Többször kifejtettem már, hogy miért nem vagyok magyar jazz zenekaraink, zenészeink híve: technikai és zenészi teljesítményük minden elismerése mellett – minthogy nagyon is kiváló muzsikusaink vannak – ritkán jutnak túl az epigonságon, s én szinte mindig azzal az érzéssel maradok magamra, hogy szép, jó, de ezt mások már megcsinálták.

Ebből a szempontból különleges eseménynek ígérkezett a Zsámbék Open Jazz fesztivál latin-jazz napja: az egyáltalán nem magyar nevű (ám annál magyarabb) Cornelio Tutu Band mellett az ugyan hazánkban élő, mégis kubai származású Elsa Vallé (y sus Hermanos) lépett fel.



A helyszín megközelítése ezúttal kicsit egyszerűbbnek tűnt, így arra is jutott idő, hogy felfedezzük a környéket. Többek között megmásztuk az előző írásomban Kálvária-hegyként emlegetett dombot (a színpad jobb oldalán), s kellemes meglepetésként vettük tudomásul, hogy kereszt helyett pöpec kis vendéglő várja itt a poros utasokat. A csodálatos kilátásban – és a rossz szellőzés miatt fülledt levegőben – épp Elsa Vallé és csapata készült bőséges étkezésre.



Nekik még volt idejük a fellépésig, mi azonban hamar felhajtottuk italainkat, és rohantunk a színpadhoz, ahol a Cornelius Tutu Band kezdett zenélni. Ezúttal nem az esőtől kellett félnünk: a szabadtéri előadáson most amiatt aggódtam, hogy szárazra aszalódunk a hőségben.

Tudom, nem szép amit mondok, de Juhász Kornél és együttese egy képtelen párosításként lebeg a a szemem előtt: George Benson Chuck Berry-vel ötvözve.

Hogy mitől Benson, arról még lesz szó, most inkább a Chuck Berry hasonlatot értelmezem: egész egyszerűen a gitáros, Juhász Kornél (kacsa-)mozgása emlékeztetett a halhatatlan rock and roll zenészre.



Egyébként a muzsikának nem sok köze volt a latinhoz: leginkább funky-sláger volt. A prímet többnyire a gitárszóló vitte, s minden „kavarás” ellenére is világosan látszott, hogy mire törekednek: a kellemes, emészthető (sláger) zenére.

Juhász Kornél finoman gitározott, sok mindenben követve nagy elődje „selymes” játékát, s a gyakori oktáv-párhuzamokra is alig volt szükség, hogy felismerjük a példaképet. Annál mulatságosabb volt azonban hallani, hogy a zenekar nevében szereplő „Tutu” nem más, mint a híres Miles Davis lemez (Tutu) címe.

Kérem szépen, nem a két zenész közötti párhuzam (Juhász Kornél – Miles Davies) zavar: ki-ki azt gondol magáról, amit akar. Miles Davis Tutujában azonban Marcus Miller kezeli a basszusgitárt, s bár a lemez meglehetősen „slágeres”, ez a kemény hangzás erősen rányomja a bélyegét. Nos, a Cornelius Tutu Band basszerosa nyomába sem ért Marcus játékának, s zenéjük - úgy összességében - e zseniális lemeznek.

De nem szapulni akarom őket: a koncert kellemes volt, s az ötlet, hogy jazz zene is lehet eladható, egyáltalán nem képtelenség. Egy apróságra azonban újra felhívom a figyelmet, mivel gitárjátékos köré szerveződött az együttes.


Juhász Kornél nagyon finoman játszott, a hangokat többnyire érzéssel, artikulálva szólaltatta meg. Csakhogy néha előtört belőle a virtuóz, s ez már kevésbé sikeredett. Persze a játék gyorsaságára ekkor sem lehetett panaszunk: csupán a hangok megformáltsága veszett el.

Megfelelően függetlenített ujjakkal hihetetlenül gyorsan lehet játszani (amiben főként a bal kéz viszi a főszerepet). A zseniális gitárosok azonban nem csak attól jók, hogy gyorsan játszanak: a hangok megformáltsága teszi a különbséget.

Tudni illik a hangoknak nem csak eleje, hanem vége is van: a hangokat nem csak megszólaltatni, hanem időben tompítani is kell. Amikor mondjuk egy John McLaughlin vagy Al DiMeola játszik, a zseniális nem az, hogy milyen gyorsan pörögnek a hangok, hanem hogy minden egyes hang mégis tisztán artikulálva szólal meg (és ér véget).

Juhász Kornél tudott nagyon gyorsan játszani, ám a gyors hangok egy-egy tömbszerű, gyors futam részét képezték - futam végén tompítással, közben semmivel (pontosabban összemosódó hangmasszával).

Egyszóval kellemes, könnyen emészthető koncert volt, kevés maradandó élménnyel.

Bevallom, még nem hallottam Elsa Vallét élőben játszani, de nem csak ez tett kíváncsivá. Kőszegi Imre mindig is (legalább) az egyik legjobb magyar dobos volt számomra, és a többi zenész neve sem csengett ismeretlenül a fülemben. Kíváncsi voltam, hogy a szuper-párosításból mi jön elő.

Talán már egy kicsit erőltetett, hogy legendás zenészek játékához hasonlítom a hallott zenét, ám segít élményeim leírásában: ezúttal a hasonlat azonban csak kvalitásokat idéz meg, és remélhetőleg senkit nem sért: a zongorista itt-ott Keith Jarrettet idézte fel, a bőgős Gary Peacockot, Köszegi pedig – hát, azt hiszem, egyszerűen Kőszegi Imrét.

Fantasztikus, finom zenét hallottunk; a hangzás leginkább modern jazz volt, nem kevés latinos hangzással nyakon öntve: a zongorán rendkívül szép futamok némi klasszikus-kortárs beütéssel, a bőgő kiválóan – és alig észrevehetően - ragadta meg az összes (zenei) lehetőséget, Köszegi pedig a nála megszokott érzékkel, rendkívül simulékonyan játszott: szinte észre sem lehetett venni – csak az hiányzott volna (de az nagyon), ha nincs...


Elsa Valle pedig szépen énekelt. Azt mondom szépen, mert pontosan, rendkívüli érzékkel hozta azokat a hangokat, azokat a hangzásokat, amelyekhez „latin” fül kell: amelyek a mi hallásunk számára kissé „hamisak”, ám mégis, tökéletesen e hangzásba illenek.

Egyetlen dolgot hiányoltam belőle, s ebben lehetséges, hogy a bőséges étkezés volt a ludas: Elsa hangszíne viszonylag ködös maradt, nem is különösebben játszott vele - határozottan hiányoltam tőle a csengő, világos énekhangokat.

Végül pedig a két csapat párosítása kissé különös, mégis mindenki számára kielégítő eredményt hozott: a Cornelio Tutu Band a maga kellemes, slágeres hangzásával a könnyed jazz kedvelőit elégítette ki, Elsa Valléék pedig látszólag kevésbé csillogó, ám annál kiválóbb zenéjükkel örvendeztették meg a modernebb hangzások rajongóit.

Csak a lábmozdító ritmus maradt el...

Fellépők:

Cornelio Tutu Band

Juhász Kornél – gitár
Neumann Balázs – billentyűs hangszerek
Oláh Péter – basszusgitár
Csomós Ferenc – dob
Szendi Gábor – ütőhangszerek

Elsa Vallé y sus Hermanos (Kuba-Budapest)

Elsa Vallé – ének
Winand Gábor – ének, fuvola, szaxofon
Rozsnyói Péter – zongora
Barcza Horváth József – bőgő
Kőszegi Imre – dob