Nem feltétlenül megszokott jelenség, hogy egy irodalmi rendezvényen úgyszólván tömegek teszik tiszteletüket. Még akkor sem, ha az aktuálisan összegyűltek zömét a jól ismert arcok teszik ki; részben a fellépők és moderátorok, írók, szerkesztők, irodalmárok, részben pedig irodalomkedvelő bölcsészek (mely összetétel lassan paradoxnak minősíthető). A Szépírók által rendezett hétvégi konferencia azonban kellő vonzerőt jelentett az álmos, nyomasztó novemberi idő ellenére – a kérdés, úgy tűnik, a többséget foglalkoztatta: valóban mindenki kisebbség?

A hol provokatívnak, hol problematikusnak tekintett jelszó végtelen humánusságát, toleranciára és megértésre hívó egyetemesség-érvényét, türelemre intő modalitását természetesen a résztvevők nemcsak a társadalmi kontextusra, de az irodalmi jelenségekre is rávetítették. A Szilágyi Lenkéről készült portréfilm megtekintését követően a 16 órakor kezdődő első etap során Szegő János, a beszélgetés vezetője rögvest egy vélhetően sokakat foglalkoztató, konfrontatív kérdéssel nyitott: létezik-e egyáltalán kisebbségi irodalom? A kérdés már csak azért sem irreleváns – Radics Viktória azonnali, kissé megütközött kontrája ellenére (magától értetődő, hogy létezik, nem is érti, hogy kerül ide ez a kérdés) –, mert éppen az esemény hívószava univerzalizálja és ezzel el is törli a kisebbségi diszkurzust, vagyis a dilemma megfordítható: ha mindenki kisebbség, van-e értelme a kisebbségi retorikának, illetőleg kisebbségi tud-e maradni a beszéd? Radics Viktória úgy árnyalja a problémát, hogy konkretizálja a kisebbségi létet: amikor erről beszél, határon túli irodalmakat ért rajta, melyek azért kisebbségiek, mert más társadalmi–politikai közegben működnek. Vagyis ennek éppen a létezésformája más a többségihez képest, sőt, állítása szerint alapvetően már biológiai (!), földrajzi, társadalmi elhelyezkedésénél fogva mássá, idegenné válik.

Bán Zsófia tovább árnyalja a képet, amikor az etnikai kisebbségek horizontját meghaladja, és a szexualitás kódolásáról, a női irodalom jelenlétéről beszél. Kisebbségi irodalom alatt nem feltétlenül kisebbségi csoportot értünk, hanem akár kis népek irodalmát; ilyen „minor” irodalom többek közt a magyar is.

Németh Zoltán szlovákiai perspektívából világít rá a kérdésre, és elmondja, hogy ebben a társadalmi összefüggésben a kisebbség az elzártságból fakad, ez jelenthet valamiféle speciális tapasztalatot. Azonban ez a 90-es évektől már nem ennyire egyértelmű, az irodalomban – poétikai értelemben – inkább a magyarországi (budapesti) szerzők követése érzékelhető, ily módon nem szabad homogenizálni a kisebbségi irodalomfelfogás kérdését.

Láng Zsolt még a kiinduló kérdésre válaszolva leszögezi, nem hiábavaló dolog kisebbségi irodalomról beszélni. Neki ugyan nem jutna eszébe kisebbséginek nevezni magát, másoknak azonban talán igen, azonban – Németh Zoltán megállapítására reagálva – megjegyzi, hogy a transzilvanizmus ma már azt is jelenti, a szerzők „nem szorulnak rá a pesti urakra”. Nyilván azonban probléma, hogy a könyvek, folyóiratok áramlása nem megfelelő a főváros és a határon túli települések közt, veti közbe Radics Viktória, míg a többség/kisebbség tágabb meghatározhatósága kapcsán Bán Zsófia utal rá, hogy mindig a hatalmon lévő többség mondja meg, ki vagy mi a kisebbség. Németh Zoltán a fogalomhasználat történeti anomáliájára mutat rá: a kisebbségi irodalom kérdése csak a 20. században erősödött meg, a török vagy a Habsburg hódoltság korának irodalmáról nem úgy beszélnek, mint „törökországi magyar irodalomról”, és így tovább. Radics Viktória a kisebbségi diszkurzus 20. századi térnyerését Trianonban látja, mire Németh Zoltán Moháccsal kontráz. Mindenesetre az első szekció arra a megállapításra jut, hogy minél önállóbb egy kultúra, annál jelentősebb irodalom születik a határon túl – amikor tehát a határon túli magyar irodalom (például) nem a pesti kánonhoz "dörgölőzik".

forrás: szepiroktarsasaga.hu fotók: Czapáry Veronika

A szigorúan 17 órakor kezdődő második etapot vezető Mészáros Sándor Bujdosó Alpárt, Grendel Lajost, Márton Lászlót (a másikat), valamint Selyem Zsuzsát kérdezi, jelent-e valami pluszt, valami többletet az irodalom számára a kisebbség-lét. Selyem Zsuzsa szerint nagyon fontos dolog, hogy egy másik nyelv adott az ember számára; Grendel Lajos a kisebbségiséget maximum motívumként tartja érdekesnek vagy befolyásoló tényezőnek az irodalom számára. Hangsúlyozza, hogy a „sérelmi jellegű” tapasztalatok – ezek lesznek ekvivalensek itt a kisebbségi léttel – ne üssék agyon a szövegek esztétikáját, azaz – és ezen a ponton Grendel válasza nagyon határozott – az esztétikához a kisebbségi tapasztalatnak aligha van köze, ha mégis, az elsősorban (amint felelete sugallja) az esztétikai minőségre gyakorolt negatív hatásban mérhető. Bujdosó Alpár vidáman árnyalja a dolgot az avantgárd felől: ő úgy érzi, az avantgárd számára a kisebbségi lét többletet adott: a vizuális irodalom például mindenütt kisebbségi, de ő remekül érzi magát benne. (Jóleső a jókedve; az avantgárd vállalt undergroundsága, kívülállása, experimentalitása, intézményellenessége, illetve folyamatos panaszáradata saját irodalomtörténeti „mellőzöttsége” okán itt nem érződik.)

Márton László a marginalitást pozitív oldalait domborítja ki. Véleménye szerint a kisebbségi lét valamennyi alkotófolyamatban pozitív: más perspektívát jelent egyszerre kint is és bent is lenni. Olyan értékeket mutat meg a marginalitás, melyek más helyzetekben aligha jönnének elő. Ehhez csatlakozik Selyem Zsuzsa megjegyzése, miszerint „máshol élni” azt is jelenti, hogy nem egyféle kulturához „kell” viszonyulni, többféle viszonyulás válik lehetségessé, ami kimondottan fontos élménnyé válhat. Persze, figyelembe kell venni – mint arra Mészáros Sándornak már a kérdése is rávilágít –, hogy talán most kezd megszűnni a határon túli irodalmak kettős könyvelése: oldódni látszik a kisebbségi irodalom pozitív diszkriminációjának, illetve szakszerű feldolgozásának dilemmája.

A szoros ütemrendet diktáló konferencia a 18 órakor kezdődő harmadik etapban a „vidékről a városba” kérdését ünnepli. Grecsó Krisztián beszélgetőpartnerei Háy János, Gergely Ágnes, Szálinger Balázs, valamint Térey János. A kiinduló kérdés, mely azt firtatja, változott-e a vidéki (szülő)hely megítélése a szerzők fejében azóta, amióta eltávolodtak tőle, vagyis megmaradt-e a régi otthon a világ közepének, többféle válasz érkezik. Gergely Ágnes ma is ugyanúgy gondol Endrődre, ahogy annak előtte, Háy János viszont nagyobb traumaként élte volna meg, ha Vámosmikolán kell maradnia. A centrum–periféria viszonyulás a legtöbb helyen érezhető, és általában a definíció szerint perifériának tekintett helyek kapcsán egyértelmű volt, hogy el kell hagyni őket. Szálinger Balázs gyerekkorának vándorévei folytán nem tud számot adni „a” szülőföldről, mely a „gyüttmentség” terhes tapasztalatát vonja a beszélgetésbe. Ugyancsak jelentékeny kérdéssé válik, vajon a vidékiség mennyiben tekinthető pozitív jelenségnek az irodalom produkciós oldala felől nézve – Térey amellett érvel, hogy innen tekintve hátrány nem származhat a kettős tapasztalatból. Ugyanakkor a beszélgetésben nagyon konkréttá és hangsúlyossá váló vidék–Budapest oppozíciót árnyalja, amennyiben kiemeli, hogy Pestnek is vannak provinciális részei.

Grecsó többek közt arra is kíváncsi, miként mutathatja föl az irodalom a „vidék-tapasztalatot” (bevallása szerint ő rendre ezen munkálkodik), ugyanakkor érdeklődik, Szálinger Balázs mire kapta a Zala Közművelődési Díjat. Arra, hangzik a válasz, hogy a szülőföld-problemtikát, melyet Grecsó nemigen lát Szálinger műveiben, a díjat odaítélők látták.

Igen hangsúlyossá azonban a beszélgetésnek az a tapasztalata válik, miszerint az akár a szülfölddel kapcsolatos események irodalmi feldolgozása annak az emlékezetnek a műve, mely nemcsak előhív (emléket), de konstruál, formáz, alakít is. Ily módon az irodalom „visszakereshetősége” sohasem garantálható, illetve nem építhető rá olyan jellegű érdeklődés, mely az irodalomban az irodalom túli „konkrétságát” keresi.

Az est zárlata a Németh Gábor által vezetett beszélgetés, melynek során Balogh Robert, Jónás Tamás, Szántó T. Gábor és Závada Pál járja körül a kisebbségi élmények és az identitásvesztés főbb kérdéseit. Balogh Robert a „mindenki kisebbség” hívószavát értelmezve úgy relativálja annak igazságtartalmát, hogy egy genetikus könyvére utal (nem emlékszik a szerzőre, de alighanem az evolúció-biológus Richard Dawkinsra gondol, mégpedig a Folyam az Édenkertből című könyv második fejezetére), mely tárgyalja a biológiai leszármazás mindenféle szociális és kulturális konstrukciót nélkülöző tényét: e szerint elegendő hét-nyolcszáz esztendőt visszamenni az időben, hogy két tetszőleges ember felmenőinek (mégoly távoli) rokoni kapcsolatát fölmutassuk, vagyis tág értelemben mindenki rokon mindenkivel, a kisebbségi lét ilyen jellegű kérdése a biológia felől tehát értelmezhetetlen. Závada Pál hasonlóan termékeny álláspontra jut, amikor a nemzeti identitás kitüntetettségével szemben inkább a kulturális identitás őrzését említi.

Az utolsó etap valamennyi szerzője felolvas műveiből; Németh Gábor a kisebbségi lét esztétikai „következményekre” vonatkozó kérdésére – van-e ennek az irodalom esztétikai oldalára hatása – szkeptikusnak érzékelhető igenlő válaszok érkeznek, majd a felolvasások reagálnak, azonban jelen helyzetben a művek, ebben a kissé erőltetetten rájuk húzott kontextusban, nem igazán szólnak jól. Ahol kisebbségi kérdést, dilemmát, problémát, feszültséget kéne látni/hallani, ott – különösen lírában – csak hozzávetőlegesen, a megmagyarázott tematika alapján érzékelni ezeket; a kérdéseknek csupán a ráolvasása látszik igazolni a fentebb soroltak létjogát. Mindez természetesen nem jelenti a kisebbségi szempontú olvasás eliminálását vagy abszolút megkerülhetőségét, ugyanakkor a beszélgetések nem keresték a visszaigazolhatóság szövegszerű ismérveit. Ennek megfelelően sokat tanulhattunk becsületről, helytállásról, kicsit azonban kevesebbet irodalomról.