Előre lehetett tudni, hogy itt valami nagy durranás lesz. Csordultig telt a nézőtér és mindenki feszülten figyelt. A műsor pedig egy örmény szerző, Alexander Arutjunjan Asz-dúr trombitaversenyével kezdődött, amiben magyar zenész, Boldoczki Gábor trombitált. A zenei élmény mellett nemzeti érzéseket is simogató volt hallani, ahogy a trombitás végtelen finomsággal vette a legnehezebb futamokat is, és árnyaltan, érzéssel játszott a tökéletes zenei hátteret nyújtó zenekar előtt.

A következő darabban azonban, Guo Wenjing Versenymű ütőhangszerekre című remekében Li Biao lépett a – szép számú – ütőshangszerek mögé, és egyszerre mindent elfeledtem. Kérem az ázsiai országok régóta híresek ütőhangszereseikről, arról a rendkívül finom érzékről, ahogy a hangszíneket kezelik. Sok világhíres dobost és ütőhangszerest láttam és hallottam, de Li Biao egyszerűen lenyűgözött.

És itt úszik be a képbe a közönségnek szögezett első kérdés: ami a dinamikára vonatkozik. A Pekingi Szimfonikusok és Li Biao ugyanis olyan óriási dinamikával játszott, ami számunkra merőben szokatlan volt. Kérem volt olyan rész a legvadabb dobszóló közepette is, amiben a légy zümmögését is lehetett hallani a színpadon. (Bár a közönség soraiban - talán értik - több légy is zümmögött.) Vajon miért nem szoktunk mi ekkora dinamikához?

Elsősorban talán ezzel a dinamikával nyűgözött le engem Li Biao. Ugyanis pergetésének a sebességét gyakorlatilag egyáltalán nem befolyásolta a hangerő: a légyzümmögős részeknél is ugyanolyan gyorsan zümmögött a dob bőre. Engem valósággal lenyűgözött mind a darab, mind pedig a zenészek tökéletes összhangja.

Szünet után folytatódott az előadás, és a Pekingi Szimfonikus Zenekar most más vizekre evezett: Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei című művét adták elő. Több véleményt is hallottam erről az előadásról, de én most a saját verziómmal hozakodom elő: az előadás zeneileg tökéletes volt, csupán a programmatikus utalások nem jöttek át. Mintha a számunkra nyilvánvalónak tűnő utalásrendszer egy más nyelven semmit sem jelentene. Vagy az is lehet, hogy a szünet előtti, első két előadás után már Muszorgszkij is túl barokkosnak tűnt?

A – nem győzöm kihangsúlyozni, hogy zenei értelemben tökéletes – előadás után a közönség tombolva ünnepelte a karmestert, Tan Lihuát és a zenészeket. A Pekingi Szimfonikus Zenekar rövid, potpourri jellegű részleteket játszott a visszatapsokra. A leginkább felismerhetően kínai elemek éppen ebben a potpourriban jöttek elő, szimbolikusan erős nyugati idézetek között. A karmester, a zenészek egyénekként – némi túlzással szólva – nem léteztek, csupán a közös produkció, a tökéletesen előadott zenedarab.


Az utolsó kérdés még jóval a ráadások előtt felvetődött, mondhatni rögtön a szünet után. A Pekingi Szimfonikus Zenekar ugyanis ekkor kezdett bele abba a koncertbe, amivel hazai zenekaraink kezdeni szoktak. Vajon miért különül ennyire el nálunk az a néhány komoly, jó nagyzenekar, amely főként barokk és neoklasszikus repertoárt játszik, valamint a néhány avantgarde és kortárs zenére specializálódott együttes? Nálunk miért nem létezhet (mert gyanítom, létezik) olyan zenei változatossággal rendelkező repertoár, mint amilyennel most a pekingiek hozakodtak elő?

Nem szeretném kérdésekkel zárni az írásomat. Válasz ugyanis létezik, csak nem itt és nem most írom le.
 
Műsor:

Alexander Arutjunjan: Asz-dúr trombitaverseny
Guo Wenjing: Versenymű ütőhangszerekre

szünet

Muszorgszkij-Ravel: Egy kiállítás képei
Promenád
I. A gnóm
Promenád
II. Az ódon kastély
Promenád
III. A Tuileriák kertje
Civakodó gyermekek
IV. Bydlo
Promenád
V. Csibék tánca a tojárhéjakon
VI. Samuel Goldenberg & Schmuyle
Promenád
VII. A limoges-i piac
VIII. Katakombák
Római síremlék
Holtakkal a holtak nyelvén
IX. Baba-Jaga kunyhója
X. A kijevi nagykapu


Előadta:
 
Pekingi Szimfonikus Zenekar
vezényel - Tan Lihua
közreműködik:
Boldoczki Gábor - trombita
Li Biao - ütőhangszerek