Szigligetet nem könnyű megközelíteni. Mire az ötórás vonatút után már-már csodának tűnik, hogy megérkezem a kastélyba, és a vacsorára – mely egyben kiállítás-megnyitó is - szinte mindenki jelen van. Tricepset leszámítva, akinek útközben lerobbant a kocsija. Amit nehezen érünk el, annak általában, azt szokták mondani, nő az értéke. Na de mit lehet azzal kezdeni, ha valamit egyáltalán nem érünk el? Pótolni, például, ahogy a JAK évfordulójára készített kiállítást is, Tricepsz hiányában, megnyitotta alkotója, Szombathy Bálint, és a JAK új elnöke, Balogh Endre.

Nehezen tudnám eldönteni, a fotókat visszanézve, hogy az emberek mire voltak jobban kiéhezve: a vacsorára, vagy pedig az ő szavaikra. Röviden és tömören elmondják, mit takarnak a rejtélyes, matematika feladványhoz hasonlítható számok a JAK életkorára vonatkozóan: 20 (+8+12), miért és hogyan keletkezett a JAK, és mi adta a kiállítás alapötletét. Bálint testet keresett a JAK-nak, és megtalálta a JAK-füzeteket. Emlékeiben hűen éltek a párttagkönyvek, és az abba beragasztott bélyegek, így „ragasztotta” egymás mellé a JAK füzetek borítóit is, majd választotta el őket középen, szimbolikusan, egy kereszttel.

 

Heves vita alakult ki a gyermekirodalom, vagy még inkább a gyermekszínház kapcsán, olyannyira, hogy kedvem lett volna bekapcsolódni, bár túlzás lenne azt állítani, hogy a téma szakértője lennék. Az ellentétes véleményeket időnként Tamás Zsuzsa szívből jövő kacajai olvasztották egybe. A beszélgetés legalább annyira volt szórakoztató, mint elgondolkodtató, kellően megalapozta az ittlétünket. Már önmagában a cím is sokatmondó, figyelemfelkeltő volt: Pöttyös bögréktől a Szorongás orfeumig. A pöttyös bögréket az asztal egyik vége (Tengely Gábor személyében) képviselte, aki Boldizsár Ildikó Amália című meséjének színpadra alkalmazott változatával nyerte el az idei gyermekszínház találkozó első díját. És hogy a gyermekirodalom létjogosultságát a felnőttek világában is bizonyítsam, számomra az est egyik csúcspontját a Gábor által előadott mese jelentette. Nem lenne rossz – fogalmazódott meg bennem a gondolat –, ha a táborban minden napot egy esti mese zárna. De a történeten túl a legjobban az a bábszínházi megoldás keltette fel az érdeklődésem, hogy a bölcsész-királyfi és a boszorkány szerelmi párbeszédében a bábokkal játszották el a test megnyilvánulásait, míg az érzelmi-értelmi dialógusba a „valódi” színeszek léptek be. Az asztal másik végén ült Peer Krisztián, a Szorongás orfeum alkotója, akinek minden hagyományt és szokást felülíró, eredeti látásmódjáról újfent meggyőződhettünk. Szerinte a gyerekek színházi élményeinek befogadását hátráltatják az olyan konvenciók, mint például az, hogy fegyelmezetten kell végigülniük egy előadást, és előírásszerűen követni a tanár nénik és színészek utasításait. Az egyik legsarkalatosabb vitája a műsornak éppen ebből indult ki: arra keresték közös erővel a választ, hogy mi a követelménye a „jó” gyerekszínháznak, és miért nincs több gyerekdarab, gyerekelőadás. A beszélgetés legtöbb szereplője egyet értett abban, hogy erre márpedig nagy szüksége lenne. Elhangzott egy segélykiáltás is a nézők felé: „Írók, írjatok több gyerekdarabot!”. De hátráltató tényezőt bőven tudtak sorolni, személyes tapasztalataikból. Kevés pénzt hoz (miért kezdődik minden ezzel?), a színházi rendezőknek nem jelent igazi kihívást, a vezényszóra kirendelt bérletes gyerekek rendetlenek. Szabó Borbála hiányolja a gyerekek kellő felkészítését is az előadásokra: keveset olvastatnak velük, vagy olvasnak nekik a szülők, sőt – itt Krisztián újra bekapcsolódott – már a közös beszélgetések is hiányoznak az otthonokból. Bori Varró Danival közösen írt egy gyerekdarabot, a Líra és epikát, melynek különlegességét a próza és a versforma egy darabban való alkalmazása, illetve mind a bábszínházban, mind pedig a „rendes” színházban való bemutatása adja. Bori szerint, a szokásos meséktől eltérő szöveg már gondot okozott a színházban a gyerekeknek, és ezen a megfelelő felkészítéssel lehetne segíteni.

 

A Hajtűkanyar csoportosulás (korábban female.hu, jelen voltak: Kocsis Noémi, Kupa Júlia, Palágyi Ildikó Brigitta, Somogyi Aranka, Tallér Edina, Zilahi Anna) új nevét a moderátor, Nemes Z. Márió, nehezen dolgozta fel. Olyannyira, hogy a beszélgetés nagy részét az tette ki, hogy a lányok (ha megengedik, hogy így nevezzem őket) minduntalan bizonygatták Máriónak, miért jó ez a név, és nagy nehezen el is árulták a titkot is, hogy mit jelent, majd Márió újból visszatért a témára, rendíthetetlenül kutatva valamiféle mélyebb, esetleg freudi eredetű magyarázat után. De Márió a többi témában sem hagyta magát könnyen lerázni: a lányok szégyenlőssége ellen emberesen felvette a harcot. Kulcsfigura lett, már a műsor hevében, Kukorelly Endre, aki mintegy közös nevező, a lányok példaképe, és tanítómestere, az Íróakadémiáról.

Hozzá fűződő viszonyukról mesélve a beszélgetés kissé paródia jelleget kezdett ölteni. Én meg, mivel fotóztam is, próbáltam megtalálni Kukorelly nem pókerarcát – huncutkodtam, gonoszkodtam magamban, mint elég gyakran – de egy sejtelmes kis mosolynál nem jutottam többre. Nem baj, ha itt lesz még, majd a nyomában leszek! A Hajtűkanyar tagjainak szövegeire alaposan kiéheztünk a hosszas be-, fel-, át-, el-, és levezető (de szép is a magyar nyelv, az igekötőivel mennyi mindent kifejez!) után, és meg is kaptuk őket.

 

Hajnali négykor a Hajtűkanyart elneveztem Hajtűcsavarnak, és akkor úgy döntöttem, nyugovóra térek. Ekkor még egy igen masszív csoportosulás (hogy stílszerű legyek, és többértelmű) táncolt és dohányzott felváltva. Becsületére legyen írva viszont mindenkinek, függetlenül attól, hány órakor hagyta el a színhelyet, hogy állta a sarat. Az idei tábor egyik legszenzációsabb újítása (bárki találta is ki, zseni volt) a folyosón, a könyvtárteremmel szemben található büfé-kocsma, a Dante Café. Az előző évekhez képest nem kell kuncsorognunk a nyitva tartás meghosszabbításáért az ellenségesen viselkedő vendéglősöknél. Baráti áraival, a büfések mosolyaival – ez már kirajzolódott első este – világmegváltó beszélgetések, és verekedés utáni kibékülések kulcshelyszíne lett.