Mielőtt azonban a fent említettekről szó esne, néhány gondolatot szenteljünk a Fidelio Octopus Összművészeti Helyszín délutáni eseményének, a 17 és 19 óra közt föllépő Kávészünetnek. A fiatal fiúkból álló kis prüntyögőzenekar a Csillag Születik című vetélkedőből lehet ismerős, ahol szereztek akkora hírnevet, hogy akár rajongóktól övezve lépjenek föl, s hozzáállásuk, megjelenésük szerencsére ennek ellenére is mentes a sztárallűröktől. Ehhez képest relatíve csekély érdeklődő várta őket a sátorban, hiszen egyedinek éppen nem mondható muzsikájukhoz – két gitárra, basszusra és dobra, valamint billentyűre és énekre épülő cukormázas pop – magyar költők versei szolgáltatják a szövegeket. Vörösmarty, József Attila és mások a garancia arra, hogy az elénekelt sorok minőségi alapanyagúak, a láthatóan lelkes előadás pedig nyilvánvalóan kedvezhet a népszerűsítő szándéknak. Magam sajnos nem éreztem a különlegességet vagy az átütő erőt a produkcióban, s ezen már a versek sem segítettek. Más közönségnek talán, valahol, én azonban érdekesebbnek tartom például a Superbutt tolmácsolásában megszólaló A hetediket, de ez nyilván ízlés kérdése is.

Nehezen érteni a nép ízlését: a germán sörmetál Helloween a Judas előtt elég tisztességes hallgatóságot tudott verbuválni a maga mutogatós zenéjével (tudjátok, amikor az énekes dal közben jelentőségteljesen előreszegezi a karját, és mutatóujjával végigpásztáz a közönségen, valamint fontosabbnak vélt pillanatokban az egyes zenészeken is), míg a sokkal intelligensebb, kifinomultabb The Haunteden csak lézengtek. Pedig a svéd csapat igazi koncertfavorit lehetne: tarsolyukban a korai éra pörgős neothrash tételei mellett újabban középtempós, bulizásra ugyancsak alkalmas szerzemények sorakoznak, ráadásul a szimpatikus énekes, a jelenleg gigantikus szakállt viselő, ám hízásnak indult Peter Dolving a maga szórakoztató átkötőivel és mozgáskultúrájával kellő show-t is produkál. Koncertjük előtt volt bennem egy kérdőjel, vajon miképpen szólalnak meg az új, slágeresen dallamos lemez könnyedebb tételei, valamint hogyan illeszkednek a régebbi, tekerős zúzdákhoz, s vajon nem fél-e a zenekar a furcsa, tudathasadásos állapottól, mely a két éra – igaz, nem teljesen átmenet nélküli – egymás mellé hozásából fakad, azonban a fellépés bebizonyította, hogy az aggodalom fölösleges.

Először is, baromi hangos volt a Haunted, továbbá jól is szólt. Az olyan új darabok, mint a Never Better vagy a No Ghost, de még az egyébként a végén némi thrash csavarral megbolondított Motionless, kiválóan illeszkedtek a setlistbe, s így nem is csoda, hogy – lévén valahol az új album bemutatója – az említetteken túl még elővezették a címadó Unseent, illetve a Catch 22-t. A koraiak közül a végére tartogatott, a címéhez zenéjében tökéletesen hű intróval, a Dark Intentionsszel egybekötött Bury Your Dead generált némi átmozgató edzést a közönség soraiban, valamint a neothrash iskola egyik legkiválóbb gyöngyszeme, a szintén a hibátlan Made Me Do It lemezről előkapott Trespass.

A Deftonesról jellemző módon nem tudok ennyi szépet írni. Bár tisztelem és valahol még kedvelem is a csapatot, az új lemezüket (Diamond Eyes) pedig kiváló otthoni hallgatnivalónak tartom, koncerten nekem az itt-ott megmutatkozó energia ellenére is inkább csendesülősnek tűnnek. Eleinte kicsit tompa volt a megszólalás, mintha a gitárt, a basszust és a lábdobot a háttérbe keverték volna, az éneket meg előre, bár Chino jellegzetes üvöltései ezúttal nem bizonyultak átütő erejűeknek. A pergő ellenben nagyon erőteljesen és jól szólt, s a lassan följavuló hangzás az összképet is korrigálta. Noha a Deftones zenéje nem az a roppant beindulós, fejrázós muzsika, Abe Cunningham dobos mozgása a szer mögött a klasszikusabb műfajok mutatványosait idézte, s ezt valóban élmény volt látni. Chino dallamai egyébként – az erőteljesebb, kiabálós részek halkabbra vétele vagy gyengélkedései ellenére – szépen érvényesültek, a leülős-pengetős, elszállós szakaszokat látszólag átéléssel, korrektül hozta.

Úgy láttam, a Deftonesnak is sikerült a tenyeréből etetnie a közönséget, jóllehet másként, mint a Motörheadnek vagy a Judasnak. A koncert végét ugyan nem vártam meg, de az egyórányi idő, amit a zenekar társaságában töltöttem, elegendőnek bizonyult arra, hogy legutóbbi szép lemezüket, a Diamond Eyest újrahallgassam.