bezár
 

irodalom

2010. 01. 22.
Náci buzi cigány zsidó bölcsész
Náci buzi cigány zsidó bölcsész Hétmilliárd ember a földön nem kevés. Azoknak van esélyük a túlélésre, akik gazdasági hatalomra tesznek szert. Topszakmákat tanulnak, és ezekben dolgoznak. Gazdaság, kereskedelem, mérnök, villamosmérnök, informatika… Semmi művészet. Max művészetipar.
 Ha az evolúció szempontjából nézem, az ember esetében a művészeknek, a művészeteknek aligha van értelmük. Ha van is, annál kevesebb, minél távolabb állnak az érzékektől, s minél közelebb a gondolkodáshoz. Egy film(ipari termék) dollármilliókat hozhat készítőinek; egy (halott) képzőművész alkotása vagyonossá teheti az utódokat is; ha egy építész tucatnyi jelentős épületet tervezhet, befolyásolhatja világlátásunkat, haszna van belőle.

Egy vers, egy novella viszont nem jó semmire.

Luxus.

Művészet és luxus többször összefonódott már, de nem igazán úgy, ahogy ma.

A személyes támogatás az egészséges életösztön megjelenése miatt most nagyjából nulla, ám a társadalmak kifejlesztették a közösségit mecenatúrát, teljesen fölöslegesen. A gazdag ember azt tesz a pénzével, amit akar, az állam viszont, mint az egyedek közössége: nem, neki mindnyájunk érdekét kell néznie, ami nem tűr meg ilyen lazulásokat. Ha ugyanis egy faj életformája nem alkalmazkodik a környezetéhez, akkor szép lassan – időérzék kérdése –: kihal. Ezt Magyarország jelenlegi és leendő vezetőinek is meg kellene szívlelniük. Az alkalmazkodás során az új körülményeknek megfelelő szervek, tulajdonságok megerősödnek a populációban, míg mások elsorvadnak.

Ha sikeresen alkalmazkodik egy faj, akkor hosszabb ideig lehet ennek a világnak a szereplője. A közösséget akkor erősíti vezetése, ha kiválasztja azokat a célokat, amelyek mentén az utódokra a sikerhez szükséges információk átörökítődnek. Mert nem kizárólag az egyes egyedek alkalmazkodóképességén: a tudás átadásán is múlik, hogy az ember olyan útra lépjen, amely sikeressé teszi, ami biztosítja a túlélését. A túléléshez, úgy tűnik, semmi szükség versekre, irodalomra.

Vége.

Mintha sosem lett volna.

Minden fölösleges tehát, ami az irodalomban létrejön. Minden vers szar, leginkább az élő költőké-íróké az. Csak a halott költő a jó költő. Az már nem zavar be, nem jön naponta a problémáival, pont olyan, amilyennek az utókor festi. De a kortárs nem ilyen. A kortársnak igénye, hogy élhessen. Piszkálódik. Szükségtelen, így napi szar verset ír, napi szar novellát, regényt. Letűnt kor emléke a világa, amire ma már semmi szükség, csak akadály a fejlődés útjában. Persze azt a kort elképzelni vagy rekonstruálni nem tudjuk, amikor szükség volt rá, oly távol kerültünk tőle. Még akkor is, ha néhányan úgy tesznek, mintha még jelenvaló lenne. Pedig hihetőnek tűnő jóslatok szerint akár a képregényekkel vagy a számítógépes vírusokkal való bíbelődés is hasonló örömet okoz majd, mint az irodalom, korszerű formát ölthet benne az élvezet.

Az irodalom művelőit – és velük értelmezőit – ki kell közösíteni, mert károsak az egyes emberre és a közösségre nézve. Ma a bölcsészek a nácik, a buzik, a cigányok és a zsidók. Meg kell bélyegezni őket, hogy már messziről látni lehessen, kik is ők valójában. Nehogy a gyanútlan járókelő szóba elegyedjen velük az utcán. Társadalmi haszonnal nem jár gyanús ügyködésük, a szavakkal, mondatokkal való bíbelődés: mellőzhető tevékenység. Szükségtelenek a támogatások, melyekkel csak meghosszabbítjuk agóniájukat. Ha nem közösíti ki a bölcsészeket az emberiség, akkor is rájönnek előbb-utóbb, a bőrükön fogják érezni, hogy semmi esélyük az életben maradásra.

Hogy mit tehetnek a költők, írók, bölcsészek? Egy példával érzékeltetem. Tudósok megfigyelték, ha a hím guppik olyan akváriumban élnek, ahol nincsenek ragadozók, színesebb farokúszót növesztenek, mert ezáltal jobban felhívják a nőstény guppik figyelmét önmagukra. Ragadozókkal körülvéve inkább beleolvadnak a környezetükbe, és néhány generáció alatt elszürkülnek. Mérlegelniük kell ugyanis, hogy a reprodukció vagy az életben maradás sikeressége fontosabb. Az agyarukért vadászott elefántoknál azt vették észre, hogy egyre rövidebb agyarú egyedeket jelennek meg – ennek okát abban látták, hogy a rövid agyar hosszabb életet garantál. Amennyiben tehát a költők egymás közt vannak, színesek lehetnek, ám, amikor a ragadozókkal teli világban mozognak, helyes, ha elszürkülnek.

Az írók-költők intézményes üldözése gyalázatos fondorlatok következményeképp még nem kezdődött el, az államapparátus egyelőre abban a hitben ringatja magát, hogy támogatni kell őket. Hamarosan azonban el kell gondolkodni azon, jó-e mindez így. Ebben segíti őket, ha előveszik például Platón Államát, látni fogják: a művész és a művészet veszélyes a társadalomra nézve.

Persze vannak még olyan elmaradott, pusztulásra ítélt országok, végvárak, ahol létezik az érdeklődés csírája az időtöltés, a gondolkodás e fölösleges formája iránt. Mesterségesen táplálják, még inkább, mint Magyarországon, minden racionalitás ellenére: neveléssel, szoktatással, a romlatlan ifjúságot megfertőzve.

Nem gond, annyival kevesebben leszünk versenytársak, amikor valóban megindul a harc az erőforrásokért és az emberi létformához szükséges feltételek megszerzéséért. Botorul feltételezik, hogy hosszú távon derülhet csak ki, érdemes-e rá az irodalom, hogy fennmaradjon. Teszik ezt annak ellenére, hogy a Bildungsideal, a nevelés eszménye már csődöt mondott a művelt Németországban – de reménykednek benne, hogy van még egy esély. Pedig oly rég más szelek fújnak. De ők még nem tudják, hogy mindez hiába.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés