Gondolom elég valószínűtlenül hangzik, mégis igaz: néha kellemetlenné tud válni az, hogy meglehetősen nagy gyakorisággal kapok koncertmeghívókat. Jelen esetben például jó ideje tudtam Tony Levin koncertjéről, mégis, épp a tág időhatár miatt nem döntöttem el, hogy megyek-e rá, s aztán egyéb teendőim miatt a banner kirakását se nagyon erőltettem. Aztán egyszer csak, két nappal az esemény előtt kaptam egy emlékeztetőt, ami eldöntötte a kérdést számomra, s végül megjelentem a koncerten. Nem sejtettem, hogy mekkora vihart kavarok ezzel, micsoda gondot veszek a nyakamba. Mindegy, más nem maradt, mint a jól megtermett mea culpa, mea maxima culpa.

Egyre hátrébb vonul az A38 Hajó a Duna sodrában. Persze nem fizikailag, inkább szubjektíve, ahogy a Zöld Pardon nagyobb teret hódít az ifjúság körében. Hajlott koromra tekintettel nem használtam álcázást, lehajtott fejjel osontam át a fiatalok által megszállt területen, hogy átvágva a forgalmas úttesten, jókora kerülővel botorkálhassak keresztül a hullámtörőn party-élmény előtt iddogáló, 'relaxáló' tinédzsereken. Siettem, bár nem kellett volna.

Még volt vagy tíz percem a meghirdetett időpontig, sőt kanyargó sort sem láttam a pénztár előtt. És ahogy betértem a hajó gyomrába, először a szokatlan üresség csapott meg. Mivel nem szeretem a vaskamra hangulatát, nem túl gyakran járok ide, de arra még sosem volt lehetőségem, hogy közvetlenül a színpad előtt állva várjam be a koncertet. Nem vagyok egy headbangelő típus, és a pogo sem nőtt túlságosan a szívemhez. Igen, a füleim is túlságosan érzékenyek ahhoz, hogy az események sodrából tudósítsak, többnyire középmezőnyből figyelek. Most, most is a dobhártyámban érzem azt a mély dübörgést, amelyről beszélek.

Mea culpa, mea maxima culpa hogy a koncert ilyen szellősre sikeredett. Persze máshol sem láttam plakátokat, bannereket, hirdetéseket, de attól még mea culpa, mások bűne nem kisebbíti az enyémet. Én mindenesetre vezekelek, mert a koncert jó volt, és akik távol maradtak, sokat veszítettek.

Közkézen forog (az interneten) egy King Crimson DVD Vroom címen. Zenei anyaga nagyjából a Thrak című lemezével azonos, szóval meglehetősen igényes, jó, a képfelvételeken mégis mindig megdöbbent, hogy a zenészek mennyire szemmel láthatóan élvezik a koncertet. Szemmel láthatóan, és bizony szép számmal (ahogy feltehetően a közönség is – amelyből semmit sem látunk – szép számban gyülekezhetett össze, szemben a jelen hajó-koncerttel): két dobos, basszusgitáros-bőgős, két gitáros, akik közül az egyik énekel, a másik (Robert Frip) a háttérben, szinte a hangfalak mögé bújva játszik, és még egy fickó, valami nagyon különös, gitárszerű hangszeren.

Annyit látni, hogy a gitár fogólapja meglehetősen széles, jó sok húrral, igazából teste sincs, a fickó pedig két kézzel játszik rajta, azaz a jobb kezével is lefog (és nem penget) valami nagyon különös – hiába gitár hangzású – hangokat. Emlékszem, régen azon poénkodtunk, hogy „visszafelé” játszik a gitáron, mivel látvány nélkül az egész valahogy úgy hangzik, mint a visszafelé lejátszott felvétel. Most már tudom, hogy ez a hangzás a jobbkéz játékának köszönhető.


Nos a Vroom felvételein Tony Levin látható, és a hangszer amin játszik, a Chapman stick. Mikor először hallottam e koncertről, picit utánajártam, s mivel most közelről csodálhattam meg az eszközt, viszonylag részletesen számolhatok be róla: 12-húros, nagyjából 15-20 cm széles, igen hosszú fogólap mindenféle test nélkül, amit hátulról kisebb karszerűségek támasztanak a játékos testéhez.

A fogólap alsó részén, a húrlábhoz közel van egy harántirányú, széles „pánt”, ami átível a húrok felett, s amelyen fent gombok láthatóak, alul pedig csatlakozó (MIDI-kimenet, a "nyak" közepén elhelyezkedő 6 basszushúr valamint a többi 6 húr számára külön). Elég bonyolult az, ahogy a játékos a testére veszi a hangszert, azonban utána megfelelően hozzásimul, hiszen a hangszeres mindkét kezével hangokat fog (illetve üt) le a fogólapon, a függesztésen kívül semmi sem szorítja azt a testéhez.



Gondolhatja a kedves olvasó érdeklődésem irányát: minden figyelmemet a különös hangszer, s az azon való játék kötötte le. Persze azért a zenére és a koncert hangulatára is figyeltem, s beszámolok róla kellő időben.

A maga közvetlen testiségében úgy fogalmazódott meg a kérdés ami foglalkoztatott, hogy lecserélném-e a gitáromat e hangszerre? A kérdéshez illeszkedő lapidáris válasz: nem, semmiképpen.

Nem ismerem a dolog történetét, csak fantáziálok, de valahogy úgy képzelem, hogy előbb volt a játéktechnika, mint hogy a hangszert kitalálták volna hozzá (Chapman 1974-ben állt elő a hangszer első változatával). Úgy értem, előbb kezdtek elektromos-gitárosok a jobb kezük ujjaival benyúlni a fogólapra, hogy ott hangokat fogjanak/üssenek le. Aztán jött Chapman, aki erre a technikára kifejlesztett egy hangszert (vagy épp őbenne egyesült a két újító személye?).

Megint csak a (valószínű) fantáziám, hiszen nem tudok meggyőző tudományos adatokról, azonban tapasztalataim szerint a gitárosok különösen két-féltekés gondolkodásúak. Mármint egyáltalán nem a szokásos jobb-féltekés az észjárásuk. Ha úgy tetszik, van bennük valami nőies, bármekkora macsósággal is álcázzák azt. A flamenco-gitárosok ez alól kivételek (és ugyanezt elmondhatom a portugál, a mexikói, stb. nép gitárosairól is).

Jó ideje tűnődök azon az aszimmetrián, amit a klasszikus (és persze elektromos) gitárosok vállalnak magukra: egy dominánsan jobbkezes kultúrában hatalmas erőfeszítéseket (és rendkívül cirkalmasan kidolgozott mozdulatokat) tesznek a bal kezükkel (illetve a bal kéz ujjaival), miközben az egyébként erősebb jobb kezüket alig használják.

Az én fantáziám, de valahogy úgy képzelem, hogy az ember eredetileg a körmével pengetett és nem pengetővel vagy az ujjaival. Ahogy a fent említett – "kivétel" – gitárosok is ezt teszik. Mint pengetőhasználat esetében, a hangsúly mindig a lefelé pengetésre esik. Ehhez erő kell, megközelítőleg akkora, mint a balkéz játékához. Nos, szerintem ettől maszkulinok a flamenco gitárosok.

De nem a hangszeres játékosok férfiassága izgatott e röpke kitérőben, csak azt akartam érzékeltetni, hogy miért tetszik az ötlet, a Chapman Stick elképzelése. Lapidáris válaszom ezért az eredeti közvetlen-testi (s)kér(t)désre csalódást kelthet.

Csakhogy Chapman nem vette figyelembe azt, hogy a húrokat pengetni is kell, és nem elég csupán (kalapács-technikával) leütni azokat. A koncert során zavaróan sokszor fordult elő az, hogy a dobos (, vagy éppen maga Tony Levin) tovább magyarázott, gesztikulált stb. miközben a hangszórókból zavartalanul szólt tovább az, amit (valamikor) a hangszerén játszott. Ezért néhány kérdésre tapasztalataim alapján nem adhatok választ. Így például az egyik számban felmerült bennem, hogy a fogólap (hangszer) alján, pántlikaszerűen haránt irányba átívelő izé tetején megcsavart gombbal valamiféle állandó „pengetés” periódusát állították, de nem tudom a választ, csak fantáziálok.

