bezár
 

irodalom

2011. 06. 02.
Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője
Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője Németh Zoltán Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője című verseskötetét az idei Ünnepi Könyvhétre időzítette a Kalligram Kiadó. Budapesti bemutatója június 1-jén, szerda este volt a Cseh Centrumban. Az alább olvasható szöveg ott hangzott el.
Németh Zoltán mindent tud, mondjuk, a mindentudás teoretikusan tiszta értelmében a költészetről, pontosabban: a kortárs költészetről. Soroljam, miért? Minek. Nem ebben a minőségében van most – illetve sajnos nincs – jelen. Ránéz az ember, ha van efféle perverz érdeklődése, az életrajzára: és elhiszi, kénytelen elhinni, hogy tud mindent a kortárs költészetről, ha meg még beszélget is vele bárhol és bármikor, még inkább kénytelen elhinni, tud mindent – aztán most a kezemben fogom a verseskötetét, címe: Boldogságtelep, vetélőgépben.

Ha innen, mármint a költészetről való mindent tudás felől indulunk a verseskötet olvasása felé, Németh Zoltán verseinek értelmezése és talán egyre jobb értése felé, önkéntelenül eszünkbe juthat egy párhuzam, elég távoli, de talán van benne igazság. Nekem tegnap este hazafelé – már sötétedett a Józsefvárosban – jutott eszembe, megosztom. A párhuzam értéséhez és körülrajzolhatóságához azonban először fogadjunk el axiomatikus minőségben egy sejtést és e sejtés által megmozgatott előfeltevéseket. A költészet, a versírás, a költői lét, ennek az egésznek a csinálása valami módon harc, folytonos és végeérhetetlen harc. Kinek mivel. Kinek mi ellen. Kinek amiért. Ez már (ön)interpretátori vagy (ön)történetírói vagy (ön)irodalomelméleti problematika, hagyjuk most részleteiben, csak soroljunk fel párat a lehetséges harcba kényszerítő ontológiai és episztemológiai minőségek közül. Ilyen például a halál, a szerelem, nőknek a férfiak, férfiaknak a nők, más férfiaknak férfiak, más nőknek nők, politikai vagy erkölcsi igazságérzet, a kultúra állapota fölött érzett különböző előjelű rágörcsölések, változatos parák, betegségek, lelki és testi nyomorúság, Isten, haza, anya vagy apa, test, szellem és végül a talán legfontosabb és leginkább kedvelt: ÖNMAGUNK – csupa nagybetűvel.

Tehát harc, és így aki költő lenne, annak bele kell mennie ebbe a harcba, minden szép és nem szép következményével együtt. Visszautalnék most Németh Zoltán mindent tudására: ő korábbi (elméletet középpontba állító) könyveiben és tanulmányaiban mindent megtanult e harc működési mechanizmusáról, hosszan tanulmányozta sok költő (magas labda: harcostárs) egyéni vagy csoportos vagy generációs harcának folyamatát, kimenetelét, kontinuitását és folytathatóságát, valamint sok költészet – diakron vagy szinkron – együtt élését, egymással folytatott párbeszédét – legyen az, volt az békés vagy békétlen. Így és e mellett írt, szépirodalmat: verseket. Talán egyfajta gyakorlásként, talán a jobb megértés egy evidensen lehetséges másik megközelítéseként. Mindegy. A lényeg, hogy végül jött a tett, az igazi szövegaktus: például e kötet.
Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben
Nos, korábban egy párhuzamot készítettem elő. Mielőtt rátérnék és kibontanám, még engedjék meg, hogy idézzek csapongva Németh Zoltántól. Csodaszép sorokat, olyan sorokat, amiket nemcsak olvasni jó, hanem amiért néha élni is – ha nem is érdemes, de – jobb lesz. Például: „A század első felében egy nő / Kizárólag a testével tudott kommunikálni. A férfiaknak tetszettek nagy melleim…” És: „De Kosztolányi csak beszél, beszél. / Egyedül a női test képes versenyezni a nyelvvel, / Valami ilyesmit mondhat…” És: „A vonat lágy, írtad olvashatatlanul, de rögtön átfirkáltad. / A női test túl kemény egy nőnek.” És: „Halkan szitál a tört fény / A bordélyszobában. / A feleség kiszolgáltatottsága, / Ahogy a férj folyton bámulja. / Mindenki elérhető, aki boldogtalan.” És: „...ahogy feküdtél alattam szétvetett, magasra rakott lábakkal, / sarkad a laptopon avantgarde verset írt…” És: „Kétségbeesett vagyok, mondtam már. / Az utcán mindenki megbasz az arcával, a mozdulataival.” És egy szakasz az Iszonytartályból: „A felejtés mint statisztikai adat:/ A meddig bírod nélkülem úgy aránylik a meddig bírom nélküledhez, / Mint a semmi egy másik, egészen másik semmihez.” És egy sorpár az Élvezőautomatából: „És amikor újra lefeküdtünk, / Akkor tulajdonképpen már ráélveztem az előző élvezetre,” És még egy utolsó, a Senkiföldje című versből: „Mindig azt hiszem, amit épp elhitetek magammal. / Az idióta, aki körbetekeri nyálával a világot, hogy megízlelje. / De te megszelídítettél, kidobtál a senkiföldjére, / viszont az ízemet elvitted a nyelved hegyén.”

Most esett le – szóban és írásban –, szóval most esett le, hogy sikerült éppen olyan részekbe szeretnem bele, amelyek valahogy és valahol igazolják a fentebbi, a költészet harc utáni hevenyészett felsorolásom elég sok elemét. Így talán nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a Németh Zoltán névvel fémjelzett líra is harc, néha belső, néha külső valami ellen, de nem hiteltelenül, hanem átélve és személyesen és jelen lévő módon, harc a szó legjobb hagyományokat folytató legjobb értelmében – ahogy manapság mondani szokták: van költészetének tétje, Németh Zoltán költészetének tétje van.

És akkor a párhuzam, jobban már nem tudom előkészíteni. A helyzet tehát az, hogy van az elméleti felkészültség totalizálása, aztán meg a tényleges tett, ebben a sorrendben, hangsúlyt téve az elméleti felkészültséget követő tett kifutásának egyáltalán nem biztosított, az előkészítéssel, annak idejével és milyenségével nem biztosítható sikerére. Nem olyan ez, mint az Egyesült Államok terror elleni harca? Mindent tudnak a terrorizmusról, a pénzek mozgásáról, az elektronikus levelek és titkos üzenetek metaforáiból kirajzoló szándékadatbázisról, műholdjaik látják az utolsó kiképzőtábor vagy eldugott barlangrendszer minden négyzetcentiméterét, kémeik és besúgóik minden falon keresztül minden beszélgetést kihallgatnak, egyszóval náluk van a mindent tudás, egyszerre időben és térben, eredetében és folyamatában. Igen, pontosan úgy, ahogy a költészetről való minden tudás Németh Zoltánnál. Aztán a sok év alatt, a lehető legjobban előkészített, elpróbált, minden mozdulatig és betűig megszerkesztett tett következik, és pontosan ez Németh Zoltán költészetének tétje is: a mindent tudás elegendő-e ahhoz, hogy önmagában és nekünk, olvasóknak felfedje a költői világa mögötti létre kérdezéseket, meg tudja-e adni (az ötödik kötetében megint) az ehhez szükséges kulcsot, azaz el tudja-e kapni a szavak és mondatok afgán hegyei közt bujkáló ontológiai Oszama bin Ládent – ennek minden pozitív és negatív következményével együtt.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés