Szalonoroszlán, zsúrfiú vagy partiarc voltam a Petőfi Irodalmi Múzeumban az elmúlt időszakban. 2010. március 30-án Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapját ünnepelte akkora tömeg, hogy két teremben sem fértek el az odaözönlő vendégek. Koncertet adott az Accord Kvartett, verset mondott Kamarás Iván színművész, köszöntött Fried István, Kabdebó Lóránt és Mártonffy Marcell – Bónus Tibor pedig bemutatta A hermeneutika vonzásában című, az ünnepelt köszöntésére összeállított, s a Ráció Kiadó gondozásában megjelent tanulmánygyűjteményt.

Aztán április 14-én Esterházy Péter születésnapjára csak meghívóval lehetett belépni. Neki a Klenyán Csaba-Lakatos György-Sáry László hármasból álló Trio Lignum zenélt, Dragomán György laudált, Lukács Sándor adott elő a Rubensből, majd felolvasott egy fura irományt, Dés László szaxofonozott Esterházy-művekre, és Csomós Mari felolvasta a 204. számú mondatot a Harmonia Caelestisből. Mindeközben kétszer elsötétült a terem, mert Esterházy-művekből készült Gothár-filmekből láthattunk részleteket: az Idő van és a Tiszta Amerika egy-egy jelenetét.

 
Szóval irodalmi partihely lett a Petőfi Irodalmi Múzeum. Zsúrplacc. Szalon. Utólag gondolkodtam el azon, hogy két „leg” ünnepelt. Esterházy számomra a 80-as évek óta eltelt időszak magyar irodalmának legtöbb tanulsággal bíró szerzője. Kulcsár Szabó Ernő vezetésével pedig a magyar irodalomtudomány kompatibilissé vált a nyugati irodalomértéssel. Nem beszélve arról, hogy Esterházy Péter című monográfiájával azt az értelmezői munkát is letette az asztalunkra, ami miatt kettejük együttes tárgyalása a prae.hu portálon nem olyan, mint az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon – de mégis „szép”.