnak, hogy ezt mind ő írta (és élte meg) egykor.
Irodalom
Színes magyar kisjátékfilm, 2008.
Rendező és forgatókönyvíró: Bereményi Géza
Szereplők: Törőcsik Mari, Nyakó Juli, Gáspár Sándor, Holecskó Orsolya, Horváth Illés, Pintér Tamás
A televíziós bemutató előtti vetítésre a rendező jelenlétében, 2008. december 19-én került sor a Zalaegerszegi Keresztury ÁMK Art Mozijában.
Az Irodalom című, új Bereményi- film egy mtv-s pályázatra készült, melyen a kiírás szerint kortárs magyar író novelláját kellett megfilmesíteni, Bereményi pedig úgy gondolta, ha már megfelel ennek a kritériumnak, miért ne válasszon saját művet? A költségvetési korlátok miatt azonban le kellett mondania A svéd király című novellájáról (túl sokba került volna a történelmi hitelesség), így maradt a kevés helyszínt (mindössze egy lakást meg egy utcarészletet) és kevés szereplőt felvonultató Irodalom.
A történet egyszerű: a főszereplő egy húsz év körüli, írói pályára készülő fiatalember (Horváth Illés), aki anyjával (Nyakó Juli) és nagy betegségében hozzájuk került, halni készülő nagyanyjával (Törőcsik Mari) él egy lakásban. Itt jön azonban az egyszerű mese dupla fedele, a novellabéli "hős" ugyanis, miközben a reggeli újságkihordás után úgy-ahogy ellátja a nagyanyját, ír egy novellát, vagyis az eredeti novellában olvashatunk egy másik novellát, minek eredményeképp a filmben pedig láthatunk egy másik filmet. A színes, realista filmben egy fekete-fehér, némileg abszurd és erősen ironikus kémtörténetet. Amihez az inspirációt nagyrészt éppen a nagyanya adja, annak ellenére, hogy az egyszerű, vidéki öregasszonyban és a hozzá képest nagyviláginak mondható, idős kémnőben a korukon kívül semmi közös nincsen. De itt talán éppen ez, az életkor a lényeg: az a nem szándékos, inkább zsigeri vagy evolúciós kegyetlenség, ahogy a következő generáció - azért, hogy kiküzdje saját, önálló életét, saját terét - átvitt értelemben (a kémfilmben pedig nagyon is konkrétan) megfojtja az előtte járót. Főhősünk esetében mindehhez hozzáadódik még az írói „vámpírtermészet”, ahogy a körülötte élők és saját maga megfigyelésével, az összegyűjtögetett életdarabkák bespájzolásával, az eleven élet magábaszívásával készül az írásra.
A novella megírásának időpontjához képest (1968 körül születhetett és 1970-ben jelent meg A svéd király című kötetben) a film idejét jóval későbbre, a csernobili katasztrófa hónapjára tette Bereményi, ahogy ez a sugárzó salátára tett utalásból kiderül. Ennek azonban a film szempontjából csak annyiban van jelentősége, hogy a fiú ebben is csak valami izgalmas újdonságot, valami megírható sztorit lát. Különben járhatnánk akár a hatvanas-hetvenes években is, a hengerezett falú, sötét bútorokkal, bekeretezett családi fotókkal berendezett lakás legalább harmincéves időtlenséget sugall, bár a ruhák, hajviseletek valóban a nyolcvanas éveket idézik.
Ami egészen biztosan megmarad a nézőben, az a fiú és a nagyanya kettőse. A generációk közötti semmit nem értés kilátástalansága, a nagyanya részéről a megérteni vágyás igyekezete, a fiú részéről a túlélő közönye a haldoklóval szemben, máskor az együttérzés felvillanásai, a közös játék. Mintha a nagyanya elhinné, hogy valóban a fiú írta a Nyomorultakat, mintha valóban keresné, hogy melyik szereplőbe írta bele őt.
Törőcsik Mari hol bölcs és belenyugvó („Jövő hétre várjuk halálomat” – mondja tárgyilagosan, mintha csak egy távoli rokon látogatásáról beszélne: nem örülünk neki, de ha már jönni akar, hadd jöjjön), hol nyűgös és türelmetlen. Néha mindent elfelejt, néha eszébe jut, hogy mindent el fog majd felejteni („Ne haragudj rám, ha majd nem ismerlek meg, Ilonka” – mondja a lányának). A kézmozdulatban, ahogy a száját megtörli, benne van az egész élete: a vidéki kisváros és az özvegységben eltelt hosszú évek. Horváth Illés alakításában van valami modoros, valami teátrális, de éppen ez a szerep titka, az önmagát is folyamatosan figyelő, a saját életét szereplőként és nézőként egyszerre megélő írótanonc teatralitása. Nyakó Juli legemlékezetesebb pillanata az, ahogy ül a széken, és várja az anyja halálát, mert már nem tud mit tenni érte, csendet szeretne, de mellette ott ül az össze-vissza fecsegő fia. Az arcán, a homlokráncaiban pedig ott az a nagyjából húsz-huszonöt év, ami kettejüktől elválasztja és ami kettejükkel összeköti. Ő van középen: még érti az egyiket, és már érti a másikat.
A többieknek epizódok jutnak. Holecskó Orsolya a lány szerepében már az írót csodálja a fiúban, Gáspár Sándor a pozíciójára utaló, emblematikus ballonkabátban (bár 1986-ban ez már nem volt divatban) elsősorban a feleségét kereső féltékeny férj, és nem a rettegett belügyes.
Bereményi Géza azt is elmondta, hogy – miközben a forgatókönyvet írta – rájött arra, mennyivel fontosabb egy filmnél egy novellához képest, hogy egyetlen, pontosan kijelölt középpont köré épüljön. Talán ettől lett erőteljesebb, jobb a film, mint az ígéretesnek minden bizonnyal, igazán jónak azonban még nem nevezhető elbeszélés. Talán attól, hogy negyven év elteltével Bereményi úgy tudott visszanézni arra a bizonyos fiatalemberre, valamikori önmagára, ahogyan egy valahonnan ismerősnek tűnő, rokonszenves, igazából mégis idegen fiúra nézünk.
Karinthy fiatalemberéhez képest itt azonban fordított a helyzet: a meglett férfi kell, hogy megbocsássa a fiatalnak, hogy ezt mind ő írta (és élte meg) egykor.
Irodalom
Színes magyar kisjátékfilm, 2008.
Rendező és forgatókönyvíró: Bereményi Géza
Szereplők: Törőcsik Mari, Nyakó Juli, Gáspár Sándor, Holecskó Orsolya, Horváth Illés, Pintér Tamás
A televíziós bemutató előtti vetítésre a rendező jelenlétében, 2008. december 19-én került sor a Zalaegerszegi Keresztury ÁMK Art Mozijában.
Szerzők
-- Turbuly Lilla --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
