bezár
 

film

2009. 05. 26.
Pecsvörk a mi uccánkban
Filmvilág, 2009/5
Pecsvörk a mi uccánkban Nem hiszem el, hogy ez igaz: még mindig vehetek egy ilyen újságot 400 forint alatt. Itt bizony rend van, jól tájékozott értelmiségi lehetek bagóért. Mégiscsak lehet élni ebben az országban, ha valaki a művészettel és a gondolatokkal is beéri? Még pár napig mindenki rohanhat az újsgárusokhoz - utána már csak a júniusi szám marad.
Egy jó kis pecsvörkhöz az kell, hogy többféle alapanyag is megtalálható legyen benne. A Filmvilág 2009-es májusi száma kisebb és nagyobb foltokból áll össze szerethető, jól informáló világgá.

Nézzük először a szőttes nagyobb foltjait. Elsőnek említem, mert engem a leginkább ez fogott meg, a ’Digitális forradalom’ belső rovatcímet viselő részt, mely lerágott csontnak tűnik ugyan, de a négy szövegen keresztül mégis eljutunk addig a felismerésig, hogy hát igen, még nem mindig dolgoztuk fel a médiumváltást maradéktalanul. Persze, hogy nem, hiszen a kellős közepén vagyunk. Erre leginkább kézenfekvő módon (a daazo.comos) Deák Dániel cikke mutat rá, aki elénk tárja a feladatot. „Fel kell mérni, hogyan osszák fel egymás között az egyes témákat a megfelelő médiumok: milyen típusú műsorokat erőltessenek a televíziók, mi szóljon a rádiókból, mi az internetes portálok feladata, valamint hogyan képes a nyomtatott sajtó valami olyasmit produkálni, amit az olvasó az interneten nem kap meg.” (23. o.) Yes, az egymással kooperáló, hálózatszerű kommunikációval összekötött médiumok is előkerülnek. A hálózatról pedig a többek közt comicsos Varró Attila ír, mint az idézetvilág egyik magyarázó elméletéről. A katasztrófaturistaként fellépő Schubert Gusztáv sem tétlenkedik, a digitális forradalom kapcsán megmongya nekünk: nindzsa teremtésben vesztes, csak mindenki. Az ügy legátfogóbb feltérképezését azonban Muhi Klára interjújában kapjuk, amit Nyíri Kristóf filozófussal és Medvigy Gábor operatőrrel készített. Aki eddig nem tudta, Medvigytől értesülhet róla: az a technológia, amit ma használunk, gyakorlatilag az enyészet technológiája. Ugyan az ezüst alapú fekete-fehér kép gyakorlatilag végtelen ideig eláll, a mai színes filmek pár évtizedig sem bírják. Nyíri azonban a tárhelykapacitás megsokszorozódásában bízik, és abban, hogy az egymás tartalmát is tároló szerverek mindent megőriznek. Gyanúsan hallgat arról, vajon hogyan másolódik jó minőségben olyan sok szerverre egy-egy mű, hogy az már a jövő számára valami biztosíték lehessen a fennmaradásra… Mégis, hozzáférünk a tudáshoz: William Ivins tézise szerint „a könyvnyomtatásnál is nagyobb találmány volt, amikor 1400 körül megjelennek Európában a képek sokszorosításának technológiái”, addig „csak identikus képi kijelentéseket lehetett tenni”. A mai képi-filmes dömping pedig tekinthető új népművészetnek, amelynek következményeképp egy másik interjúban bizonyára el kell majd gondolkodni a mű- és a szerzőfunkció megváltozásán.