Egyébként számomra a technika határozta meg a játékot, azaz a hangszer nem bizonyult elég rugalmasnak. Tekintve, hogy Tony Levin (és mellesleg partnere sem) nem ma kezdte, legalábbis én a technika hiányosságának tulajdonítom azt, hogy a hangszerekből sosem hallhattunk a szokványos gitárra jellemző dallamokat, csupán széttöredezett dallamfoszlányokat. Ami persze egész jól hangzott néha, különösen a (pszeudo-)gitárszólóknál.

A hangszer előnye – ahogy azt Tony Levin kihangsúlyozta az elején – az, hogy meglehetősen széles a hangterjedelme, például „basszusgitározni” is lehet rajta.

Ezt pedig a koncert végéig hallhattuk, ugyanis nem volt külön basszeros. Valószínűleg itt is atechnika dominált azonban, ugyanis hallhattunk bár néhány kellemes basszus-futamot, többségében mégis elmaszatolt egy illetve két hangon ingázó basszus szólt, vagy ostinato, azaz makacsul ismétlődő, pizzicato-jellegű ritmusképletek. Semmi dallam.

Emlékszem, amikor megismerkedtem a King Crimson zenéjével, először nem tudtam mit kezdeni a közjátékszerű, itt-ott elhalkuló, meglehetősen kaotikusnak tűnő részekkel, amikor a zenészek mintegy hangolnak. A felszínen maradtam, azaz azok az elbűvölő dallamok vonzottak, amelyekbe e kaotikus részek vezettek. Bár a dallamokat ma is élvezem, a hangsúly számomra áttevődött az egykori közjátékokra, amelyekben ma a minimál-zene rendkívül kellemes nyomait fedezem fel. A különös, visszafelé szóló gitárhangok is többnyire ilyenkor kerülnek előtérbe.

Azért mondom, mert Tony Levin együttesében újra és újra e motívumokra ismertem rá. Minthogy annak idején ő játszotta a futamokat, csak néhol-plágium-szagú idézetekről beszélek, ráadásul e részek itt sosem vezettek dallamos, énekelhető refrénhez. Formaalkotó elemek voltak, amelyekből kibontakozott a zene.

Sokadszor csodálom meg, hogy az angolszász progresszív együttesek mennyire otthonosan mozognak a kortárs zene és a minimál területén. A legkellemesebb csalódás most is az volt, amikor ráismertem a minimál-zenei szerkesztési elvekre.

Csakhogy ezek az elvek a vasgyomorban, a hangszóró közvetlen lüktetésére rezonálva leginkább az egységesen egyenletes lüktetésben csúcsosodtak ki, és némi káoszban. Túl sok volt a hang, jobb lett volna kevesebb...

Ahogy őszintén megvallom, hogy a kezdeti, meglehetősen energikus és pörgő indíttatás után kezdett fárasztani az egyébként rendkívül szellemes, ám harmóniai elvek helyett főként az intenzitás változására építő hangkavalkád, és amikor még a szokásos másfél órás játékidő előtt egyszer csak levonultak a zenészek a színpadról, majdhogynem megkönnyebbültem.

Én azt hiszem, hogy a kezdeti gyér, ám a koncert végére némiképpen gyülekező hallgatóság is megilletődve hallgatta a zenét. Kellemes volt, ez tagadhatatlan, közel-tánczene, azonban táncolni nem lehetett rá. Beszélgetni sem, hiszen ahhoz túl közelről dübörögtek a hangszórók.

Maradt a lelkesedés, amivel a méltatlanul piciny közönség követelte a ráadást, amelyben végül King Crimson-számokat is hallhattunk. Maradandó élmény volt, amelyet csak dícsérni tudok, még a maga töménységében is. És remélem, hogy a Live Sound szervez még néhány hasonló koncertet Magyarországra.


Stickmen:

Tony Levin - Chapman stick 
Michael Bernier - Chapman stick
Paul Mastelotto - dob