Radnóti Miklósunk – a harkály, akit tegnap óta próbálunk meggyógyítani – reggelre ígéretesen verdesett a dobozában, éppen ezért még hálóingben levittem a teraszra, hogy ott engedjem szabadon, ha repülni szeretne, hadd repüljön. Verdesni verdesett ugyan, és szemmel láthatólag erőre kapott, de a lábai továbbra is bénák voltak. Az asztalon hagytam dobozostul, amíg felmentem a szobába felöltözni, s mire visszaértem, Edit már a kertben talált rá. Mint valami járókeretet, használta a szárnyait, azokra támaszkodva emelte előbbre és előbbre a testét. Hagytuk, hadd menjen, így legalább esélye lesz esőcseppeket inni a nedves fűben, és hátha élelemhez is jut valahogy.
 

A Virágzabálók egy részletének fordításával telt a délelőtt első része. A szöveg fordításához elengedhetetlen – ahogy minden szöveg fordításánál az, így ez szinte minden nap elhangzik ilyen vagy olyan formában a tábor folyamán –, hogy belehelyezkedjünk az író gondolatmenetébe, az eredeti mű megírásának folyamatát próbáljuk rekonstruálni. Ez esetben elő kell vennünk Darvasi Lászlóságunkat, mondta Rácz Péter. A 19. században játszódó történet nyelvének megtalálásához mindenki vegye le a polcról és olvasgassa a maga nemzeti irodalmának Jókaiját, merítkezzen bele annak nyelvébe és használja jellemző fordulatait a készülő fordításban.

 

Darvasit aztán elhagyták a fordítók, a Feleségverseny részletének tárgyalása következett. A fordítás egyik alapvető kérdése, hogy hogyan ültessük át a célnyelvre a regényben előforduló helyneveket, Rákosálmost és Rákosattilát, melyek a magyar olvasó számára egyértelműen Budapest egyes, a Rákos patak mentén elhelyezkedő városrészeire utal, és természetesen a dicső múlt nagy alakjaira, mint Álmos vezér vagy Attila. A szereplők nevei is fejtörést okoznak; ott van mindjárt Vulnera Bátor, az első név, mely előkerül a Rácz Péter által választott részletben. Sok apró finomság van, mely nem menthető át a célnyelvi szövegbe, az ilyen veszteséggel számolnunk kell. Az utószó vagy a fülszöveg segíthet abban, hogy hozzáférést adjunk az olvasónak a le nem fordítható rétegekhez.

Mai első vendégünk, Károlyi Csaba rengeteg könyvet hozott magával – ő minden évben eljön, hogy bemutassa a könyvheti újdonságokat, és kiemeljen néhány művet a legutóbbi műfordító tábor óta megjelent könyvek közül. Válogatásában előkerül a Virágzabálók és a Feleségverseny is – Darvasi műve azért, mert Károlyi Csaba maga is szívesen olvassa a szerzőt, Spiróé elsősorban a körülötte kialakult visszhang okán. Elhozta az idei Körképet és Szép verseket is, és a Telep-antológiát, mely szintén előkerült már a szemináriumon. Összesen négy antológiát, tizennégy szépprózai művet, hét verseskötetet és hét tanulmánykötetet mutatott be a hallgatóságnak, nem sorolom fel őket tételesen. Annyi bizonyos, hogy Károlyi Csaba egy órás előadása sűrű volt és alapos, ezúton is köszönjük neki.

Egy gyors bemutatkozásra kilátogatott hozzánk Votisky Zsuzsa is, pár szóban vázolta, mi is az a Bábelmátrix – egy olyan, folyamatosan feltöltődő adatbázis, melyben az európai nyelvek irodalmi művei és azok fordításai elérhetők. A fordítók segítségét is kérte az adatbázis teljesebbé tételéhez, arra kért mindenkit, hogy ki-ki nézzen utána, hogy a saját nyelvterületének irodalma más nyelveken mennyire reprezentált.

Bővelkedett előadókban a délután, harmadik vendégünk, Orbán Katalin azért jött, hogy bemutassa a Magyar Könyv Alapítványt. A szervezet több profilja közül számunkra az a legérdekesebb, hogy az alapítvány a magyar szépirodalmi művek fordításainak megjelentetését támogatja. Teszi ezt egyrészt a külföldi kiadók, másrészt egyenesen a fordítók számára kiírt pályázatok útján. Kiadóktól évi ötven-hatvan pályázat érkezik, a pályázaton elnyert összeg a fordítás költségeinek 40-60%-át fedezi általában. A fordítói ösztöndíj viszonylag új; eddig két alkalommal lehetett rá pályázni. Külön öröm, hogy kezdő fordítók is kaphatnak támogatást általa anélkül, hogy szerződésük lenne valamely kiadóval egy adott mű lefordítására – ez a lehetőség nagyban megkönnyítheti egy fordítói karrier indulását.
 

Vacsora után Márton László érkezett, Rácz I. Péter kérdezte a szerzőt.

Márton mesélt a Minerva búvóhelye című regényének keletkezéséről, mely történet nem mindennapi. Először német nyelven írta meg a mű alapjául szolgáló témát, meg is jelent Ausztriában, majd magyarra kezdte fordítani, de elakadt, nem ment a dolog. Saját művet fordítani egész más, mondta, magyarul más jut eszébe, így aztán abbahagyta, és évekig nem is foglalkozott a mű magyarításával. Később aztán újra elővette, de csak a témát. Az Alföld folyóirat számára írta meg, rövid prózaként, megjelenés után aztán látta, hogy még nincs kész egészen, továbbírta, kisregény, majd regény lett belőle. Így, ha tulajdonképpen az első, német nyelvű szöveg fordítása nem is született meg, létrejött a téma, az alapötlet műfajok közötti fordítása.

 

Rácz I. Péter kérdése nyomán aztán Márton László alkotói korszakaira terelődött a szó. A Minerváról azt mondják, hogy Márton regényírói munkásságának záróköve – ezt a szerző is megerősítette. Ennek kapcsán beszélt arról, hogy az írónak fel kell ismernie, hogy egy-egy műnemmel vagy műfajjal meddig kell foglalkoznia, éreznie kell, hogy éppen melyik az a forma, amibe témái kívánkoznak. Ha aztán egy korszak véget ér, az olyan, mint egy szakítás, gyászmunka követi. Igaz ez persze egy adott kézirat elkészültekor is, a szerző csak ül felette és érzi, hogy hirtelen megnő a távolság szerző és mű között, az anyag elveszíti korábbi képlékenységét, művé szilárdul.

 

Rácz I. Péter ezután a fordításra terelte a szót, hiszen Márton maga is műfordító, és műveit több nyelvre fordították, így van tapasztalata abban is, hogy szerzőként milyen együtt dolgozni a fordítóval, és fordítva. (Bolgár fordítója, Sztefka Hruszanova is elkísérte Nagykovácsiba, de ő maga nem folyt bele a beszélgetésbe, csak halkan bólogatott, néha megerősítette Márton igazát.)
 

Szerzőként azt szereti, ha a fordító felveszi vele a kapcsolatot, és minél többet kérdez – ez csalhatatlan jele annak, hogy a fordító alaposan foglalkozik a szöveggel, és vélhetően jó fordítás készül.

 

Fordítóként maga is ezt a gyakorlatot követi, meg kell szerezni a szerző telefonszámát, lehetőleg a mobilt, és minél többet beszélni vele. Nekem is megvolt Goethe száma, de sajnos azóta megváltozott – mondta. Akit nem tudott elérni, arról minél többet olvasott; a szakirodalom, a kommentárok alapos ismerete segítheti ilyenkor a fordítót.

A jó fordítás alapja, hogy a fordító minél erősebb viszonyt alakítson ki a művel, és fontos a felkészültség, a szövegfilológiai ismeretek, a nyelvi eszközök tudatos használata, valamint a retorikai-stilisztikai jártasság.

 

Aki hallotta már Márton Lászlót felolvasni, tudja, hogy az nem mindennapi élmény. Az ablakkeret című novellájának részleteit olvasta fel, jó félórában, akár hangjáték is készülhetett volna belőle ott helyben; persze a hangfelvételen elvesztett volna a mozgás; Márton bejárta, bejátszotta az egész teret, mindenkihez odafordult, és még a rejtélyes módon újra előkerült sárga pillangó – mely szintén keresztül-kasul cikázott a termen – mozgását is lekövette, belekomponálta előadásába. Az estére kissé fáradt közönség hálás volt a briliáns és mozgalmas felolvasásért, vissza is tért belénk az élet.