Az Aranyvackor PRAE.HU-különdíjasa: A rejtélyes kulcs / Kertész Edina: A rejtélyes kulcs / PRAE.HU

A rejtélyes kulcs

A magas házak délutáni árnyékában lustán pihent a földszinti antikbútor-bolt kirakatában a régi bőrfotel. Enyhe szellő lengette az emeleti ablakok fehér függönyeit. Méltóságteljes, mély hangján négyet kongott a toronyóra. Amint elhalt az utolsó kongás is, kicsapódott a legmagasabb ház kapuja, és egy kislány lépett ki rajta.Kötött sapkát viselt és rakott szoknyát. Megállt a kapu előtt, végignézett magán, felráncigálta a bokája körül harmonikázó pöttyös térdharisnyáját, majd elégedetten csettintett és rászökkent a járda egyik kövére. Aztán tovább egy másikra, és így, szökdécselve, ugrándozva haladt végig a bútorbolt, az órásmester és a cukorkabolt bejárata előtt. Itt aztán megállt. Odatapasztotta orrát a kirakathoz, és ámulva nézte a színes üvegcsék varázslatos tartalmát: a bonbonokat, töltött cukorkákat, savanyúcukorkákat és drazsékat.

– Bárcsak egyszer megehetnék két kiló cukorkát és drazsét egyszerre – gondolta magában, és sóhajtott is hozzá egyet.

A cukorkás bolt kopasz, gömbölyű hasú tulajdonosa kinézett a bolt ajtaján

– Szervusz, Pötyi! Vásárolni szeretnél valamit?

– Sajnos nincs pénzem, Guriga bácsi! – válaszolta a kislány, és lemondóan lépett arrébb.A rózsaszín-fehér csíkos mályvacukrok gúnyosan illegették magukat a kirakatban.

Az emeleti ablakból zongoraszó, pontosabban klimpírozás szűrődött ki, valaki a Törökindulót próbálgatta. Pötyi felnézett az ablakra és fütyülni akart, de csak halk sziszegésre futotta. Úgyhogy hangosan suttogta:

– Pepita!

Semmi válasz.
– Pepita! – süvítette még hangosabban.

A zene váratlanul, a dallam közepén elhallgatott. Egy kis kéz elhúzta a virágos függönyt, és az ablak sarkában egy barna szempár jelent meg.

– Itt vagyok! – susogta vissza a kislány.

– Lejössz? – súgta Pötyi.

– Nem lehet, gyakorolnom kell! – érkezett az elfojtott hangú válasz.

– Nem tudnál megszökni? – susmogta Pötyi. – Csak tíz percre! Észre sem veszik!

Pepita elgondolkodva nézett a szoba belseje felé.

– Na jó, amíg papa fel nem ébred a délutáni szundikálásból! – azzal eltűnt a barna fej az ablakból. Egy perc sem telt belé, Pepita már a kapuban állt, és együtt iramodtak el, sutyorogva és nevetgélve.

Pepita és Pötyi a legjobb barátnők voltak. Akkor lettek azok, amikor Pepita az első napját töltötte az iskolában, új tanulóként. Kint ácsorgott a folyosón, galléros blúzában, táskáját maga elé szorítva. Az osztályterem ajtajának támaszkodva csúf, mustársárga kötött pulóverében a nagyszájú Ribizli Petya pedig csúfondárosan méregette és becsmérlően mondta:

– Na pont egy ilyen mama kedvence az új padtársam!

Ekkor lépett közbe Pötyi, aki habozás nélkül odalépett Pepita mellé és magával húzta az osztályterembe, miközben megvető pillantást vetett Ribizli felé. Aznap az utolsó óra után együtt mentek haza, mert Pötyi nagy örömére kiderült, hogy ugyanabban az utcában laknak. És akkor beszélték meg azt is, hogy a legjobb barátnők lesznek.

Sutyorogtak tehát és iramodtak, egészen addig, míg Pötyi hirtelen meg nem állt.

– Nézd csak! Egy kulcs! – mutatott a lába elé.
Tényleg ott hevert egy arany színű kulcs, csak úgy csillogott a napfényben a járdán, finom kidolgozású, kacskaringós fejű. Pötyi lehajolt érte és a markába fogta. Érdeklődve nézegették.

– Mit nyithat? – kérdezte Pötyi. – Biztosan egy varázsládát! Esetleg egy titokszekrényt. Vagy egy rejtélyes szoba ajtaját. Keressük meg a gazdáját! – hadarta izgatottan.

– De hát hol? Bárkié lehet! – mutatott a környező házakra Pepita.

– Ez igaz... motyogta tűnődve Pötyi. – De van is egy ötletem, kié lehet! – villanyozódott fel, azzal magával vonszolta Pepitát, be a kapualjba, föl a lépcsőkön, egészen a régi padlásból kialakított lakás ajtaja elé. Ott aztán el is fogyott a bátorsága. A padlásszinten ugyanis egy titokzatos férfi lakott. Azt beszélték, író. Pötyi nem értette, ez mit jelent. Hiszen írni az ő szülei is tudtak: gyakran írtak bevásárlólistát vagy levelet a barátaiknak, mégis volt rendes foglalkozásuk. Anya bérszámfejtő, apa pedig menedzser. Pötyi régóta szerette volna megnézni magának az írót, és a kulcs ehhez kapóra jött. Most mégis megszeppenve állt az ajtó előtt.

– Jaj, nem kellene ezt csinálnunk... – aggodalmaskodott Pepita. – Nem illik csak úgy becsöngetni.

– Ugyan már! – toppantott türelmetlenül Pötyi, majd legyőzve a megszeppenést, rányomta ujját a csengőre.

Kisvártatva hangos nyikorgással, lassan kinyílt az ajtó. Az ajtónyílásban pedig ott állt az író. Olyan volt, mint más, normális felnőtt. Farmert és bordó pulóvert viselt, magas volt és szemüveges. Nagyon öreg volt, legalább harmincöt éves, és meglepően kedves.

– Sziasztok, kisasszonykák. Parancsoljatok, miben segíthetek?

Pepita és Pötyi összenéztek, aztán Pötyi összeszdte a bátorságát és megszólalt:

– Csókolom író bácsi. Találtunk egy kulcsot, nem a bácsié? – azzal kinyitotta izzadó markát, és az író elé tolta a kis kulcsot. Az író feltolta szemüvegét a homlokára, közelebb hajolt, és alaposan megvizsgálta.

– Nem, nem, sosem láttam... – mondta tűnődve. – Antik bútor kulcsa lehet, régi darabnak tűnik, a finom kidolgozása alapján. Talán kérdezzétek meg az antikbútor-üzletben a földszinten – javasolta.

– Köszönjük, megkérdezzük – mondta Pötyi, érdeklődéssel vizsgálgatva az írót. – Az író bácsinak mit tetszik írni? – kérdezte hirtelen.

– Ez jó kérdés, kislányka. Hogy is hívnak? – kérdezte mosolyogva az író.

Pötyi és a pirosan szégyenkező Pepita sietve bemutatkoztak.

– Nos, Pötyi, én rövid történeteket, úgynevezett novellákat írok, meg drámákat, olyanokat, amit a színházakban lehet előadni, és egy regényem is megjelent már, ami hosszabb történet.

– Mesét is tetszik tudni írni? - kérdezte Pepita, meglepődve saját bátorságától.

– Hát, ez érdekes felvetés – mondta eltűnődve az író. – Még sosem írtam. Talán egyszer kipróbálom – tette hozzá. – Nos, ha nem haragusztok, visszatérnék a munkámhoz.

A két kislány megilletődve köszönt el és lefutottak a lépcsőn.

– Nem is olyan félelmetes ez az író bácsi! – mondta Pepita.

– Na ugye, megmondtam! – kiáltott győzedelmesen Pötyi, el is felejtve már iménti megilletődöttségét.

Az antikbútor-üzlet tulajdonosa, amikor megkérdezték tőle, az övé-e az aranykulcsocska, megköszönte, hogy rá gondoltak, de sajnálattal közölte, hogy sosem látta sem a kulcsot, sem a hozzá tartozó bútordarabot. A kislányok tanácstalanul poroszkáltak tovább. Elhaladtak a cukorkásbolt előtt is, ahol Pötyi sóvárogva lesett be a kirakaton. És akkor meglátta! Pont olyan volt, amilyennek képzelte. Egy régi, kékre festett kredenc, üveges ajtóval, virágfüzéreket formázó faragványokkal. Csakis ehhez a bútorhoz tartozhatott a szép kis kulcsocska. Habozás nélkül nyitott be az üzletbe, nyomában az értetlenkedő Pepitával.

– De hát hova....

Ám mire Pepita feltehette volna a kérdést, Pötyi már nyújtotta is a kulcsot a pocsakos üzlettulajdonos felé.

– Hát ezt meg hol találtad? – kurjantotta örvendezve Guriga bácsi.

– A járdán láttuk meg, két házzal odébb – válaszolta Pötyi.

– Reggel óta nem találom! Gondolom, a zsebemből eshetett ki, amikor tüsszentenem kellett és sietve rántottam ki a zsebkendőmet.– morfondírozott Guriga bácsi. – Pedig nagyon fontos ajtót nyit ám – mondta mosolyogva, azzal odasétált a kék kredenc elé, és beledugta a zárba a kulcsot. Pötyi és Pepita tágra nyílt szemekkel néztek a kredenc belsejébe. A polcokon nagy üvegtégelyekben sokféle színben pompázó pillecukrok és fényes papírba csomagolt töltött cukorkák rejtőztek. Guriga bácsi levett az egyik polcról egy tégelyt és kivett belőle négy lila-rózsaszín csíkos, nagy pillecukrot.

– Hálám jeléül – mondta, és átnyújtott kettőt-kettőt a kislányoknak, akik boldogan perdültek ki jutalmukkal az üzlet elé.

A toronyóra ekkor méltóságteljesen ötöt bongott. Pepita ijedten rándult össze.

– Mennem kell! – kiáltotta. – Papa biztosan felébredt már! – azzal szaladni kezdett a szomszédos kapualj felé.

– Akkor reggel találkozunk! – kiáltotta utána Pötyi, és hazafelé mentében a pillecukrokat egyszerre tömve a szájába, mosolyogva nézett fel az író padlásszobájának ablakára.

Horváth Mónika illusztrátor blogja: www.vattacukorhajulany.blogspot.hu

gyerek

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról