Tim Burtont általában ezért szoktuk szeretni, mert azt látja, amit a többiek nem. A filmművészet e csodabogara azonban most akkora fába vágta azt a bizonyos fejszét, hogy az még az ő látásán is kifogott.

Lewis Caroll két meseregénye, az Alice Csodaországban (1865) és az Alice Tükörországban (1872) már sokszor megihlette a filmkészítők és az animációs filmesek fantáziáját, köszönhetően zabolátlanul elszabadult képzeletvilágának, ami nyelvi kötöttsége ellenére szemléletességében is sziporkázik. Az Alice-világ szellemisége már-már avantgárdnak mondható a benne ábrázolt, fenekestül felfordult birodalom őrületes helyszínei és alakjai, valamint az őket kísérő párbeszédek nyomán, így érthetően vonzó a filmesek számára e szédült álomkép. Csíkos harisnyák, kockás padlók, kártyakatonák, sakkarisztokraták, mind-mind ismert képi attribútumok Csodaországban és Tükörországban, és ordít róluk, hogy képkockákra kívánkoznak. Burton elfogadta a kíhívást, és Linda Woolverton forgatókönyvíróval karöltve újraálmodta Carroll birodalmát.
 

 

Tim Burton kék ruhás kislánya már nagylány, mikor mi, nézők találkozunk vele, tehát valami folytatásféleséggel lehet dolgunk. Alice Kingsley (Mia Wasikowska), aki gyermekkorában furcsa álmokat látott egy mesebeli világról, éppen férjhez menni készül egy csöppet sem vonzó kékvérűhöz, ám a lánykérés momentumában megpillantja a ketyegő órával nyargaló Nyalka Nyulat, és utána szalad. A nyuszi egy fa tövében lévő üregben tűnik el, Alice pedig utána zuhan a másik világra nyíló lyukba, ahol újra találkozik gyermekkori álma bizarr hőseivel. A nagy fejű Vörös Királynő (Helena Bonham-Carter), az albínó Fehér Királynő (Anne Hathaway), a bolondos Kalapos (Johnny Depp) és a többiek már régóta visszavárják, hogy kalandjaik részese legyen a felnőtté vált Alice, és megmentse e varázsbirodalmat az irgalmatlanul nagy fejű kőr dáma sárkányától és féktelen hatalmi vágyától. Alice-t útján elkíséri a Nyalka Nyúl (Michael Sheen), Vigyori Úr (Stephen Fry), Tutyika és Mutyika (Matt Lucas), a Bölcselő (Alan Rickman) és még sok remek Carroll-figura illetve sok kevésbé sikeres Burton-figura. Legnagyobb segítője a Johnny Depp által szétvigyorgott Kalapos, ami ugyanolyan skatulya-alak a Depp-Burton szimbiózis törénetében, mint Willy Wonka.
 

 

A képvarázsló Tim Burton és a nyelvbűvész Lewis Carroll találkozása kézenfekvő lelemény, ám a rendező kéznyoma és az írói bravúrok mégsem elegyednek bódító bájitallá. Carroll két meséjének lényege a józan révület, amely az abszurd álombeli és képzeletbeli dimenziót a lehető legnagyobb természetességgel festi le mint önmagában létező, egyetlen érvényes valóságdarabot. Ebből következik, hogy vétek túlhevíteni a színészi játékot és a stílust, mert ez a lényegétől fosztja meg az egyszerűségében abszurd és szürreális Carroll-mesedarabokat. Burton színpompás-trükkös képi világgal és a két műből összecsipegetett rím-alakokkal megkísérli ugyan átkódolni az irodalmi szöveg által sugallt stílusminőségeket, ám a legnagyobb veszteség talán az, hogy a minimalista szürrealitást klisészerű fantasy-képekkel helyettesíti be. Tim Burton kék ruhás kisasszonya azért tér vissza Csodaországba, gyermekkori homályos álmai helyszínére, hogy helyreállítsa a rendet a káoszban, és mint elfuserált Jeanne d’Arc, kardjával hadonászva törje meg a Vörös Királynő zsarnokuralmát, sárkánya legyőzésével. Mindezt egy akciófantasy tempójára szabott ritmusban.
 

 

Érezhető, hogy a film erősen elrugaszkodik Carroll mesevilágától, ám félreértés ne essék, nem ez megy a rovására, mert ennél sokkal jobban bántja a „vájtszeműbbek” szépérzékét a közhelyesített kép-, szöveg- és zenehasználat. Tim Burton saját, markáns stílusa is megsínyli a Lewis Carroll-féle karikaturisztikus káoszt, mert nem tud azonosulni annak inverz logikájával. Még csak az Alice-mesék folytatásaként sem működik a produkció, mert az utalások helyett csak kiragadott Carroll-motívumokat látunk a 3D-s mozivásznon, azt is átgondolatlanul összedobált képhalmazokban.

Tim Burton „tükrén túl” hiába keressük azt a világot, amit Alice látott – köszönhetően Lewis Carroll módosult tudatállapotainak –, de legalább beleszédülhetünk a 3D-vel domborműsített Csodaország-Tükörország látványba. Feltéve, hogy nem kapunk fejfájást ennyi dimenzióváltástól.