Pompor Zoltán: Reményteli jövő

Gombos Péter Vándorok című kisregénye más egyéb értékei mellett már csak a magyar ifjúsági irodalom történetében betöltött szerepe miatt is figyelmet érdemel. Kitekintve a regény világából érdemes megvizsgálni azt a kontextust, trendet is, ami körülveszi, és hatással van szerzőre, olvasóra egyaránt.

Vitathatatlan, hogy a Harry Potter-láz és a vámpír-mánia után manapság a jövőt sötét színekkel festő antiutópiák a kamaszok és a fiatal felnőttek trendi olvasmányai (Éhezők viadala, Eltűntek, Incarceron). Vajon író és olvasó miért pendül egy húron, amikor a jövőt korlátlan hatalommal bíró diktátorok játszótereként, vagy éppen katasztrófa sújtotta övezetként képzeli el? Lehet, hogy nincs okunk túlzott optimizmusra, de tényleg ennyire zavaros, bizonytalan a jövő? A "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" már a történetek szintjén is elképzelhetetlen, szóra sem érdemes alternatíva? Mi vonzza az olvasót az alternatív világok legkomorabbikához egy rémálomszerű jövőt ábrázoló vízióhoz?

Bármilyen nehéz is elfogadni, de tény, hogy a médiamanipuláció legalapvetőbb érzelmeinket célozza nap mint nap: vágyainkra és félelmeinkre építenek a reklámok és a hírek. Bizonytalanságunk egyre növekszik a valutaárfolyamokról, világjárványokról, műhold-katasztrófákról, olajháborúkról vagy a klímaválságról megjelenő hírek tükrében. Az ikertornyok leomlása óta az emberiség vészforgatókönyvek utasításait követve éli az életét, a félelem kísérőtársunkká vált.

Bár úgy tűnhet, hogy a disztópia újdonság az ifjúság olvasmányai között, Gombos Péter egyik tanulmányából kiderül, hogy az 1960-as évektől angol nyelven több mint 250 ifjúsági antiutópia jelent meg, egyedül 2009-ben 14. A komor jövőt bemutató ifjúsági művekre hazai példák is vannak szép számmal, elég, ha Békés Pál Félőlényére vagy Romhányi József Mézga Aladár különös kalandjai című könyvére gondolunk.


Az ifjúsági anti/utópiák honi szakértője Gombos Péter, aki egy doktori disszertációban (Utópiák és antiutópiák a magyar irodalomban különös tekintettel a gyermekirodalmi antitutópiákra) és számtalan tanulmányban számot adott alapos tudásáról. Ugyanő jegyzi a 21. század első magyar ifjúsági disztópiáját, a Vándorokat is. Amilyen jól ismeri szakértőként a műfaj sajátosságait, olyan biztos kézzel rendezi el szerzőként kisregényében a diktatúra nélkülözhetetlen díszleteit. Minden a helyén van: a futurisztikus környezet, a korlátlan hatalom, az elnyomás ellen harcoló értelmiségiek és (mivel ifjúsági regényről beszélünk) a főszereplő gyerekek is.

Az sem véletlen, hogy a szerző másik identitása is markáns nyomot hagy a szövegen, hiszen magánemberként és a Magyar Olvasástársaság alelnökeként egyaránt az olvasás elkötelezett híve. A témaválasztás és az ehhez kapcsolódó morális üzenet ennek tükrében az olvasás jövőjének, tágabban a kultúra szabadságának a féltése. A Vándorok önkényura ugyanis a teljes szellemi kontroll érdekében bezáratja és lebontja birodalma minden könyvtárát. Az utolsó könyvtár a történet kezdetén azonban még áll, egy csapat gyerek ide tör be, hogy leszüretelje a tiltott gyümölcsöt – azaz könyveket lopjon.

Érdekes és értékes alapötletből indul tehát a cselekmény, amelynek közepébe (vagy inkább a végkifejletére) érkezik meg az olvasó. A történet a távoli jövőben, valamikor a 23. században játszódik. Míg a legtöbb sci-fi vízióban ekkorra az emberiség már rég elhagyta a Földet, és a naprendszeren túl talált új otthonra, addig a Vándorok szereplői a kék bolygón ragadtak a Kedves Elnök zsarnoksága alá vetve. Kamerák pásztázzák az emberek mozgását, harmóniaőrök vigyázzák boldogságukat és biztos hazaérkezésüket, hiszen este hétkor kötelező a villanyoltás, aztán pedig kijárási tilalom lép életbe. A mesélő sok ismeretet, körülményt evidensnek vesz, sokszor csak felskicceli ennek a komor világnak a hátterét, talán azt gondolva, hogy mélyebb társadalomrajzot, a jelen állapothoz vezető események tisztázását a sodró cselekmény nem bírna el.

A közel 150 oldalas Vándorok nagy betűkkel és ritkás sorközzel szedett oldalai, a sok-sok párbeszéd, a sokszálú történetből fakadó izgalmas töredezettség a kamaszok számára mézesmadzag lehet, hogy kézbe vegyék a könyvet. Akik közül – több felmérés is utal erre – a fiúkat lehet nehezebben rávenni az olvasásra. Nos, Gombos Péter regénye igazi fiús olvasmány, hiszen hősei maguk is tíz év körüli, kalandvágyó srácok. Tom, Rob, Doktor Dolittle, Zsebibaba és Füles olyannyira imádják a könyveket, hogy a hivatalos (rend)számnevük helyett (pl. DTR-021) kedvenc mesehősük nevét használják. A névválasztás kötelez: a becenevek viselői hasonló tulajdonságokkal bírnak, mint mesebeli példaképeik. A szerző mindezek mellé egy további rejtvényt is elbújtat a nevekben: a rendszer megbuktatásán munkálkodó kettős ügynök NMC-007, azaz Nimic, ráadásul Nemecsek (NMC-008) apukája. A kódolás nem mindig logikus, de Nimic esetében ügyesen eltalált invenció.

Az antiutópia sajátosságából fakadóan tudományos-fantasztikus elemekben is bővelkedik a könyv. A kölyökcsapat egy különleges időgépet talál a lebontásra ítélt könyvtárban, amelynek segítségével a múltba tudnak utazni, hogy Defoe-val, Verne Gyulával és Mark Twainnel találkozzanak. Az időutazás pedig újabb lehetőséget ad az elbeszélőnek, hogy érveket sorakoztasson fel a könyvek fontossága mellett.

Olvasás közben többször is éreztem valami furcsaságot amit csak nagy sokára tudtam megmagyarázni: az volt az érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. Gyermekkorom rádiós hangjátékait idézte az elbeszélés technikája, még a zenét és a hangeffektusokat is hallani véltem a szöveget olvasva. Lehetséges, hogy a Vándorok jobban hangzana felolvasva, mint elolvasva? Egy jó szerkesztővel, dramaturggal, sok-sok lelkes gyerekhanggal akár az éteren keresztül is el lehetne juttatni a fiatalokhoz egy könyvekben gazdag, reményteli jövő üzenetét!

Gombos Péter. Fotó: http://vandorok-regeny.blogspot.com/
--------------------------------------------------------------------------------------------------

  Rácz I. Péter: Könyvízű mese

A szülők polcain sorakozó, már a nagyszülők által is nagy szeretettel és izgalommal olvasott kalandregények minden bizonnyal gazdag hadizsákmányt jelentenek a gyerekeknek. Ha azonban nincs, aki kézbe adja a könyveket, marad a szóbeszéd vagy a feledés, netán az újrafelfedezés. Gombos Péter Vándorok című ifjúsági regénye a könyv nélküli társadalom utópiája, mely leginkább a feledést allegorizálja.

A szerző gyermekirodalom-kutató, a Kaposvári Egyetem oktatója, valamint a Magyar Olvasástársaság alelnöke, így nem meglepő, hogy történetének főszereplői a könyvek, azok szerzői, s szándéka szerint a gyerekekre gyakorolt hatásuk.

A Vándorok című regény keretét egy 23. századi antiutópia adja. Gombos Péter szakavatott ismerője ennek a műfajnak, doktori disszertációját a magyar gyerekirodalom negatív utópiáiból írta. A regény szerzője a jövő diktatórikus államát egy orwelli disztópia helyszínévé teszi, ahol az emberek nevek helyett számokat viselnek, tömbházakban laknak, mindenki mindenki besúgója, az élet minden területe szabályozott. Ebben a korlátozásokból álló környezetben egy csapat tizenéves fiú a lerombolásra ítélt könyvtárban megleli az időgépet, majd 1668-ba utaznak, hogy személyesen találkozzanak a Robinson írójával, Daniel Defoe-val.

Defoe

Miután a gyerekek kudarcot vallanak Londonban, egy titokzatos időutazó, a sokat sejtető nevű Mr. Books diktálja az útirányt és a tempót. Előbb Verne-t látogatják meg Amiensben 1870-ben, majd Twaint Hatfordban, 1890-ben. Némi intermezzo az Újtestamentum főszereplőjét is a kalandregényhősök és íróik közé illeszti. Mindeközben a 23. században is alakul a cselekmény: mivel a gyerekeket nem sikerül föllelni, a szüleiket veszi elő a hatalom.

Nem vitás, a regény a könyvtár, a könyvek időn át egymást megszólító erejét szeretné konkrét és allegorikus módon a mai tinédzserek számára bizonyítani, ajánlani, (újra) felfedezni. Némi redukció árán, egyfajta kánon alapján: (Orwell), Defoe, Verne, Twain, A. A. Milne, Molnár Ferenc, Jókai Mór, Hugh Lofting – valamint Máté és Lukács evangelisták alkotják a példaadó sort – ám főleg csak neveik által megidézve, maguk a jellemző, jellegzetes írói stílusok nem jelennek meg. Izgalmasnak tűnő cselekmény, párhuzamos szerkesztés, lázadás, összeesküvés, nyomozás, ellenállás – és teljesen kidolgozatlan figurák. Utóbbi talán a lehetséges azonosulás megkönnyítése végett?

Számonkérhető-e egy mesén a logika, egy ifjúsági regényen a kidolgozottság? Vagy az "üres helyek", a gumiszabályok emelt száma számít, hogy a fantáziáját használja az olvasói célcsoport? Netán, hogy a fölmerülő kérdésekkel ostromolja szüleit? Kérdésből ugyanis rengeteg adódik a valamilyen (pedagógiai, gasztronómiai?) indíttatásból állandóan teázó szereplők és környezetük kapcsán. Hogy működik az időgép? Ki hozta létre? Hogyan lehet, hogy minden korban ugyanaz a festmény rejti? Hogyan tudnak a gyerekek több évtizede betiltott könyvekről, szereplőkről? Miként tudnak (közös nyelven) beszélni egymással az időutazók? Sorolhatnánk a következetlenségeket is. Válaszok persze nincsenek. Esetleg kezükbe adhatunk régi-új könyveket. Ez lenne a cél?

Magyarázatra szorul az is, hogy miért kellett két alkalommal is a (mesei) logika ellenében idecitálni a Bibliát. Első alkalommal a harmadik rész elején, mikor Verne-hez érkeznek, a tizenéves srácok csodálattól elfúló hangon említik az eléjük táruló "A Könyv"-et, "Az Írás"-t, "A Szent Könyv"-et, miközben egy lappal odébb ők maguk mesélik el, hogy a Bibliát több mint száz éve említeni is tilos. Persze a nevezett vallási iratgyűjtemény hatástörténete kiszámíthatatlan, s bizonyítottan nemzedékeket túlél. Ugyanakkor Defoe, Verne és Twain, s az általuk (is) képviselt kulturális örökség mellé (közé) Jézus is befurakodik, mikor a fiúk közül az egyik pestises lesz és csak a csoda mentheti meg. Így bibliai tájakra, nevezetesen a Messiás munkájának egyik állomására, a Galileai-tenger partjára kell időutazniuk, Korazin mellé. Mindeközben persze Máté (11,21) és Lukács (10,13) evangéliumának lapjain lépkedünk. (Tamás Zsuzsa a könyvről írott recenziójában megjegyzi: e hely a kudarc [s egyben az elrettentés] helye, hiszen az itt élők nem tértek meg.)

Mindenesetre Mr. Books, a regény valódi főszereplője – Dante Vergiliusához hasonlatosan – kalauzolja a srácokat térben-időben, majd vissza a saját korukba, ahol szó szerint mesés változások történnek – nem lövőm le a poént.

Azt gondolom, alapvetően tévedés azt hinni, hogy egy könyvtárnyi izgalmat kell egyszerre az olvasó gyerkőcökre borítani, és - még ha "light"-osan is, de didaktikával kell erősíteni a betűzés élményét. Szerintem elég egyszerűen jó regényt írni – mindenfajta metázás nélkül. Ahogy jobbára a regényben említett szerzők tették.

Gombos Péter: Vándorok. Ifjúsági regény
Budapest, Ikerhold Kiadó–Pont Kiadó, 2011.
146 oldal, 2310 Ft

http://vandorok-regeny.blogspot.com/