Elérkezett számomra az idei Sziget legjobban várt napja. Két dolog miatt azonban az elsőnek a legelejéről lemaradok. Egyrészt Danko Jones Sleeping is the Enemy albumcímének megfelelően az idei fesztivál alatt igencsak keveset alszom, így az utolsó nap már meglehetősen nehéz kikászálódnom az ágyból ill. elindulnom. A másik ok pedig, hogy minden áron, a föld alól is elő akarom kotorni azt az Angel Dustos, fehér kócsagot ábrázoló FNM pólómat, amiben ’97-ben jártam a Szigeten.

Szerencsére max. 10 percet kések. A nagyszínpadhoz érve Danko Jones (az azonos nevű, háromtagú banda frontembere) épp kiselőadást tart arról, hogy idén túl sok a tucc-tucc zene a Szigeten, és hogy ők, ha megkérdezik tőlük, milyen zenét is játszanak, akkor mindenféle bullshitelés helyett azt mondják, hogy rock’n’roll-t, na meg persze azok, akik jelenleg nem az ő koncertjüket nézik, azok nem is tudják, miről maradnak le.

Ezt követően rögtön jön az együttes legismertebb száma, a First Date, aminek szövege magában foglalja azt az életérzést, amit ez a fickó képvisel, és ami nem túl bonyolult, mégis marhára cool a színpadon látni (Do you kiss on a first date? ’Cause I do, ’cause I do….).



A koncert előtt féltem, milyenek lesznek a nagyszínpadon a délutáni napsütésben, azok után, hogy tavaly este 11-kor – a Wan2-Converse sátorban – a Sziget legjobb koncertjét adták. Féltem, hogy csalódás lesz, és azt a hangulatot, amely ott uralkodott, nem lehet hozni egy ilyen korai időpontban.

A hangulat valóban más volt, de egyáltalán nem okozott csalódást. Danko más hozzáállásban vezényelte le a koncertet, alkalmazkodott a körülményekhez. Ahelyett, hogy csupa pörgős számokkal jönne elő – amelyekre a fesztivál végére megfáradt közönség a tűző napon képtelen lenne folyamatosan ugrálni –, rengeteg összekötőszövegével kvázi kabarét rendez. Ugrat mindenkit, az embereket akik nem az ő koncertjén vannak, a közönségnek a jobb oldalon álló felét, a szervezőket a ciki, elavult füstgép miatt, vagy épp a saját basszusgitárosát, aki csak a kezével babrál, ám a mikrofon nála van, így mindig neki van igaza.

Az egész valóban nagyon szórakoztató, látszik, hogy ők is élvezik a show-t és sokat röhögnek. Akkor jó egy koncert, ha a közönség is reagál, ha nem csak tátott szájjal nézik mi történik, hanem bevonódnak az előadásba. Itt ez akkor valósul meg, amikor a basszusgitáros (JC) előtt álló tömeg az ő nevét kezdi el skandálni. Amire persze Danko látványosan kiakad, és a háttérben látható nagy feliratra mutat, hogy ez az ő, és egyébként az együttes neve is: ezt kell kiabálni.

Közben persze azért dalok is elhangoznak a Sleep is the Enemy vagy a Never Too Loud albumokról. A tiszta feketébe öltözött trió tényleg úgy nyomja a rock’n’roll-t, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: lazán, kisujjból kirázva, mosolyogva, terpeszállásban. Szerencsére a hangzás is rendben van, például a basszus is végig gyönyörűen kihallatszik.

A színpadra termett frontember annyira fel van pörögve, hogy a végén is alig tud leállni. Már vagy tízen szedik szét a színpadot, mikor ő még mindig a kamerának és a két kivetítőnek játszik. Elmagyarázza, immár mikrofon nélkül, pantomimes mozdulatokkal, hogy akik nem az ő koncertjükön voltak, bekaphatják.

Számomra kis pihenő következik, mert a fesztivál, illetve az egész fesztiválszezon általam legjobban várt koncertjéig, a Faith No More-ig még pár óra van hátra.

Életemben először, karosszékben ülve nézek egy koncertet. A VIP karszalagnak köszönhetően idén legálisan tartózkodhatom a nagyszínpad melletti elkerített helyiségben, ahonnan rácsok mögül lehet nézni a tömeget, és elég rossz szögből a koncerteket.

Egy olyan koncertet, amely érdekel, el nem tudnám képzelni, hogy innen nézzek végig, ám az angol Maximo Park nem tartozik ezek közé. Szóval elücsörgöm, közben leül mellém két ismerős, beszélgetünk. Én meg fél óra után megállapítom, hogy akármennyire is "a szigetország egyik legjobb koncertzenekara” az ismertető szerint, valójában harmat gyengék. Számomra az teszi fel a pontot az az i-re, amikor az énekes elkezdi dicsérni Danko Jones-t, hogy milyen fasza csávó, utána pedig benyögi, hogy „let’s rock”.

Benyögi, de olyan vérszegényen, mintha azt mondaná, hogy „bocs, hogy élek”. A lényeg, hogy Danko után ezeket a matekszakkörről szabadult srácokat – és a teljesítményüket – látni messze nem kielégítő.



Kis körutam során beletekintek az idei Sziget számomra talán egyetlen magyar koncertjébe, és megállapítom, hogy az Irrie Maffia valóban tök népszerű, és ha a külföldiek nem szorították volna ki a magyarokat a nagyszínpadról, akkor akár ott is lehetnének.

Újabb ismerős, együtt folytatjuk utunk. Visszatérve a nagyszínpadhoz, feljutunk az egyik szponzor VIP teraszára, mely pontosan a nagyszínpaddal szemben helyezkedik el. Hiába, csodákra képes ez a hárombetűs kis karszalag. Döbbenetem akkor teljesedik ki, amikor kiderül, hogy ha már ide feljutottál, a pia is ingyen van. Mivel az Offspring kezdődik épp, ezért még az ingyen pia sem elég meggyőző érv a maradás mellett.

A Staring at the Sun, a Come Out and Play és a Why Don’t You Get a Job után tehát innen is lelépünk. Mivel még több mint egy óra van FNM-ig, Krisztián javaslatára elnézünk a Party Arénába, ahol éppen Coldcut megy, ami állítólag nagyon jó. És láss csodát, igaza van a srácnak, ezek tényleg jók! A két angol DJ-t a színpadon vonós-szekció segíti élőben, valamint hihetetlenül látványos képekkel és konkrét üzenetekkel megtámogatott háttérvetítés.

A téma a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés. Ami roppant szimpatikus, hogy a vásznon megjelenő személyek a különféle üzeneteket felváltva közlik velünk angolul, ill. magyarul. Sőt, a vége felé még egy Kaukázus-klipet is láthatunk kivetítve, amelyben mindenki bringázik, a Critical Mass több tízezres tömegének bringaemelésekor pedig a sátorban táncoló több ezres tömeg is ujjongva emeli fel a kezét a magasba.



A kis elektronikus kitérő után ismét irány a nagyszínpad. A Mike Patton által vezetett, idén márciusban – 11 év után – újra összeállt  Faith No More tíz perc késéssel, stílszerűen a Reunited című Peaches & Herb feldolgozással kezd.

A teljesen vörösbe borított színpadon három joviális, középkorú úron kívül (az öltönyös Roddy Bottum a billentyűk mögött például leginkább egy kopaszodó adóellenőrre hasonlít) Mike Bordin személyében egy öreg, őszülő, ám még mindig fenékig érő hajú rasztát láthatunk. Az öreguras imaget erősítendő, Mike Patton egy sétabotnak használt fokossal biceg be a színpadra, miközben éneklés közben nyugodtan kortyolgat egy borospohárból.

Szerencsére azonban, a szintén piros ingben és öltönyben virító frontember egyrészt valóban fiatalabb 5 évvel a többieknél (41 éves), ráadásul nem kopaszodik, nem őszül, és a szemeit is  nagyon tudja dülleszteni, másrészt akkora energia szorult még mindig bele, hogy egyedül is el tudja vinni a hátán a koncertet. El tudja vinni a hátán a koncertet, mert egyszerűen stílusa van a fickónak. És humora van az egész csapatnak, mivel 11 év után, (a) The Second Comingra keresztelt turnéjukon egy olyan érzelmes soul dalfeldolgozással kezdenek, amelynek a refrénje „Reunited and feel so good”.



A szentimentális kezdés után sebességet váltanak, a From Out of Nowhere és a Land of Sunshine következik, amelyekre rendesen beindul a közönség. Innentől kezdve szépen váltogatják gyors (Gentle Art of Making Enemies, Be Agressive) és lassú dalaikat (Evidence, Easy), így mind nekik, mind a közönségnek van idejük a pihenésre.

Azt, hogy Mike Patton a rockszakma egyik legőrültebb frontembere, két tettével is bizonyítja. Az egyébként a húszas évei elején írt és most ironikusan aktuális szám, a Midlife Crisis alatt egy a közönség soraiból feldobott piros bugyit teátrálisan a fejére húz, miközben a zenekar leáll. A bugyival a fején visszamászik a színpadra, majd magához rendel egy In-Kal-ost, akinek a nyakába ül (!). Ebben a pillanatban int a zenekarnak, akik újrakezdik, ő meg a fickó nyakában, bugyival a fején énekelve közeledik a közönség első soraihoz. Lehet, hogy egy pszichológus ezt a középkori krízissel magyarázná, szerintem Patton mindig is ilyen volt.



A koncert végén leadott gyönyörű, lassú Just a Man közben egy kisebb fajta karaokét láthatunk, ahol ismét lemászik a színpadról, a mikrofont pedig újra és újra odaadja az első sorban állóknak. A szám végén viszont egy kevésbé elragadó jelenetet következik, ugyanis előbb kifűzi a cipőfűzőjét, majd szép lassan meg is eszi azt..  Rövid ideig a szájában tartja, de hiába kiabálja a közönség, hogy „I swallow, I swallow”, hiszen a Be Agressive, amelynek ez a refrénye, már elhangzott az imént. Tehát ahelyett, hogy lenyelné, Patton végül lassan visszaöklendezi a fűzőt.

Ezt követően lemennek a színpadról, majd a Tűzszekerek című film Vangelis által komponált dallamával térnek vissza, amely szépen átfolyik a Stripsearch-be. Búcsúzóul pedig mintha megásnák a saját sírjukat, lenyomják a Digging the Grave-et.

Elégedetten távozom a koncertről, mert annak ellenére, hogy több tagon is látszódik a kor (valljuk be, ez a zene istenigazából a fiataloknak áll jól), szerencsére van egy örökifjú frontemberük, aki mind a hangjával, mind a színpadi teljesítményével magára tudja vonni a figyelmünket.

Remélem, nem kell újabb 12 évet várni a következő FNM koncertre.