A Pendulumról már sok jót hallottam. Többek között azt, hogy a tavaly elmaradt Szigetes koncertjük pótlásaként megtartott Vasúttörténeti parkos, első hazai fellépésük igen jól sikerült. A koraesti időpontban, még világosban kezdődő koncert hatalmas tömeget vonz, és olyan érzésem van, hogy ez a fesztivál leghangosabb produkciója. A basszus majdnem átszakítja az ember mellét, a gitár meg olyan hangos, hogy kicsit odébb is kell menekülnöm a hangfalaktól. Az első egy-két szám után ugyanis annyira magával ragadott a drum’n’bass-szel kevert rock, illetve Ben Mount MC folyamatos fel-le rohangálása, lelkesítő szövege, hogy egyszerűen muszáj volt előrejönnöm.



Az ausztrál születésű Rob Swire által alapított, jelenleg Angliában székelő bandában mindent élőben játszanak, majd ezeket a hangokat 13 (!) számítógép mixeli össze, így kapjuk meg a végső Pendulum-hangzást. A koncert “élő” mivoltát egyébként az MC egy szám szünetében látványosan be is bizonyítja, odamegy minden egyes zenészhez, és megkéri, hogy nyomjon el pár hangot hangszerén. Érdekességként megemlítem, hogy a dobok mögött a bőröket ütő Paul Kodish-sal 9 éve már „találkoztam” ugyanezen színpad előtt, csak akkor ő még az Apollo 440 két dobosa közül volt az egyik. Számomra pedig azért marad emlékezetes az a koncert, mert életem első és nagy valószínűség szerint egyetlen „crowd surfing”-jét hajtottam végre rajta.



Ennél most visszafogottabban élvezem a zenét, de ez nem mindenkire igaz, hiszen többen szörfölnek, illetve az egyik számra még olyan nagy „circle pit” is kialakul, amilyet még Rob Flintnek izzadságos munkával sem sikerült létrehoznia az idei Hegyalján tartott Machine Head koncerten. A sok számomra ismeretlen szám között egyszer csak felcsendülnek a Prodigy Voodoo People-jének taktusai, amelyre egyszerűen megőrül a több tízezres tömeg. Mindenki egyszerre ugrál és üvölti, hogy „tataratata tarara tataratata tarara tataratata tarara tataratata”. Később Ben Mount közli velünk, hogy nagyon sajnálják a tavalyi elmaradt koncertet, de azért nem tudtak jönni, mert egyikük autóbalesetet szenvedett, amelyben egy másik ember életét vesztette. A következő számot az ő emlékére írták, és a koncert talán leglassabb dalát nem ő, hanem az alapító Rob Swire énekli, kezében azzal a furcsa hangszerrel, ami messziről gitárnak néz ki, azonban valójában szintetizátor, a hivatalos neve pedig: ztar. A lassulást ismét zúzós d’n’b követi, majd a végig mosolygó Mount a sokat sejtető „see you next year” felkiáltással int búcsút.

Mivel a Prodigyt már láttam három éve, majd egy évvel később még egyszer a Volton is, illetve mert úgy gondolom, hogy Keith Flint alapította electro banda felett végképp eljárt az idő, és nem igazán fog érdekelni senkit, inkább elnézek a metál sátorba, hogy megnézzem a legendás Brujeriát. A szájukat kendővel eltakaró death-grind metalt játszó, szövegeikben sátánizmusról, illetve fehér emberek meggyilkolásáról éneklő, − amúgy zömmel fehérekből álló − mexikói bandát, még az FBI is megfigyelte egy időben, izgató szövegeik, ill. fellépéseik miatt. Hát lehet, hogy az FBI érdeklődik irántuk, de itt és most a szigetlakók kevésbé, ugyanis a sátor annyira üres, mint délután 6-kor egy Belmondo-koncerten. Ide tényleg csak a fanatikusok jöttek el, meg egy-két hozzám hasonló kíváncsiskodó.



