Hogy ki számít akkor animációs filmesnek? A századelő nagyszerű alkotóját, Disney, a Fleischer fivérek, Dargay Attila és Nepp József előfutárát, Winsor McCay-t idézem: „Minden őrültet, aki ezernyi rajzot kíván készíteni száz láb filmre – köszöntünk a klubban.” Az őrület talán túlzás, a rendíthetetlen elhivatottság, a határokat nem ismerő kreativitás és a kis bogarasság találóbb. M Tóth Éva Aniráma című könyve zseniális bogarasok gyűjteménye hát. A szerző – egyébiránt maga is animációs filmkészítő – előbb végigrepül a nemzetközi animáció történetének legfontosabb állomásain, aztán pedig a hazai fantázia-légben is színes körsvenk-piruettet lejt.

 M Tóth Éva jelenleg a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának docense, munkáját ezért elsősorban hallgatói kezébe szánja. Másrészről azonban azért is írt képes animációtörténetet – vallja az előszóban –, hogy a műfaj e könyv által az egyetem falain túl is nagyobb figyelmet kapjon. Már az első oldalakon tisztázza a szerző: bentről beszél. Alkotóként, vagy olykor lenyűgözött, máskor meg korholó-dühös befogadóként. Képtelen tehát szenvtelen hangú filmtörténészként szólni rajongott műfajáról. Személyes beavatástörténetét ismerheti, aki találkozott a 2004-ben megjelent, DVD-melléklettel ellátott Animare necesse est… című, kortárs klasszikusokkal foglalkozó könyvével. M Tóth büszkén vallja celluloidközelségét, és vállalja az ebből óhatatlanul adódó, bátor szubjektivitást is. Ettől kap sajátos ízt az Aniráma. M Tóth Éva ugyanis súg, sugall, kísérőnkül szegődik. Nem csak leír, de ajánl, kritizál, kommentál – alkotásokat, életműveket. Bőven ellát minket néznivalóval, megsejteti sokszínűségét, ezzel étvágyat gerjeszt az animációs világra. Fél lábbal az íróasztal, fél lábbal a trükkasztal mögül gusztál. Onnan hallik hol könnyed, naplószerű, hol pedig precíz szakmai szövege.

 

 Technikákat, korszakokat, versengéseket, társakat és ellenlábasokat ismerünk meg. Sőt, a történelem nyomát is kitapogathatjuk a celluloidon. Disney például az akkoriban felfedezett bolygóról nevezte el izgága, sárga kutyáját Plutónak, a háború alatt a rajzfilm egyszerre jelentett humort és propagandát, Max és Dave Fleischer Popeye és Betty Boop-karaktere pedig igencsak megszorongatta a Disney-birodalmat. Mindnyájuk – és még százennyi animációs filmkészítő – munkájába bepillantást nyerünk a lapszéli filmképek által. A képeknek legalább olyan súlyuk van a könyvben, mint a leírásukra szolgáló elbeszélt szónak. Elvégre stílusokat, világokat mutatnak be. Báb-, gyurma- és krétarajz-animációt, továbbá ritmus, tér, idő, fény és geometrikus formák játékát. Filmszalagra festett, netán karcolt képeket, vagy felragasztott növényi, állati részeket, valamint számítógép generálta trükköket. Ez ugyanis mind animáció. M Tóth Éva szerint pedig minden, ami filmszalagra kerül, eleve fontos, hangsúlyos. Ezért tévedés azt hinni, hogy az animációs filmben megúszható a minőség azzal, hogy a képek túl rövid ideig látszanak.                    

 

A Kistotál című második fejezet az animáció magyar mozgóképtörténetben betöltött helyét és szerepét, legfontosabb mestereit és ígéreteit ismerteti. A professzionális animációs és reklámfilm-készítés a két világháború között vált jelentőssé Magyarországon. Az ötvenes évektől a Pannónia Filmstúdió volt az ország egyetlen, állami támogatással üzemelő animációs bázisa. Itt készült Nepp József Mézga családja, Dargay Macskafogója, Cseh András Frakkja, és Foky Ottó Mirr-Murr, a kandúrjais. Alternatív filmkészítési helyet csupán az 1971-ben létrehozott Kecskeméti Stúdió jelentett. M Tóth Éva könyvében nagy hangsúllyal számol be a hetvenes-nyolcvanas években indult, nem ritkán filmgyári falakon kívüli, egyéni látásmódú, kreatív polgárpukkasztókról is. Tisztelettel emlékezik meg az Experanima-csoport, Kovásznai György és a személyes kedvencnek és mesternek vallott Reisenbüchler Sándor munkáiról, de nem maradnak említés nélkül az ígéretesen induló fiatal alkotók sem.

 

 A celluloid-menti körutazás szaknyelvmagyarázó glosszáriummal zárul. Már itt eltűnnek a lapszéli képek. A könyv legvégén aztán szinte a szöveg képesül. Három álom animációszerű szövete vetül az oldalakra. Ezúttal nem segítenek a lapszéli sorvezetők, ezek a képek bennünk peregnek. A fényíró szerző ezúttal szépíróként is megmerítkezik.