Van úgy, hogy jól áll egy tárlatnak, ha a kiállított képek szinte lerúgják egymást a falról. Sűrű szövésű tematikának kivált jót tesz, ha nem eresztenek a képközök. Ám ha az akt bokája szinte a felette gitározó polbeat-zenész hangszerét pengeti, a tájképi pázsit pedig majdnem összeér a terített asztalon kínált zöldfűszeres bagett-falattal, na, nekem az már túlságosan is zsúfolt. A szándék persze érthető. Az úgynevezett lipcsei iskola legifjabb nemzedéke látogatott a Biksady Galériába – legnagyobb közös osztóként ezúttal az szolgál, hogy a képek Lipcse városában készültek, alkotóik pedig tanultak/tanítottak a szász tartományi város művészeti főiskoláján. Szerteágazó gondolkodásmódjukkal és művészetfelfogásukkal, ám többüknél már zsengéikben az egyéni látásmód ígéretével, ugyanakkor mégiscsak valami takaros, jellemzően iróniába fordított látásmód besorolhatósági ismérvével. A Convoy Leipzig húsz művész több mint ötven alkotását próbálja tárlattá formálni és szerintem éppen a túlfogalmazás miatt téveszt. A fentebb is emlegetett sűrűség következtében ugyanis, azzal, hogy a kiállítótérben egymásra licitálnak a képek, szándékukkal ellentétben nem felerősítik, hanem kioltják a hatást, amelyet egyenként elérhetnének. Persze ez most a falra aggatott képek között szívesen bolyongó, azokért elsősorban rajongó, retinájába gyömöszölni próbáló tarisznyás-bölcsész álláspontja, és nem a pezsgőhabban pácolt, éles tekintetű műgyűjtőé.

 

 Utóbbi számára a zsúfoltságban is világos, hogy éppenséggel Axel Krause NDK-szocreálra reflektáló, bávatag, karót nyelt, élénk színek közt pózoló élőholt, feszült kompozíciókba kényszerített álmos figurái kellenek. Finom falatokként, szorgos méhecske módjára összegyűjtögetheti a falakról Rosa Loy Chagallal és Muchával kokettáló, a naivot és a szecessziós plakátművészetet is felidéző finom munkáit. Beszerezheti Peter Busch fakó, furcsa, üres tájképeit, amelyeken minden mozdulatlan, valami baljós szél mégis mintha fütyülne a kietlen vidéken növő lombos fák között. Mint ahogy az a lehetőség is nyitott előtte, hogy becsomagoltassa, és hálószobájába vitesse Christoph Rückhäberle vigyorgó-vicsorgó, színpompás clown-jait, Sebastian Speckmann éjfekete, comics-hatásokkal dolgozó linómetszeteit, Falk Gernegroß pajkos, viking nimfácskáit, vagy Sebastian Nebe tűpontos, hideg szürke olaj-jövőképeit. És azután kedvére jóllakhatja vele szemét és lelkét. Nem jött hát hiába. És tán, ha a számára csúcsot jelentő alkotást lesi, nem is láthatja-érezheti a kiállított művek közti egyenetlenségeket. Ami magyarázható az elsődlegesen mégiscsak aukcióra szánt tárlat sokféleség-eszményével, a licittől távol maradó látogató számára – a megnyitón Réz András úgy fogalmazott, azért mégiscsak közhasznú, közhasználatú kiállításról van szó – viszont ez sovány vigasz. Az üres zsebű, telhetetlen gourmand ugyanis mindenekelőtt minél több izgalmas képélmény elfogyasztására vágyik. És a tárlat elvégre hozzá is beszél.

 

 És most, hogy ki-ki jóllakott, következnék a beígért konklúzió. A falak gyengébb pillanatai láttán megesett fintorgás és a zsúfoltság okán érzett elgázoltság-élmény ellenére azért mégiscsak örömet érez a Biksady Galériából a Falk Miksa utcai koraőszbe kisétáló értelmező. Örömet, hogy mégiscsak szemtől szembe állhatott egy fontos, külföldi, kortárs irányzat legújabb nemzedékével, még ha a látottak nem is győzték meg. Ha tetszik, a FRISS mellé megismerhetett egy újabb szeletet a művészeti képzésből nemrég kilépett fiatal alkotók gondolkodásmódjáról.

 

Végezetül mit is kívánhatnánk a Falk Miksa utca legújabb lakójának? Legyen közhasználatú, legyen érdekes, legyen választékos és látogatott, legyen fontos tere a kortárs külföldi képzőművészet megismerésének! 

 

A Convoy Leipzig című kiállítás 2011. október 22-ig tekinthető meg Budapesten, a Biksady Galériában.