bezár
 

film

2009. 04. 27.
A jólelkű gyerekgyilkos
Philippe Claudel: Oly sokáig szerettelek...
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A szerelmi melodráma légkörét ígérő cím igencsak megtévesztő, ha nem olvassuk el rögtön a szinopszist is. Philippe Claudel filmjében nem sok szó esik szerelemről, mert ennél sokkal távolibb és mélyebb vizekre evez. A gyermekét meggyilkoló nő láthatatlan passióját vetíti elénk Kristin Scott Thomas nyúzottan heroikus arcának vásznán.

Philippe Claudel, aki az Oly sokáig szerettelek… (Il y a longtemps que je t’ aime) előtt inkább regényeivel aratott sikert (Les Ames Grises, La Petite Fille de Monsieur Linh, Le Rappaport de Brodeck) – eltekintve a Fakó lelkek (2005) címen futó filmtől (Yves Angelo rendezésében), amit saját regényéből (Les Ames Grises) írt vászonra  –, most a regény helyett rögtön forgatókönyvként kezdett neki legújabb történetének. A filmre írt, átlagosnak nem mondható anya-(melo)dráma olyan darázsfészekbe nyúl, amit ép ésszel nehéz felfogni és elfogadni, Claudel empatikus ábrázolásának köszönhetően viszont a néző is képes lesz arra a toleranciára, amire a rendező sarkall a gyermekgyilkos, börtönviselt anyával kapcsolatban.

A Kristin Scott Thomas által alakított, középkorú Juliette Fontaine szerint az igazi börtön az ember gyermekének a halála – amint ez a gondolat el is hangzik a film vége felé –, így mikor találkozunk vele a történet kezdetén, valójában nem is a tizenöt évnyi elzárást látjuk zavart és kifejezéstelen arcán, hanem valami mást. Csak akkor még nem tudjuk, mit, mert Claudel dramaturgiailag pontosan, izgalmasan adagolja a Juliette-tel kapcsolatos információkat, óvatosan szórja el kisebb-nagyobb enigmáit, hogy a néző lassan jusson birtokába a titkokkal teli, finoman elhomályosított körvonalú személyiségnek. Így először azt látjuk, amint hosszú távollét után húga, Léa (Elsa Zylberstein) és annak családja veszi őt pártfogásába, illetve az elejtett szavakból fejtjük meg azt, hogy valami szégyenletes dolog miatt nem lehet elmondani senkinek, hol tartózkodott Juliette hosszú éveken keresztül. Aztán mintegy mellékesen kibukik az igazság, és tudomást szerzünk a börtönről, de a büntetés okára csak később, egy állásinterjún derül fény. Juliette munkáért folyamodva kénytelen bevallani, miért is ült ennyi ideig.

A sokkoló igazság, hogy Juliette megölte hat éves kisfiát, valószínűleg minden nézőt találgatásra sarkall. Én legalábbis rögtön mentségeket kerestem a főszereplő számára, mert az addig megismert személyiség szelídsége, Kristin Scott Thomas minden fanyarsága ellenére, gyanakvásra késztetett a bűnténnyel kapcsolatban. Hiszen Juliette egyre szerethetőbb, gondoskodóbb személyiségként tűnik föl előttünk. Nem tagadom, a film végkifejlete a dráma szerkezetének egy adott pontjától már könnyen kiszámítható, leleplezhető, de az utolsó jelenetek mindennek ellenére nem okoznak csalódást, ha eltekintünk attól az enyhe banalitástól, amit pont ez a bejósolhatóság okoz. A kezdetben remekül működő enigmák emiatt némileg beleszaladnak a könnyfakasztás kliséibe, de ezt szépen elaltatják az olyan poétikus eszközök, mint a gyermekmesékkel vont analógia, valamint az olyan képi szimbólumok, mint az ablakot sűrűn elfedő eső l’art pour l’art elemnek látszódó, de valójában nagyon beszédes képe… Na és persze Fauré kapitány (Frédéric Pierrot), a Juliette-hez közel álló tiszt elérhetetlen vágyaképe az Orinoco-folyóról. Hogy mikor és miért él ehhez hasonló eszközökkel a rendező, annak magyarázatát már a filmre bíznám.

Claudel bizarr és fájdalmas meséjében Juliette személyisége a legapróbb részletekig lebomlik előttünk, s ebben a folyamatban aktív szerepet vállal magára a másik szereplő, Léa, aki ítélkezéstől mentes magatartással segít nővérének újra visszakapcsolódni a társadalomba. A szociális öndefiniálás első lépcsője a család és a barátok köre, akik közé szintén nehéz újra integrálódni. A harsány és meghitt légkör egyaránt távol áll Juliette csöndjétől, s ez utóbbit a film és a brit-francia színésznő is érzékletesebben képes megragadni, mint az ellenpontot. Felejthetetlen pillanatokat okoznak azok a képek, amikor Juliette jobb híján egy grimaszba sűríti kifejezhetetlen fájdalmát. Talán beleesek abba a hibába, hogy skatulyát teremtek, de ez Kristin Scott Thomas legerősebb kifejezőeszköze. Az a fonnyadt, cinikus, arisztokratikus és nagy távlatokat rejtegető mimika, ami legendás védjegyévé vált a színésznőnek.

Szükség is van erre a karakterisztikumra a filmben, mert van egy nagy akadály, amit sem a rendezés, sem a színészi játék nem tud leküzdeni. Ez a külső ok az anyanyelv problémája, avagy a főszereplő brit származása, mely óhatatlanul kiütközik az alakítás során, bármennyire is jól tud Kristin Scott Thomas franciául. Nem is az lenne a gond, hogy nem tökéletes a kiejtés (hiszen a főhős brit-francia kétnyelvű karaktert játszik), hanem az az eleve elrendelt paradoxon, hogy az ember egyszerűen képtelen érzelmi kitöréseket produkálni anyanyelvének dimenzióin kívül. A történet végpontjába így sajnos beleszól az, hogy nem anyanyelvi beszélőt választottak a szerepre, bár Scott Thomas összetett játékát nem vonja kétségbe ez a külső, nyelvi indok. Nem mellékesen, az Európai Filmakadémia díját érő alakításról beszélünk (a film három BAFTA-díja mellett).

Philippe Claudel első rendezése, a szűkszavúan beszédes Oly sokáig szerettelek… néhány sztereotíp megoldástól eltekintve kidolgozott darab. Tanácstalan vagyok abban, hogy hibaként vagy erényként értékeljem a film komikusnak szánt betéteit, mely kétség kívül nevetésre sarkallta a közönséget. Ennek eldöntését most nem vállalnám magamra, mindenesetre meghökkentem az itt-ott felbukkanó poénokon, amik ki-kizökkentettek a film melankóliájából. A stílus tehát nem mindig egységes.

Bár talán képmutató lett volna végig merev háttal, komoly arccal végigmesélni egy ilyen provokatív történetet.
 

Oly sokáig szerettelek / Il y a longtemps que je t’aime
Színes feliratos francia-német filmdráma, 117 perc, 2008.
Rendező: Philippe Claudel
Forgatókönyvíró: Philippe Claudel
Operatőr: Jérôme Alméras
Szereplők: Kristin Scott Thomas, Elsa Zylberstein, Serge Hazanavicius, Laurent Grévill, Frédéric Pierrot
Bemutató: 2009. április 23.
Forgalmazó: Odeon

nyomtat

Szerzők

-- Bükki Linda --


További írások a rovatból

Jonathan Glazer: Érdekvédelmi terület
Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
Martin Scorsese: Megfojtott virágok

Más művészeti ágakról

Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
gyerek

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában
A Corvina Kiadó Plautus: Hét komédia című kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés