Maga a társadalmi „elit” fogalma szintén jelentősen módosult az elmúlt másfél század folyamán. Többrétűvé vált, árnyaltabb és kiterjedtebb lett, illetve a város népességének ugrásszerű növekedéséből adódóan számarányában is sokkal jelentősebb tömeget képvisel, mint a belle époque-ban.

A gazdag arisztokrata és régi nagypolgári családok a francia főváros általuk csak „szép kerületek”-nek nevezett környékeit lakják, ám erős anyagi hátterük sem nyújt védelmet a magas társadalmi presztízsű utcák hatalmas lakásainak és városi palotáinak birtoklásáért folyó erős konkurenciaharcban. A nagyvállalatoknak, nemzetközi cégeknek, luxusmárkák képviseleteinek és az állami adminisztrációnak úgy, mint a nemes vagy régi nagypolgári családoknak fontos a jól csengő cím. A valaha itt élők híre, presztízse, az általuk emelt rezidenciák és paloták építészeti értéke, valamint az életvitelük „kifinomultsága” adta a „szép negyedek” sajátos hangulatát. Ez egy olyan pluszt jelentett, ami kifejezte a hétköznapi világtól való elkülönülésüket. A cím a tömegből való kiemelkedésük jelképe, az elért pozíciók és saját kiválóságuk nyilvános megerősítése.

 

Évszázados hagyománya van annak, hogy a miniszterek megválasztásukat követően – amennyiben nem volt saját városi palotájuk – rögvest funkciójukat kellőképpen kifejező, magánpaloták keresésére indultak. Elfoglalható és nem kiadó, hiszen mágnások és arisztokraták versengve ajánlották fel és engedték át lakhelyeiket az épp hatalmon levőknek gyakran nem explicit, sokkal inkább informális előnyök reményében. Az így kialakuló kétségtelen helyzeti előny birtoklása a tét, melyért idővel megindul a verseny. Konkurencia alakul ki a családok és az üzleti szféra között azon különlegesen áhított területek birtoklásáért, melyeknek a szimbolikus értéke annál nagyobb, minél ritkább és nehezebben előállítható.  A lokalizáció dinamikájában szorosan összeforr a gazdag családok rezidenciáinak, a luxusipar és a cégek székhelyeinek sorsa. A hagyományok és megszokásaik hálójába gabalyodva a felső párezer sokkal kevésbé szabadon változtathatja lakhelyét, mint azt gondolnánk.

 

Párizs mai palotanegyedeinek, magas presztízsű kerületeinek kiépülése III. Napóleon császár (1852-1870) uralkodásával vette kezdetét, és átnyúlt a XX. század első harmadára is. Az utolsó Bonaparte híres várospolitikusa, Hausmann báró 1853–1870 között Seine megye prefektusaként a francia főváros arculatát napjainkban is meghatározó nagyszabású városrendezés irányítója volt. Az átalakítás mértéke a Pesti belváros átépítéséhez volt fogható. Az évtizedekig tartó munkálatok során a középkori, zsúfolt és nyomorúságos városrészeket eltüntették, s helyükön a várost szellőssé alakító kör- és sugárutak rendszerét nyitották. Köztereket és parkokat alakítottak ki, bérházakat, középületeket építettek, és jelentős infrastrukturális beruházásokra is sor került.

Az új főutakat szegélyező épületek hangulata és kialakítása jelentősen elütött a mögöttük lévő házakétól, lakosaik jobb módban éltek. III. Napóleon Második Császárságának idején a felső burzsoázia és a nemesség, azaz a „jó társaság” a Louvre-tól, a Szajna-parti királyi palotától nyugatra, és északra eső nagy sugárutakat, az ún. „Grands Boulevards”-okat lakta. 


A XIX. század végének elegáns sugárútjai (a képre kattintva nagyobb méretben látható)

Ezen a környéken már történetileg is számos régi városi palota állt, melyek többsége „túlélte” a városrendezést. Az új ütőerek legismertebb és híresebb láncszeme a Champs-Élysées, az Elíziumi Mezők sugárútja… A XVIII. században még a városon kívül eső erdős terület; a Louvre-tól, annak középtengelyében induló, geometrikusan szerkesztett francia kert külső „puffer zónája”; a Tüilériák kiterjesztéseként lovaglóutakkal szabdalt terület.

 

A hausmanni átalakítások idején a mai diadalív és környéke még csak elszórtan volt beépítve, és a napjaink forgalmas sugárútjai üres területekbe és ligetekbe vágott, fasorokkal szegélyezett séta- és kikocsizó utak voltak.

Párizs, a haussmanni átalakítások előtt. A Tüilériák kertjétől balra jól látszanak még a beépítetlen területek és a sétautak

Ma már nehéz elképzelni, hogy kezdetben a Champs Élysées-t kerítéssel körülzárt nagy parkok közepén álló magánpaloták szegélyezték. Amíg az Andrássy út egységes koncepció alapján épült és mindmáig megőrizte eredeti jellegét, addig a Champs Élysées jelentős átalakulásokon ment keresztül. A Grands Boulevards-ok aranykora a századfordulóig tartott. A terület erodálódásával a burzsoázia a város nyugati részei felé vette az irányt. Akkor épült ki az addig külvárosinak számító 16. kerület.

 

Kezdetben magánpaloták, majd díszítésükkel versenyre kelő, idővel többségüket kiszorító portaszolgálatos luxus-bérházak épültek, melyek minden emeletét egy, több száz négyzetméteres lakás foglalta el. Magukra öltötték Párizs elegáns negyedeinek máig látható jegyeit; dúsan díszített, klasszikus és Guimard-t idéző szecessziós homlokzatok nagy erkélyekkel; kovácsoltvas kerítéssel határolt jól ápolt előkertek, fasorok. A liftek megjelenésével aztán az épületek magassága is elérte a szabályozásban meghatározott maximumot. Így alakult ki az úgynevezett Arany háromszög, ami lényegében a Champs Élysées és a Szajna közötti területet foglalja magában.

Az Arany háromszög
 

Az 1980-as évek óta azonban ez a környék sem vonzó többé. A kiváltságosok kasztja itt szembesült a Grands Boulevards-ok után másodszor azzal, hogy meg kell küzdenie az átszabott Párizs meggazdagodó polgárságával és az újgazdagok rétegével az általa magas presztízs-értékre emelt területek elfoglalásának jogáért.

 

Lassan bár, de feltartóztathatatlanul zajlik az átalakulás; hercegi palotából cég székhely, nagypolgári rezidenciából elkápráztató iroda, luxusmárkák képviselete lesz. Tulajdonképpen visszás a helyzet, azokat szorítják ki, akiknek a környék a hírét, rangját, a városi szövetben elfoglalt helyét köszönhette. Birtokba kerülésük révén azt rombolják le, és annak az újratermelődését akadályozzák meg, ami ezeknek a negyedeknek különleges hangulatot kölcsönzött. A környéken maradt lakók bulvárosodásnak nevezték el ezt az általuk mindenképpen leromlásnak ítélt folyamatot.

 

Napjainkban a Champs-Élysées jövője nyugtalanítja a szomszédos tulajdonosokat, akik rettegve figyelik a valaha elegáns leértékelődését, melyet egykori lakói és luxusüzletei már csendben elhagytak. Csillogó, de tömegáruval zsúfolt kirakatok, égnek emelt esernyőket csoportosan követő turisták, és a vasárnaponként promenádozó külvárosi családok jelenléte földi pokollá tette a sugárutat azok számára, akik felmenői valaha a környező palotákat építették. Elhatárolódnak a csak „faunának” aposztrofált közegtől, ami ellepi régi találkozó és szocializációs tereiket. A Champs-Élysées-n ma már csak egyetlen eredeti palota, a 25-ös szám alatti Païva áll, igaz, jelentősen átalakítva.

Païva palota a Champs Élysées-n
 

Az „invázió” első lépései még akár büszkeséggel is tölti el a helyi családokat, hiszen az új szolgáltatások presztízsét a környék tekintélyes, feddhetetlen jellemű lakóinak jó híre hivatott emelni, melynek megerősítéséhez és fokozásához igyekeznek a cégek is jelenlétükkel hozzájárulni. Kis időbeli eltéréssel a családok és az üzleti szféra egymást támogatva járulnak hozzá a környék felértékelődéséhez. A városi szövetnek ebben a fejlődési szakaszában az üzlet világát a luxus márkák képviselik; ritka és rettenetesen drága portékájukat kínálják szintén roppant különleges ügyfeleiknek... Vezető haute-couture házak, híres ékszerészek és parfümkészítők telepednek meg elsőként a magánpaloták szomszédságában. Őket követik a környék híre alapján érkező, különböző profilú cégek székhelyei, hogy „megszerezzék” azt a hozzáadott értéket, melyet a magas presztízsű környék jelent, illetve olyan szomszédokkal büszkélkedhessenek, mint a világ kiválasztottjainak beszállítói.

 

Ám ezek a mézes hetek nem tartanak örökké. A munkahelyek számának rohamos emelkedése számos kellemetlenséget gerjeszt a valaha nyugalmas környék lakóinak körében. Egyre kevésbé ismernek a kerületükre, és azzal szembesülnek, hogy már nem kizárólag ők lakják azt. A bérből és fizetésből élők egyre növekvő, a „jó társaságtól” idegen tömegének jelenléte csökkenti, végül kioltja a „szép kerületek” vonzerejét; az elkülönülés, az egymás közötti lét biztonságának tudatát és érzetét.

 

A privilegizált családok és a külvárosokból naponta dolgozni érkező, a – náluk mindenképp – szerényebb jövedelmű alkalmazottak együttélése az életmódok elkerülhetetlen összeütközéséhez vezet. Súrlódásra ad okot a viselkedés legapróbb, osztályhoz tartozást kifejező jele. A folyamathoz járul az épített környezet negatívnak ítélt átalakulása is; a környék elveszti otthonosságát; az üzleti élet rátelepszik a hétköznapokra. A híres presztízsmárkák és holdudvaruk megtelepedése együtt jár a kisebb profitot hozó tevékenységek megszűnésével; bezár a pék, hentes és cukrászat, hogy autószalon vagy bankfiók nyíljon a helyén. Idegen, felismerhetetlen, szinte kellemetlen hellyé alakul a táj, míg végül elhagyják azok, akiknek – a szimbolikus tőkéjük révén – a rangját köszönheti.

 

A pezsgőbb élet és nagyobb forgalom ráadásul jelentősen emeli a környék ingatlan- és telek árait. Egy ideig a hétköznapok elköltözésre sarkalló kellemetlenségeit ugyan elhomályosítják azok az értékek, melyek egykoron vonzóvá tették az adott kerületet, ám a tisztán látást nagyban segítik a beruházók és ingatlan szakemberek egyre kecsegtetőbb ajánlatai. Ez a két, egymást fokozó tényező járul hozzá a régi családok elköltözéséhez.

 

 Párizsnak – adottságai folytán – hagyományosan a nyugati területei voltak az elegánsak. A központból kiszoruló burzsoázia is ebben az irányban terjeszkedett az elmúlt bő másfél évszázadban. Mostanára a városnak két elit negyede alakult ki; a város nyugati határán túl fekvő, középkori halászfaluból avanzsált parkos, luxusbérházas Neuilly, ill. a Szajna és a Boulogne-i erdő határolta, fekvése révén is elszigetelt zóna, a XVI. kerület déli része.

Jelenlegi elit környékek
 

Egyik társadalmi réteg sem mentesül az ingatlanpiac migrációs hatásai alól. Legyenek bármilyen gazdagok, még a legvagyonosabb családoknak sincsen meg ahhoz az ereje, hogy a városokat alakító folyamatoknak ellenszegülhessenek. Még ha – olykor csillagászati – haszonnal is válnak meg egykori rezidenciájuktól, elköltözésük mindenképpen némi szimbolikus veszteséggel terhes. Gyakran jelentős érzelmi deficittel hagyják el azt a negyedet, melyben családjuk generációk során át lakott. Újrateremteni azt a miliőt csak hosszú idő alatt, rendkívüli kitartással sikerülhet.

Képek:
1,3,5. kép: Wikimedia.org - a feliratok és vonatkozó jelölések a szerző kiegészítései.
2.kép: Louis Charles Desnos 1725-1805); „Noveau Plan de Paris ses Faubourgs et ses Environs 1805”
4.kép: Jean Bart; Paris, avenue des Champs Elysées, hotel de la Paiva