A mai koncert ezen túl még a „nyugati” – „magyar” összehasonlítás lehetőségét is kínálta: vajon hogy viszonyulunk mi ehhez a kérdéshez? A magyar After Crying zenekar jóval később született, és inkább csak az utóbbi évtizedben vált világszerte ismertté. A Van der Graaf Generator nevezetű angol együttes viszont már a hetvenes években is aktív volt, és mivel legkevésbé sem a népszerűség irányában eveztek a progresszív rock ősóceánjában, mindig is csak a vájtfülűek ismerték és kedvelték, szóval nem sokat vesztett, és nem is sokat nyert népszerűségben az idők során.

Az After Crying-ot a 90-es évek végén ismertem meg, és emlékeim szerint nagyrészt King Crimson számokat játszottak. Vedres Csaba távozásával elveszítettem szem elől az együttest, és meglepett, hogy most azt olvasom: csinos nemzetközi elismerésben van részük.

Ehhez képest a koncert nem túl jól sikerült. Kezdve ott, hogy csupán fél órát játszottak, semmi többet, ami – valljuk be – többnyire arra sem elég, hogy a zenészek kiismerjék a terem hangzását. Legalábbis a koncert végéig alig-alig sikerült eltalálni a kellő dinamikai arányt a hangszerek között: a hangok általában erőszakosan emelkedtek ki a hangzásból, ahelyett, hogy egységbe olvadtak volna.

Elgondolkodtató, hogy a zene, amit játszottak, nem a minimalizmus felé kacsintott (bár Vedres Csaba eredetileg erre alapozott), mint a 70-es, 80-as évek progresszív csapatai (King Crimson, Focus, Van der Graaf Generator stb.), inkább a magyar, fúziós dzsesszel – és néhol népies hangzással – kevert progresszív irányvonalat követte (amit ezért inkább fúziós jazznek neveznék, mint progresszív rocknak).

Tekintve azonban, hogy – bármely irányvonalat is kövessenek – ebben a műfajban egy-egy szám 20-30 percig is eltarthat, gyakorlatilag arra sem hagytak időt, hogy a viszonylag gyér közönség ráhangolódjon a zenéjükre. Azért tisztes tapsvihart arattak vele.

A Van der Graaf Generatorra szépen megtelt a koncertterem. Az együttes hangzásának legjellegzetesebb összetevője Peter Hammill éneke. Persze nem csak énekel: többnyire billentyűs hangszereken játszik, néha pedig gitározik. Különös az éneke, mert néhol beszédszerű, majd hirtelen váltásokat tesz, aztán gyönyörű dallamokra fakad, s teszi mindezt olyan személyes átéléssel, amely szinte már hipnotikus szuggesztióval egyenértékű.

A koncert első órájában (mert jó két órát játszottak!) egyetlen számot sem ismertem fel. Aztán kissé megnyugodtam, amikor Peter Hammill bejelentette, hogy „új számokat játszunk, mivel új együttes vagyunk”. Valóban, nagyjából egy óráig tartott felismernem – nekem és a közönségnek is –, hogy itt szó sincs semmiféle retróról: egyszerűen Peter Hammilléknak eszébe jutott, hogy ideje folytatniuk a zenélést. Az első óra ismeretlen számokból nagyjából arra volt elég, hogy ráhangolódjunk a zenére, ami valóban, pontosan ott folytatódott, ahol annak idején abbamaradt az egész: hókuszpókusz nélkül, tisztán, őszintén.

Aztán a hangulat oldódott, különösen az első ismert szám, a Man-Erg után. Innentől kezdve megbolondult a közönség: olyan átéléssel évezte a zenét, hogy az utolsó ráadásnál szinte már mindenki állt, és hadonászva, énekelve, őrült tapsviharral ünnepelte a zenészeket.



A régi zenékhez képest némileg egyszerűsödött a hangszerelés: az együttes csupán két billentyűsből (közülük egy, Peter Hamill időnként gitárt ragadott, illetve énekelt) állt és egy dobosból. Tényleg kellett némi idő, amíg ráérzett az ember, hogy a fura ritmusok, a hosszas, tömör orgona akkordfürtök egymásra halmozása – s mindez úgy, mintha a zenészek hosszú percekig nem tudnák, hogy mit akarnak – egyáltalán nem a szétesés, hanem tudatos koncepció jele: a zene határozottan minimalista alapja.