Vágvölgyi B. András írásával kezdődik a Che Guevara mítosz demitizálása, illetve feldolgozása a lapban. A dolgozat apropója Steven Soderbergh kétrészes filmje a forradalmár-terroristáról – melyben megjelenik a mitikus és krisztusi pop-ikonná vált akaratgép, valamint a brutális tömeggyilkos egyaránt.
A halott Che Guevara
A lap külföldi szerzője, Jorge Castaneda a popularitás, a kultusz kialakulása apró mozzanatait tárja elénk. Még azt is megtudjuk, miért kellett meghalnia Che Guevarának ahhoz, hogy ekkora utóélete legyen - "imitatio Christi". Hogy mekkora? Nos, erre már az egykori PRAE.HU filmkritikai rovatvezető, Schreiber András kapitalizmuskritikai megfontolásokat sem nélkülöző munkája világít rá. Bár nem is kapitalizmuskritika az övé. Csupán arra a mechanizmusra mutat rá, ami a forradalmárnak tekintett történelmi szereplőt, illetve arcképét árucikké tette. Míg Castaneda a mítosz eredetét kutatja, ő megtalálja a Che-fogyasztás végpontját: „Che Guevara Che-pólóban (a chicagói szatirikus lap, a The Onion találmánya)”. Szegényebbek lehetnek néhányan egynéhány illúzióval, ha ezt a dialektikus blokkot vévigszántják elméjükkel. (Hogy a mezőgazdaság is bekerüljön ebbe a cikkbe.)

De mi van még, mivel színesedik tovább életünk? A nagyokkal: André Bazinnel és Agnès Vardával is tudunk foglalkozni, mégpedig a Francia Újhullám kapcsán. Aztán, hálisten oldalakon még a jakuza-mozi rejtelmeibe is beavatódunk – leginkább maszkulin, harcos férfiolvasók pihentetik majd szemüket ezeken a szövetdarabkákon.

A berlini utat megspórolta nekünk Schreiber András, aki mint egy modern Mátyás-király mesében, Berlinben látott is krízist, meg nem is. Ami biztos: igazán jó filmhez nem volt szerencséje. A Berlinaléról szóló hosszú és alapos beszámoló mellett szóba kerül még a Dialëktus Fesztivál, melyről Vajda Judit tudósítja a nagyérdeműt. Összehasonlítva a fesztivál díjaival, különös, hogy egy díj nélkül távozó filmet, a Hippi Masala címűt részesíti előnyben, mely az ideiglenesen Indiában tartózkodott, majd végleg ottragadt virággyermekek életébe enged betekintést.

Lassan elérkezünk a kisebb foszlányokig, de előtte még Beke László mutatja be érzékletesen Maurer Dóra filmjeit, melyek a LuMú-ban voltak megtekinthetők életműkiállításán. Bár Beke megjegyzi, hogy Maurer munkái „rendkívül didaktikusak és szisztematikusak”, utána hosszan sorolja az érveket amellett, hogy mi miért fantasztikus a munkákban.

Kötelező egy ilyen lapban a filmelemzések rész, hogy a pecsvörk-hasonlatnál maraggyak, ezek a nagyobb foltokat összekötő kisebbek. A maguknak teret követelő új Filmvilág-sztárok, Schreiber és Varró is írnak ilyet, utóbbi éles megfigyeléseket tesz A pankrátor című film kapcsán. Mickey Rourke
Értetlenül áll az előtt, hogy miért ez az első pankrátor-mozi, mikor „számtalan divatos kritika megtalálható benne Amerikáról: a test fetisizálása és a szabad érvényesülésnek álcázott determinizmus, a médiamanipuláció és az erőszak kultusza.” És ami nekem, laikus olvasónak fontos: neki is tetszett a film, Mickey Rourke főszereplésével. (A érdemes elolvasni Klacsán Csaba kritikáját is a filmről.)

Végigolvasva – mert, visszatérve Deák Dániel cikkére: a printmédia pl. azért jó, mert végig lehet olvasni, míg az internetet soha, hiszen állandóan bővül – azt az illúziót kaptam, hogy kicsit rátehettem a kor művészeti ütőerére a kezem. És ez a maximum, amit egy médium adhat: pecsvörk, mely ápol, s eltakar - és nem fasság.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés