bezár
 

irodalom

2011. 02. 15.
Ügynökök kíméljenek!
Gervai András: Fedőneve: „szocializmus” – Művészek, ügynökök, titkosszolgák. Jelenkor, 2010.
Ügynökök kíméljenek! Jól emlékszem a kilencvenes évekből egy újságíróra, aki azóta meghalt. Egy presszóban ültünk, ittunk. Ő jelentőségteljesen rám emelte a tekintetét és azt mondta: Az embereket legjobban a titok érdekli. És ezen a titkosszolgálatot értette.
Nemrég pedig megjelent egy igen alaposan megírt könyv a közelmúlt III/III-as tevékenységének egyik fontos területéről. A film és a színház hazai Kádár-kori világában zajlott politikai besúgásokról szól. A téma magával hozza azt a szempontot, hogy a politika ez esetben valóban elválaszthatatlan az etikától, a lelkiismerettől. Az etikai borzongás az árulás bűnével kapcsolatos. Az ügynök mindig azt feketíti be, teszi tönkre, aki bízik benne.

A bevezetőben a szerző nagy igényű szándékot jelent be. Gervai András nem elégszik meg azzal, hogy újságíró munkáját folytatván, tényfeltárást végezzen. Ambíciója tudományos jellegű. A közelmúlt történelmének kutatásában kíván részt venni, a korszak „mélytörténelméhez” szeretne hozzájárulni. Könyvét tehát a magyar történelem részterületének feldolgozásához csatlakoztatná. A könyv valójában az „izgalmas olvasmány” és a ”tárgyszerű szakmunka között helyezhető el. A film és a színház intézményei ezúttal tehát nem az esztétikai tapasztalat helyszíneiként lesznek jelentőségteljesek, hanem mert a szerző úgy véli, ezek a helyek fokozottan a diktatúra figyelmének homlokterében voltak. Állítólag Kádár János is azon a véleményen volt, hogy a filmnek, a tömegekre gyakorolt médiumnak óriási véleményformáló szerepe van, ezért fokozottan ellenőrizni kell. A film és színház közegének politikailag tehát modelláló szerepe volt, ami itt zajlott, az mintegy mise en abyme, az egész társadalom politikai viszonyulását mutatta be. Színházról és operaházról is ír Gervai, de a főszerep a filmé.

Az „izgalmas olvasmány” kódja szerint a fejezetek többsége portréjellegű, akár rejtőjenős leírások is lehetnének. Ilyen címek fordulnak elő a kötetben: A szabadulóművész, Mephisto, Az üzletember, Elegáns úr kisugárzással, A szőke ciklon, stb. De hogy mégsem ilyen a fejezetek modalitása, arról maga a lehangoló korabeli valóság gondoskodott. Igen, a „portrék megrajzolása” a központi alakzat a könyvben. Ezért a legplasztikusabbak azok a fejezetek, ahol a nyilvános és a rejtett életrajz hasonlítódik össze, ilyen például a Bódy Gáborról szóló. Adalék azért, hogy épp ebben a fejezetben szerepel egy elírás. Az idézett Forgách András ugyanis nem embergyűlölőként, hanem embergyűjtőként jellemezte a filmnyelvet megújító rendezőt.

Van egy másik összehasonlítási lehetőség is a kötetben. Érdemes összevetni a főszövegben szereplő híres ügynök-kultúrszemélyiségeket és a terjedelmes jegyzetapparátusban szereplő tartótisztjeiket. Utóbbiak nagy része műveletlen volt, sőt buta, mégis ők tartották sakkban az előbbieket. A jegyzetek között aztán megdöbbentő nevekre is bukkanhat az olvasó. Például egész más lesz a pillantás optikája, ha a forradalmárnak kikiáltott, amúgy nem igazán ismert öreg költőről kiderül - besúgó volt. Köteteinek sorában, újabb három könyvnyi feljelentés-áradat is ott sorakozhatna. Jelentést írt kulturális körökről, értelmiségiekről és tévés dolgozókról. Tanulságos az is, hogy a méltóságteljesen tartózkodó, kanonizált rendező-tanár, Máriássy Félix titokzatos „romantikáját” nem lelki momentumok, hanem politikaiak motiválták, a visszahúzódás oka egyszerű sunyiság volt, és kiábrándító, mennyire jószándékúan akarták bemagyarázni maguknak a tanítványok ezt a rosszindulatot. Máriássy Félix egyik jelentése valahogy irodalmi folyamatokat is megvilágíthat. A népiesség és formalizmus összefonódásával kárhoztatja Gyöngyössy Imre filmrendezőt, de ezt akár Zalán Tiborról is írhatták volna, kíváncsi vagyok, vajon megtették-e.

A portrékon kívül persze intézményekről szóló rész is akad a könyvben. A Hunnia és a Balázs Béla Stúdióról is olvashatunk jelentésrészleteket, van egy fejezet, amelyik kifejezetten a cenzúrával foglakozik. A pártbizottsági felszólalásoktól kezdve, a pártvezetők „filmkritikus” beszédeiig – Marosán, Biszku, stb. Ember Judit szakmai pályafutása kifejezetten példázza a szocializmusban működő cenzúrát. Az mindenestre elgondolkodtató, amikor Kádár összehasonlítja a tőke és a pártbizottság cenzúráját. Szerinte az előbbi keményebb, az utóbbi megengedőbb.

Az „anekdotikus érdekességek” top-ja, hogy miképpen lesz állambiztonsági ügy egy vidéki vasútállomás WC-falfirkájából. De kiderül az is, hogy az idelátogató Woody Allent is figyelehették valószínűleg. Érdekes megjegyzés máshol, hogy Kádár János és közvetlen politikai környezete kizárólag az általuk nyilvánosan csepült nyugati kommerszfilmeket nézték péntek délutáni mozizásaik során. Kevésbé humoros, amikor azt fejtegeti a szerző, hogy zsarolták a külföldre távozottak otthon maradt családtagjait. Már-már paranoiás jellege van Földessy Dénes újságíró ügynöktörténetének. Ő, mint valami feljelentő-termitátor, szinte mindenkit besúgott, akivel csak összehozta a sors.

A legnagyobb szenzációt kivált(hat)ó fejezet persze az Oscar-díjas Szabó Istvánról szóló lehetne, érdekes is, de önmagában nem ez a legfigyelemreméltóbb, hiszen csak néhány évig jelentett fiatalkorában, akárcsak Kézdy Kovács Zsolt rendező. A Szabó-ügy azért külön piszkálhatta a szerző csőrét. Az mindenesetre jelent valamit, hogy amikor egy rendezőnő meg akarja ütni Gervait, azt kiabálja: Mit tettél?! Mit tettél?! Számomra ez a felkiáltás azt érzékelteti, hogy a III/III-as téma utóélete nem a tárgyilagos etikai nézőpontban van, hanem a lövészárkokéban. Ellenségnek nézik egymást azok, akik eltérően állnak az ügyhöz, háborús kód érvényesül, az ellenség nem ember, szinte minden megengedhető vele szemben. Tehát nem jutottak túl a múlton, azt ismétlik körbe-körbe. És persze mindez legfeltűnőbben arra utal, hogy az ügynökkérdést a mai napig nem dolgozta fel a társadalom, Gervai alapos kutatást tükröző könyve éppen ebben akar hatékonyan segíteni.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés