bezár
 

irodalom

2011. 09. 08.
Új szenzibilitás - TE ÚRISTEN
Kukorelly Endre: Mennyit hibázok, te Úristen. Kalligram, 2010.
Új szenzibilitás - TE ÚRISTEN Képzeljünk el egy kávéházat Tóth Árpáddal, Babits Mihállyal vagy Juhász Gyulával. Ha megjelenne valahogy közöttük Kukorelly - mégis hová ültetnénk? Pedig ez(zel) a kötet(tel) mintha mást sem akarna, mint helyet keresni, helyet foglalni ennél az asztalnál...
Úgy tűnik, Kukorelly Endre ebben a verseskötetében mintegy összefoglalta eddigi pályájának eredményeit - szemléletileg és poétikailag is. Nem véletlen, hogy a bevezető, atmoszférateremtő költemény után egy hosszú tankölteménnyel indul a könyv. Ez a vers szinte tanáros alapossággal, persze kukorellysen, fejti ki a szerző ars poétikáját - ami beleillik a szakmában új szenzibilitásként ismert irányzatba.

Az új érzékenység költészetében a nyelv nem öncélúan ironikus, hanem a hagyományos költőiséghez képest alulstilizált. Ha például egy kávéházat képzelünk el, akkor Kukorelly ugyan nem Tóth Árpád, Babits Mihály vagy Juhász Gyula asztalánál ülne, de sokat olvasná - értő módon - az ő verseiket. Ha közös vonásokat keresünk Kukorelly és az említett társaság között, szembetűnik például, hogy az ő költészetében is van strófaépítés, változatos tipografiával hangsúlyozott a poétikai funkcióban a térelosztás hatásait is belekomponáló eljárás. Régies hatást tesznek aposztrófok, a korabeli rímszerkezet applikációi, a szonettforma. Ezeknek mégis teljesen más a hatásuk, mint a klasszikus verseknek. Miképp éri el mindezt a költő?

Egyszerű technikai fogásokkal: például a betűenjambement teljesen más, elidegenítő, szándékosan gépies effektust hoz létre, mint a klasszikus áthajlás inkább a lelki zaklatottságot színre vivő verstani formája. A nyelvi megformáltsággal: Kukorelly Endre költészete nem világnézetileg akar innovatív lenni, hanem a nyelvhez való viszonyban. A klasszikusan hagyományos felfogás szerint a hétköznapi nyelvhasználat mechanikusan elvonttá és egydimenzióssá szürkítette a nyelvet. A költészet nyelve visszaadja a szavak eredendően érzékletes többletjelentését. Kukorelly nyelvszemlélete ennek mintegy a fordítottja. Szerinte az agyonautomatizálódott poetecitás hiteltelenítette el a nyelvet, tette mechanikussá a versolvasást. Nem a hétköznapi nyelv használódott el, hanem a versnyelv. Már a bevezető költemény (amely Goethe A vándor éji dalára utal) után az első mű, az egész kötet olvasásmódját mintegy kijelölve ezt a poétikai magatartást nyilvánítja ki. A Vojtina-redivivus tanköltemény Arany János Vojtina ars poéticáját és József Attila Ars poéticáját írja körül. Nem konfrontálódik velük, nem csatlakozik hozzájuk, körülírja őket.

Az írás tükör,
Belenézel, néz vissza egy ökör.
Vagy néz vissza estleg egy bika,
Ama legszebb bikák legszebbike,
S hogy tele, vagy ürességgel tele,
Kiderül majd, csak jól bámulj bele.
Való'világ... éggel a tetején,
És benne én,
Aki nagyjából, mégis, úgy hiszem,
Inkább nem is menne bele ilyen
A. J. és J. A közötti hiába-
Valóság/igazság polémiákba.
Lódít/valódit vagy való/csaló,
Mindez tiszta költészet vala.
(Vojtina-redivivus)

Kukorelly egész költészetén/kötetén végighúzódik a lényeges/lényegtelen kettős szembeállítása. Ezen a ponton merül fel a legfőbb kérdés, épp a szemléletével kapcsolatban. Vagyis: a szubsztancia megerősítése a cél éppen az ellentéttel, és ily módon a litotész retorikai alakzata van a középpontjában ennek a költészetnek? Vagy egyszerű kicsinyítésről van szó, eltörölve minden pátoszt, jelentőségteli jelentést? A költő önkommentárjai az előbbi, a litotész-feltételezést erősítik.

A nyelvkritika következtetésrendszerével: a klasszikus modern szubjektumképzet individuuma helyett a dividium beszél a versekben. Az esetleges körülmények, pillanatnyi hangulatok, helyzetek a meghatározók. A vers szubjektuma a "bárki" beszédhelyzetében van.

Írással
Kapcsolatos kijelentéseket
Kellő reflexióval akárki tehet.
(Vojtina-redivivus)

Erre a jelenségre utal Kukorelly a kötet másik részében, ahogy éppen a legbensőségesebb szerelmi bánatról szóló versekben a megszólított csak a keresztnév kezdőbetűjével szerepel és a beszélő beszédsorozatokat jelenít meg, melyeket szintén egy-egy magánhangzóval jelöl. Ilyen távolítások markerei máshol is a zárójelekben szereplő tételszám-imitációk, stb. Jelzik, hogy ez egy más esztétikai univerzum, mint a klasszikusan hagyományos.

A kötet ciklusai a hagyományos nagy költészeti témákat nevezik meg. Csak másképp. Már az elnevezések is jelzik a nyelvkritika gyanakvó látásmódját, amely szerint a pátosz csak hazugság lehet. Irodalom helyett (irod) - az elízió, a betűelhagyás éppen az autentikus beszéd elérésére szolgál, amely érvényesség csak visszafogottan, hétköznapian, mintegy szavakat elharapva tételezhető, a többi hamis deklamálás. A Történelem helyett - (volt), az Otthon helyett (hely), a Forma helyett (hiba), Szerelem helyett (szív), Mulandóság helyett (test), Létösszegzés helyett (szám). Ugyanakkor a klasszicista időtlenség-vágyra utalnak a ciklusok előtt levő római számok. (És az is, hogy a szerző állandóan újraírja, mintegy korrigálja saját korábbi alkotásait.)

Az összefoglaló szándék okán sok az intratextualitás. A költő a korábbi verseire is utal. Nagyon alapos poétikai önrendszerezést jelez ez a törekvés. A címadó remek versnek is van egy párja egy korábbi kötetben,a tautológai retorikája ebben az új versben is briliáns. Úgy vicces, hogy egyben mély, úgy abszurd, hogy mégis az emberek közti (társadalmi) együttlét autentikusságát is felmutatja, szemérmesen pszichologizáló - távolságtartó, mégis van benne empátia. Kukorelly zsenialitása nyelvi arányérzékében is rejlik, ebben tényleg hasonlít a nagy elődre, Arany Jánosra. Valóban “élen tudja tartani a beszédet”. Ehhez nyelvi erő és kifinomultság is kell, tényleg nem hivalkodó, hanem dendis. Ugyancsak Kukorelly jelentőségét mutatja az Ez mind kis túlzás című remekműve is.

Az egyik ciklus a szerző Tündér Völgy című regényével lép szövegközi kapcsolatba. Nemcsak a nagyhatású szerzők, hanem a nagyhatású, szinte transzcendens formák is foglalkoztatják Kukorelly Endrét. Hiszen a haiku nem csupán öt hét öt szótagos sorokat, hanem a pillanatnyi nirvánát, a szatori buddhista állapotát is jelentheti. Az olvasó értelmezésében a szerző gyerekkori éveit, szüleit inszcenírozó transzcendencia-sorozat akár egy zen-buddhista tablót is megjeleníthet. Persze az új szenzibilitás poétikája szerint. Az alulstilizált, töredékes nyelv épp azért ilyen, hogy az élmény alapvetően metafizikai jellegét fejezze ki.

Az irodalom meghatározásából (irod) az intézményes, társadalmi rész érdekli, így ezen ironizál.

A (szív) ciklus a szerelmi kudarc ciklusa. Fontos, hogyan ír a sírásról:

Sírás miatt náthás orr
Sírás kimarta szem
Sírástól összefacsarodott szív gyomor
Sírni nő miatt

(...)

Sírás miatti orrfacsarodás miatti orrfúvás
Kölcsönkért papír zsebkendőbe
Kölcsön papír zsebkendőt gyűrögetni
Adott esetben.
(Sírás)

Nagyon jó kötetnek tartom Kukorelly Endre könyvét. Méltán tartják követendőnek ezt a költészetet az utána következő nemzedékekből sokan. Az összefoglaló szándék és a tankölteményszerűség miatt fennáll azért a veszély, hogy irányzatossá válik az alulstilizálás. Ráadásul ez szinte fordítottja a korábbi költészettörténeti helyzetnek, már-már fenyegetően kötelező. Mert miért ne lehetne patetikus egy vers, az is modalitás. Miért ne lehetne élni a hyperbola alakzatával, az is a retorikához tartozik. Van olyan ember, aki tényleg azt érzheti, hogy szétveti a melkasát az érzelem, stb. Szerencsére Kukorelly Endre – nagyon szimpatikusan, empátiát, öniróniát és valódi párbeszédkészséget mutat felénk - és ezekkel valóban hitelesíti költészetét.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés