A XXI. századi magyar festészetben egyre nagyobb számban vannak jelen, s egyre meghatározóbbá válnak a női alkotók. Bár más és más eszközzel fejezik ki önmagukat, festészetükben mégiscsak lehet közös nevezőre találni: leginkább a szuverén lelki folyamatok kötik le őket, s miközben kibogozzák önmagukat, új és új dolgokat fedeznek fel belül. Tehetség, hivatástudat és nem utolsósorban egyéni látásmód jellemzi őket. Napról napra olyan ígéretes művészek pályáját követhetjük nyomon, mint Csurka Eszter, Nagy Kriszta, Soós Nóra, Papageorgiu Andrea vagy épp a most bemutatott művész.

Osgyányi Sára 1980-ban született Sárospatakon, nem ő választotta a művészi pályát, hanem a művészet választotta őt – elmondása szerint ez egyfajta predesztináció volt. "Minden úgy indult, hogy születésem előtt láttam, ahogy a szüleim összeismerkednek a Képzőművészeti Főiskolán. Megtetszettek és elhatároztam, hogy hozzájuk szeretnék megszületni." Édesapja, Osgyányi Vilmos kőszobrász-restaurátor, édesanyja, Véghseő Klára pedig festőművész. A Képző és- Iparművészeti Szakközépiskolában még maga is szobrásznak tanult, ám végül a festészetben találta meg azt, amiben igazán át tudja adni az érzéseit, gondolatait, aminek segítségével önmaga lehet. 2004-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő és vizuális nevelőtanár szakán, ahol Szabados Árpád és Kovács Attila volt a mestere.

Nem sokkal később belső késztetéstől vezérelve hozzáfogott autonóm stílusjegyeinek kialakításához. Ekkor még realizmusközeli felfogásban festett, de úgy érezte, ez a kifejezésmód már kiürült. "A hiány és a keresési kedv egyszerre lépett be az ajtón. Kevés volt a szín, addigra meguntam a régi formákat. Nem tudtam már ezt folytatni, inkább nem dolgoztam. Azt képzeltem, hogy ilyen érzés lehet egy kígyónak, amikor elvonul, és lassan leveti a régi szürke bőrét, mert át kell esnie ezen. Ez a belső kép segített, s egész jó kedvem lett tőle. Volt egy vásznam meg a témagyűjteményem sok fényképpel, és elkezdtem játszani. Belefogtam egy régi sárga villamos újrafogalmazásába. Ösztönösen dogoztam, foltokká terítettem szét a látványt. A végeredmény kinyitott egy ajtót."

A metamorfózis remekül sikerült, s ezzel megteremtette semmivel sem összetéveszthető festői világát. Budapest szerelmese, a város lett a műhelye és az ihletek kifogyhatatlan tárháza. Bármerre jár, ha festménygyanús témát érzékel, előveszi a fényképezőgépét és a kijelzőjén komponál. Képein a nagyvárosi lét mindenki által jól ismert mozzanatai, helyszínei köszönnek vissza, ám elrugaszkodik a hétköznapok valóságától. Néhány karakteres vonallal ragadja meg a dolgok lényegét, s bátor koloristaként lüktető színekkel kelti életre az utcákat, tereket, villamosokat, autókat, járókelőket. Képei rendkívül dekoratívak és nőiesek. A lépten-nyomon feltűnő "fiús" motívumok – villamosok, autók – ellenére még az avatatlan szemlélő is egyből tudja, hogy női lélek és kéz alkotta a festményeket. "Gyakran dolgozom világos, és lilás-rózsaszín színtartományokkal, ezek a személyiséget kutató színteszteken mindig a nőies oldalt jelentik."

Művei azonban mégsem a hagyományos értelemben vett városképek, inkább a belső táj jelenik meg rajtuk, s ezért mondanivalójuk mélyebb gondolatok felé kalauzolja a szemlélőt – sokkal inkább egy fiatal művésznő lelkének finom rezdüléseit tükrözik. Az Átkelés a Szabadság hídon egy transzcendens élmény képi krónikája, ahol a múló fény drámája – a nappal és az éjszaka átmenete – a "két világ közötti" érzést adja.

Az Épül a 4-es metró ambivalens érzelmek közepette született, s talán épp ezért különleges a művésznő számára. "Utálom azt a helyet a Blahánál, ahol megáll a 7-es busz. A bűz miatt. Nyomasztó, de egyik este döbbenetesen szépnek láttam. A nyári szürkületben egy ciklon kicserélte a légtömeget és sikerült megéreznem, hogy elfogadom, amiben élek, a zűrös várost, mert ez is jó, ez is tud lenyűgöző lenni, van íze, egyénisége, lelke, zúg benne az a sajátos gépies, romlott, esendő és igazi élet."

A Lépteink fent és lent sorozat képein az összekeveredő tér és idősíkokat az ég vakítóan fehér fénye olvasztja egybe és az így létrejött harmonikus egység a hétköznapi pillanatok végtelenségét, örök körforgását szimbolizálja. "Nem vagyok képes úgy nézni ezt a minket körülvevő fizikailag, szemmel látható világot, hogy ez az egyedüli valóság. Az érzékelésünk túlnyúlik a fizikailag ismert érzékszerveinken. A gondolatink révén egyszerre vagyunk több térben, a belső látás képei összetorlódnak, egyik hely a másikba folytatódik, ezt az átnyúlást, az átszűrődést szeretném kifejezni."

Festményei hűen tükrözik az ifjú művésznő személyiségét: egyszerre mélyen belsőségesek és könnyeden játékosak. Mindegy, hogy az emocionális vagy a derűs oldala ragad-e meg minket, így vagy úgy, de pozitív energiákat szabadítanak fel szemlélőikben. Osgyányi Sára pedig épp "csak annyit" akar elérni művészetével, hogy "legyél boldog lakója a saját személyiségednek"!