A dalaikat spanyolul előadó bandáról azért annyi kiderül számomra, hogy a latin-amerikaiakról bennem élő sztereotípiától eltérően nem igazán nevezhetőek baloldaliaknak, az Anti-Castro című számuk legalábbis erre utal. A közönség kis létszámú, ám szemmel láthatóan többen ismerik a szövegeket, egy srác meg még kendőt is kötött a szája elé. A legbátrabb és/vagy leghülyébb koncertlátogató minden bizonnyal az a gyerek, aki mezítláb megy be a vadul pogózó társai közé. A hatalmas sörhassal rendelkező, bőrmellényes énekes, és a középen enyhén kopaszodó, de vállig érő pulifrizurás gitáros és a rendkívül agresszív zene egy ideig vicces számomra, de hosszútávon fárasztó, így úgy döntök mégiscsak megnézem a Prodigyt.

Visszatérve a nagyszínpadhoz rá kell döbbenjek, hogy korábbi elméletem, miszerint alig lesz valaki kíváncsi a koncertre, teljességgel téves. Aztán rádöbbenek, hogy ez a Prodozsáj, és hogy azt jóformán tényleg mindenki ismeri. A nagyszínpad előtti tér annyira dugig van, hogy gyakorlatilag a Szeparé bejáratától kezdve masszív tömött embermasszán kell átvágnom magam, hogy legalább a kivetítőből lássak valamit. A keverőpulttal egy magasságban, kb. a kivetítővel szemben helyezkedem el éppen, és még mindig hitetlenkedve nézem, hogy hányan vannak egy majdnem tíz éve lejárt zenekar koncertjén, mikor is belecsapnak a Firestarterbe, és ezzel végleg két vállra, terítenek. Elmúlik minden cinizmusom, és a körülöttem álló sok tízezer emberrel együtt elkezdek ugrálni. Teljesen elszabadul az őrület, valaki hátrébbról egy rakétát lő fel, ami átalakulva egy kis világító izévé, ejtőernyővel száll alá. Földre érve pedig, tőlem mintegy 10 méterre, iszonyatos nagy tűz keletkezik. Hihetetlen nagy világító lángok csapnak fel, amelyeket az emberek körbe-körbe táncolnak, mint egy ősi szertartáson. Eszméletlen. Nincs több ellenvetésem, az az együttes, amelynek koncertjén ilyen megeshet, még mindig abszolút cool.



A nagy tombolás közben egy mögöttem elhaladó csaj megmarkolja a fenekem, biztos ő is transzba esett a felcsapó lángok látványától. Hatalmas a hangulat. Az este folyamán immár másodszor hangzik el a Voodoo People, ezúttal eredetiben, és nagyon szellemesen a helyi viszonyokra formált Hungarian People-betéttel. Játszanak az idén év elején megjelent új, Invaders Must Die albumukról is, de értelemszerűen a korábbi nagy slágerekre indul be igazán a közönség. Hiába, az 1990-ben alapított együttes 16 millió eladott lemezzel a háta mögött az elektronikus műfajban egyedülálló. (Persze manapság, már ez semmit nem jelent, de ne feledjük, hogy legnagyobb sikereiket a ’90-es években, az illegális letöltések előtti korszakban érték el).

Smack My Bitch Up, majd a Sending Out Space következik, mely alatt Keith Flint lejön a színpadról és mosolyogva pacsiz a közönséggel. A koncert végén a kétméteres, fehér arcfestéssel és három gyerekkel rendelkező fekete Maxim Reality is mosolyogva búcsúzik a Hungarian és az egyéb nemzetiségű emberektől. Ez nem véletlen, hiszen a mellettem álló angol lánytól megtudom, hogy habár ő nagyon szereti a Prodigyt, el kell ismernie, hogy otthon sokkal kevesebben mennek ki a koncertjükre.



Ez a koncert annyira felpörgetett, hogy az éjszaka során több helyszín meglátogatását követően − többek között belenézek a csalódást okozó Turbonegro koncertjébe −, hajnalban a fesztiválterület déli részén, a bejárathoz közeli, Mokka Cukában kötök ki. Rengeteg ember táncol a dobogókon, illetve a földön egyaránt az ének nélküli elektronikus zenére. Fejünk felett újra és újra az idei Szigeten nagyon divatos felfújható strandlabdák pattognak. Vadidegenek vigyorognak egymásra, kezdenek el beszélgetni, az egész olyan, mintha itt az ember megtalálná az eredeti „szigetérzés”-t, ami az évek során az elüzletiesedés hatására egyre jobban háttérbe szorult.