Végül azt éreztem, hogy a Van der Graaf Generatornak jót tett az idő. És nem azért, mert megördegedtek, vagy mintha beértek volna. Csupán az, ami annak idején, a hetvenes évek elején-végén még hihetetlen újdonság volt, mára valamivel megszokottabbá vált. Nem az együttes zenéje érett be, hanem a közönség a befogadására.

Van der Graaf Generator

A zenekar nevét egy elektromos berendezésről nyerte, amelyet arra terveztek, hogy statikus elektromosságot termeljen: Van de Graaff generátor (az elírás véletlenül jött). A nevet Chris Judge Smith javasolta.

A zenekar először 1967-ben alakult meg, amikor a tagjai még a Manchester Egyetemen tanultak. A trió Peter Hammillből (gitár és ének), Nick Pearneből (orgona) és Chris Judge Smith-ből (dob és fúvósok) állt. Demofelvételeik alapján a blues- és jazz-hatások alatt álló első inkarnációnak a Mercury Records tett ajánlatot lemezfelvételre.

1968-ban Pearne-t Hugh Banton helyettesítette, és a zenekar állandó menedzserévé vált Tony Stratton-Smith. Rajta keresztül az együttes egy basszusgitároshoz is jutott, Keith Ellishez. Guy Evan dobos nem sokkal később csatlakozott hozzájuk. Ez az összeállás felvett egy csomó demót a Mercury-nak, majd kiadott egy kislemezt (People You Were Going To és Firebrand) a Polydor Recordsnál. A kislemezt betiltották a Mercury közbelépésére, mivel sértette a szerződést, amit Hammillel és Smith-el előző évben írtak alá. Judge Smith barátságban hagyta el a bandát, röviddel a kislemez megjelenése után.

Bár a zenekar szerepelt a BBC Radio 1. Top Gear rádió show-jában novemberben és sikeresen turnézott, 1969 júniusában feloszlott. A feloszlás okai között szerepeltek a pénzügyi nehézségek, a banda cuccának ellopása Londonban, kombinálva a Mercury által teremtett nehézségekkel, hogy a zenekar ne készíthessen felvételeket és Stratton-Smith ellenállásával, hogy a zenekar többi tagja szerződést kössön a Mercury-vel (már csak Hammill volt a zenekarban az eredeti háromból, akik aláírták az ominózus szerződést a Mercury-vel).

1969 júliusában Hammill felvette első szólóalbumát a Trident Stúdióban. Banton, Evans és Ellis szession-zenészként szerepeltek a felvételeken. A menedzserük által kidolgozott megállapodás alapján a Hammill által szólóalbumnak szánt lemezt (The Aerosol Grey Machine) a Mercury adta ki a zenekar neve alatt, és ezért cserében érvénytelenítette a szerződést. Az albumot kezdetben csak az Egyesült Államokban adták ki, szinte semmi promócióval: az eladások is minimálisak voltak.

Tony Stratton-Smith megalkotta a Charisma Recordsot, és szerződtette a zenekart első akciójaként. A második album (The Least We Can Do Is Wave to Each Other) felvétele előtt Ellis távozott (végül a Juicy Lucy-ba lépett be, és többek között az Iron Butterfly egy nagyon rövid inkarnációjába), akit Nic Potter helyettesített, majd David Jackson (szaxofon és fuvola) csatlakozott a bandához.

Új hangot kerestek, elhagyták (a) The Aerosol Grey Machine pszichedelikus légkörét a jazz és klasszikus zene hatását mutató sötétebb textúrák kedvéért. (A) The Least We Can Do...-nak jó fogadtatása volt, így gyorsan követte a H to He, Who Am the Only One. Potter a felvételek közepén távozott, így a zenekar úgy döntött, hogy basszusgitáros nélkül folytatja, Banton-al és lábbasszuspedálokkal. A King Crimsonból Robert Fripp gitározott (a) The Emperor in His War-Room című számban.

A Hamill/Banton/Jackson/Evans kvartettet, amely a H to He-t kiadta, tekintik a klasszikus felállásnak, és ez adta ki a Pawn Hearts-ot is. Az albumon csupán három szám van, a Lemmings, a Man-Erg és egy 23 perces konceptuális darab, A Plague of Lighthouse Keepers. Fripp megint gitározott az albumon, ami nagy sikert aratott Olaszországban: a top listák élén állt 12 hétig. A Theme One kislemez is sikerré vált Olaszországban (eredetileg a Beatles-producer, George Martin által írt hangszeres darab volt, az új BBC rádióállomás, a Radio 1 szignálja), ami aztán felbukkant a Pawn Hearts amerikai kiadásain.


