bezár
 

irodalom

2011. 11. 10.
Olvasói stratégiánk esztétikai tétje
Szirmai Péter: Mániákus bibliofília (novellák). Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011.
Olvasói stratégiánk esztétikai tétje „…e novellák az éjszaka mélyére visznek le minket, az emberi aljasság anatómiáját írják le, ontológiai problémákat boncolgatnak, azt sugallják, egyetlen lehetőségünk van csak: »innen el«. Erejük ennek a rettegéssel teli két szónak félelemnélküli kimondásában rejlik” – szól Szirmai Péter második kötetének fülszövege.
Erős szavak ezek, ahogy a Céline-től vett mottó is: „Amikor majd a gödör szélén állunk, nem lehet ugrálni, de felejteni se szabad, el kell mondani szóról szóra, hogy mennyi aljasság van az emberekben…” Ha elkapjuk a magas labdát, elfogadjuk ezt az irányt, akkor e könyv tétje is leegyszerűsödik – ami nem biztos, hogy a javára válik.

Ha az „innen el” undor- és menekülésfilozófia felől olvassuk a kötetet, egyfelől tematikusan széttartó lesz, másfelől minden széttartása ellenére a rövid, néhány oldalas novellák során kirajzolódik egy szépen befejezett ív, amely két dolog egyidejű jelenléte egyelőre egyfajta félretervezett vagy következetlen esetlegességet sugall. Harmadrészt a kötet maga üzenetté válik, maga a kötet lesz a mondanivaló, ami minden létélményben és -undorban gyökerező programszerűségével együtt túl direkt lesz: ellehetetleníti az olvasás szabad játékát – amire pedig sok lehetőséget és teret enged(né)nek az egyes szövegek.

Szirmai Péter: Mániákus bibliofíliaHa ellenben a cím (Mániákus bibliofília) által kijelölt térben kezdünk mozogni, a fentebbi konkrét határok elmosódnak, az éles fogalmazás szerencsésen tompul, és a szövegek (nem mindegyik!) sem akarnak kissé talán agresszívan behatolni az olvasó jaussi elvárási horizontjába, nem akarják a szerző vagy az elbeszélő világmegértésével befolyásolni az olvasó saját világmegértését, ezáltal pedig visszahatni társadalmi magatartására, átadni az „innen el” mozgáshiányos és depresszív állapotjelentés motiválta menekülési stratégia lehetőségének kizárólagosságát, vagy legalább ennek valamiféle hangulatát.

Ebben az olvasói és értelmezői térben szabadabban mozgunk, a fentebbi tematikus széttartás mint szempont meg sem jelenik, örülünk a különböző novellák változatos és motivikusan egymáshoz fűzhető világának – akkor is, ha sokszor azt érezzük, hogy a szöveg túl rövid, csak egy ötlet, ami nincs kidolgozva teljesen, csak egy vázlat, amire akár kisregény is ráépülhetne. Hasonlóan tudunk örülni a különböző, remekül érzett archetipikus vagy textuális motívumok fel- és visszatűnésének. Ilyenek például a „kafkoid”, allegorikusan világszervező utópiakezdemények (a közép-európai labirintusváros leírása a Használd a harmadik kezed!-ben vagy A katedrális klerikális szuperdiktatúrája), a borgesi ihletésű történetek (a címadó novella vagy az Argentínában játszódó szövegek), az irodalmi élet szarkasztikus ábrázolása (a Képzelt ebéd illúzionista kiadóvezetője, a Szerkesztőségi óra sznob macskatársasága) vagy a könyvekhez láncoló mánia – talán Canetti Káprázata is eszünkbe juthat – hol külső, hol belső ábrázolása.

Még jobban járunk, ha a másik fülszöveg „E kötet [Szirmai Péter] az utóbbi években írt legjobb novelláit tartalmazza.” mondtatát minden más ellenében a fentebb diskurzusba behozott két lehetséges olvasási irány és koordinátarendszer fölé helyezzük – öntörvényű, ám elképzelhető és lehetséges módon. Miért? Mert egy esztétikai szándékú olvasás és értelmezés tükrében a Céline-től induló szöveg hatásvadászata túl direkt és elzárkózó, a cím pedig a novelláskötetek címadási szokása szerint mint jelölő nem fedi – de nem is fedheti – az összes jelöltet, azaz kibontakozó témát és motívumot.

Ha még kevesebb a kötöttség, akkor még szabadabb a játék. Ez kifejezetten jót tesz Szirmai tényleg gazdag – ebből a szempontból! – anyagot felhozó vékony kötetének. Több szövegben is megjelenik a valószínűleg közeljövőben játszódó, világégés sci-fi, kiegészülve a kannibalizmussal mint szükséges elemmel (pl. az alkalmazottak testrészeit kínáló étterem a Hatszáz ember megvendégelésében, a gyógyíthatatlan gyermeket a szülői ház udvarán feldaraboló orvos a Természetes gyógymódokban). Más szövegekben a szubjektív szemlélő undorral és gyűlölettel átitatott, szociografikus szempontokat figyelembe vevő bernhardi eredeztethetőségű (vö. Irtás) mániákus elutasításretorikája bontakozik ki, sokszor kontextusból kitűnő mondatokban, máskor novellaszervező elvként (pl. Külvárosi életünk).

És ez, azaz a stilisztikai milyenség az, ahol hangsúlyossá válik az olvasási stratégiaválasztás fontossága, mégpedig a kötet egészének és felépítményének tekintetében. A külön időpontban – ez jelölve is van – született szövegek mindegyike egyes szám első személyben van írva, amely elbeszéléstechnikának megvan az oka és intenciózus vagy konvencionális hatásmechanizmusa, viszont ez hordozza magában a kötet gyengeségének, és az ebből következő olvasói elutasítás lehetőségét is. Az „innen el” filozófia mögé sejtett szerzői kiábrándulás az E/1 használata miatt sokszor keveredik, vagy szinte elválaszthatatlan az elbeszélői kiábrándulástól. S amíg az utóbbi a mű része marad, azaz olvasóként hiteles lesz, mert elsősorban esztétikai horizonton mozog, addig az előbbi, a szerző saját kiábrándulása irodalmi szöveg esetében nem jó, nemkellő választás elé állít. Amíg az elbeszélés szintjén dolgozó kiábrándultságot tudom akkor is élvezni, ha nem értek egyet, addig a szerző kiábrándultságát nem, mert mindenképpen választanom kell – egyetértek-e vele vagy sem –, és ez a választás kívül van, sőt kívül is szeretne lenni az irodalom terén, befogadásában és hatásában egyaránt.

Ez az a töréspont, amelyet felismerve nagyon el kell tudnom távolodni a Céline-mottóra épülő fülszöveg által sejtetett előítéleteimtől, hogy megközelíthessem a „másik” Szirmai Pétert, aki apróbb hibái és egyenetlenségei ellenére mégis tehetséges és remek ötleteket felskiccelő prózaíró.

A leadkép Goya Groteszk c. rajza. Ugyanez látható a kötet címlapján is.
 
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés