Délkelet-Ázsia egzotikus vidékének minden szeglete ősi mítoszoktól lüktető hátteret szolgáltat bármilyen filmműfajnak, ám az érintetlennek tetsző dzsungelvidékek, romtemplomok, tengerpartok és úszófalvak világa turisztikus dekorációként szakadhat ki a film elbeszéléséből, ha az nem elég erős ahhoz, hogy összhangot teremtsen a mögötte elsuhanó környezettel. Így jár a Vinyan is, mert – előérzetem szerint – jobban megmarad a nézőben az egzotikum bűvölete, mint a kidolgozott vizualitás ellenére is jelentéktelen produkció.



Fabrice Du Welz, a zsánerkombinációs babérokra pályázó horrorrendező e hallucinoid természeti közeg metafizikus adottságait veszi kölcsön Vinyan – Elveszett lelkek című filmjéhez, de ahhoz képest, hogy a történet a természeti és természetfölötti erőkkel való összeolvadásként határozza meg hősei végállapotát, a rémület képi kreálmányai nélkülözik azt a földöntúli borzongást, amit a film horrorisztikusra montírozott trailere sugallt. Többszöri nézés után már a felturbózott előzetesből is kivillannak a gyengébb pillanatok, de nehéz visszafejteni, hogy ezt vajon a film egészének ismerete mondatja velem, vagy egyszerűen csak figyelmetlenül választok mozifilmet, mert bevallom, a film dinamikus pillanatainak összevágott egyvelege azért mérsékelten engem is letarolt, még akkor is, ha nem volt „szökőár-érzésem” már első ránézésre sem.



A 2004-es cunami okozta katasztrófából kiinduló történet egy házaspár, a francia Jeanne (Emanuelle Béart) és az angol Paul (Rufus Sewell) kálváriáját kezdi el mesélni: hat hónap távlatából a szülők még mindig a szökőárban elsodródott fiukat, Josh-t kutatják, és reményüket tovább élteti egy Burmában készült videofelvétel, amin Jeanne fia sziluettjét véli felismerni a cunami túlélői között. A homályos kép – ami legalább olyan bizonytalan vizualitással rakja össze a valóság képét, mint Antonioni Nagyításának felnagyított fotói – elég ahhoz, hogy Jeanne őrült álmokat lásson és elinduljon az utolsó lehetőség, az alvilági segítség felé. Thaksin Gao (Petch Osathanugrah), a délkelet-ázsiai alvilág karikatúra-fejű „kolduskirálya”, egyre több és több pénzt kisajtolva a megszállottságába menekülő Jeanne-ból, a burmai dzsungel mélyébe rántja a kétségbeesett házaspárt.



Jeanne szerepe szerint arra hivatott, hogy eszelősen sodródjon a saját maga által keltett, képzeletbeli szökőárral a természet mélységes bugyraiba, ahol egy csapat kimázolt gyermek ősanyjává válhat, köszönhetően ezoterikus révületének. Emanuelle Béart beavatása, avagy a gyerekek „tapogatós szertartása”, amellyel birtokba veszik spirituális anyjuk testét, félig pajzán, félig felemelő, de leginkább szánalmas lezárása a filmnek. Kétértelmű, hogy szándékosan keverte bele a rendező a nemiséget vagy véletlen hozadéka Béart híres melleinek, miként homályos az is, hogy Fabrice Du Welz gyerekhősei valóban túlvilági bolyongó lelkek, vinyanok lennének, vagy csak amolyan legyek urát játszó vásott kölykök. Ez csak egy példa a sok félrecsúszott jelenetből, amik vagy kétértelműségükkel, vagy jelentéktelenségükkel hagynak kellemetlen utóérzést maguk után. Az erős hangulat ellenében rengeteg elbaltázott szcénát lehetne sorolni, kezdve a mázolt képű gyerekek visító röhögésétől a házaspár kiábrándult szexjelenetéig.



A belga rendező a Pokoljárás után ismét egy világtól elzárt szituációba tereli hőseit, ahol törvényszerűen sújt le rájuk a primitív ellenfelek keze, beillesztve ezzel a motívummal filmjét kortárs francia horror környező tendenciáiba (ld. Xavier Gens: Frontier(s) vagy Kim Chapiron: Sheitan). Stilisztikai vagy műfaji egységre viszont nehezen bukkanunk a Vinyanban, mert a beetetésnek szánt, szépen kigondolt horror-effektek után leül a műfaj, és csak periodikusan bújik ki néha a thriller és a dráma súlyos köpenyéből. Pont ez a sokműfajiság, a szálak elengedése és a középszerű jelenettervezés fosztja meg Du Welz filmjét attól az elementáris hatástól, amit bár hordoz csíráiban, mégsem közvetít olyan extázissal, ami lesöpörne minket a moziszékről.

Még akkor is, ha olyan vészesen azért nem szenvedünk a középszertől, a Vinyan – Elveszett lelkek feszültségfaktorát leginkább egy kanál vízbe fojtott cunamihoz lehetne hasonlítani.