Egy ideig Olaszországban turnéztak, de előadásaikat megfertőzték különböző szélsőséges szervezetek, a Vörös Brigádoktól a neo-fasisztákig. A zenekar kiterjedt turnékat folytatott 1970-től 1972-ig, ám a lemeztársaság támogatásának hiánya és a pénzügyi nehézségek miatt feloszlott, Hammill pedig szólókarrierbe fogott.

A három fennmaradó zenész még kiadott egy hangszeres albumot (Nic Potter, Ced Curtis és Piero Messina) The Long Hello néven. Ugyanazon című albumuk (The Long Hello) 1974-ben jelent meg.

Hammill távozása a bandából barátságos volt, így Banton, Jackson és Evans – többek között – mind segített a szólókarrierjében. 1975-re a zenekar készen állt, hogy újra együtt dolgozzon: három új albumot adtak ki 12 hónap alatt. A lemezek producere ezúttal maga a zenekar volt (az összes korábbi Van der Graaf Generator album producere John Anthony volt a Trident Studios-ból), és némiképp szorosabb, egyenletesebb hangzást képviseltek. A Godbluff különösen jól példázza, hogy Hammill egyre többet használja a Hohner-clavinet billentyűzetet. A Still Life ugyanebben az évben jelent meg.

1976 végén, a World Record kiadása után először Banton, majd Jackson is távozott. Nic Potter visszatért, és egy jellemzően excentrikus vonással Banton-t egy hegedűssel, Graham Smith-el helyettesítették. Ebben a felállásban vették fel (a) The Quiet Zone/The Pleasure Dome című albumot. A zenekar pedig lerövidítette a nevét: Van der Graaf. Charles Dickie csatlakozott a bandához csellón, az élő albumon, a Vitalon. Mire a Vital megjelent, 1978 nyarára a zenekar már feloszlott.

1982-ben egy lemezekből kimaradt felvételekből és próbafelvételekből álló kollekció az 1972-1975-ös hiátusból jelent meg Time Vaults címen. Ezek nem stúdió minőségű felvételek.

Banton, Jackson és Evans időnként felbukkantak Hammill szóló albumain az 1978-as feloszlás után és a klasszikus felállás is együtt játszott időnként. 1996-ban a kvartett felbukkant a színpadon Hammill és Evans egy koncertjén Londonban, a Union Chapelben, hogy előadja a Lemmingset (az egész megjelent mint The Union Chapel Concert 1997 márciusában). 2003-ban Banton, Jackson és Evans csatlakozott Hammill-hoz, hogy előadják a Still Life című számota londoni Queen Elizabeth Hallban. Az utóbbi koncertekről nem értesítették a közönséget.


A Queen Elizabeth Hallbéli előadás után a zenekartagok beszélgetései oda vezettek, hogy egy új anyagot próbáltak írni 2004 közepén. A 2005 áprilisában kiadott Present című dupla CD tartalmazza ezt. Az újjáegyesülési koncert a Royal Festival Hall-ban volt, Londonban, 2005 május 6-án, valamint számos nyári és őszi európai előadás követte 2005-ben.

Hammill 2005 decemberében indított levelező listáján 2006 szeptemberében bejelentette, hogy a Van der Graaf Generator trióként dolgozik tovább: élőben és stúdióban egyaránt, Jackson nélkül. A Real Time élő album 2007 március 5-én jelent meg Hammill saját label-jénél, a Fie! Records-nál, és a 2005-ös Royal Festival Hall koncert teljes anyagát tartalmazza.

2007 áprilisában és júliusában a zenekar trióként lépett fel Európa különböző helyein. A 2007 április 14-ei Melkweg koncertet Amsterdamban rögzítették, és interneten közzétették a FabChannelen. Az első trióban felvett album, a Trisector 2008 március 17-én jelent meg.

Diszkográfia (stúdió albumok):

1969 szeptember – The Aerosol Grey Machine
1970 február – The Least We Can Do Is Wave To Each Other
1970 december – H to He, Who Am the Only One
1971 október – Pawn Hearts
1975 október – Godbluff
1976 április – Still Life
1976 október – World Record
1977 szeptember – The Quiet Zone/The Pleasure Dome
1982 január (1972-1975-ös felvételek) – Time Vaults
2005 április – Present
2008 március – Trisector

Hasznos linkek:

A Van der Graaf Generator és Peter Hamill honlapja mp3 letöltési lehetőségekkel.

Az After Crying hivatalos honlapja (sajnos épp nem működik, átalakítás miatt),

illetve

Vedres Csaba visszaemlékezése az After Crying-ra.