1952 februárjában a szüleimmel fut a lovas szán a havas kónyi úton, ülnek a bakon feketén-fehéren egymás mellett, nyomukban legyezőformában száll föl a porhó. A csengettyűs lovak betrappolnak velük a templomdomb alá, ahol az egykori fogda előtt topog a bundás násznép, a Szűz Mária oszlopa alatt. Márián is kucsma van, hóból, áldón nyújtja hópalástos karját a két gőzölgő ló és a jegyesek fölé, gyönyörködik mindkét párban. A helyiek a fiús családot beszélik ki épp, tiszteletteli idegenkedéssel, apámat komoly akvizíciónak találják: szőlészmérnök, és egy kortyot sem iszik.
 

A kónyi templom télen (Kóny, 1952)

Apám korabeli fotóiról nemcsak egy jó vágású bajszos fiatalember les vissza ránk, de – maga József Attila! A szégyenlős-kamaszos mosoly is, és a hátratartott fej, hogy ne hulljon a haj a magas homlokba. Több ez jóval, mint véletlen hasonlatosság.
 

Falcsik József Attila (Buda, 1953)

Anyám különös virága a kónyi emberkertnek: a kereskedő-gazdálkodó Takácsék elsőszülötte, akik afféle non sanz droict büszkeséggel járnak-kelnek a közösségben. Míg Gizellájuk otthon lakik, a diákokkal bandázik, aztán nem áll be gimnazistának, de falusi menyecskének se: 16 évesen Győrbe költözik, ő az első lány a faluban, aki szakmát tanul. Azt az álmot dédelgeti, hogy textiltervező lesz, a szabás-varrással akarja kezdeni – aztán jött volna a tervezés, majd a műhely és a bolt –, ezért megy városi bérletbe kereskedőtanonc öccsével. Nagyapám, a helyi Hangya vezetője, az üzlet hozamából fizeti a szobájukat és iskoláikat, nagyanyám pakolja nekik a hazait. Hétvégeken körbeülik a gádorban a kecskelábú asztalt az otthonmaradt két kisebbikkel, és eszik az otthoni nagy ebédeket. Vakációban anyám Óvárra utazik a kuzinjához és legjobb barátnőjéhez, Ilushoz, vagy elhívja Kónyba, hogy együtt töltsék a maguk álomidejét.
 

Takács Gizella és Szalay Ilus (Kóny, 1943)

Szalay Ilus kivételes tehetség: novellákat ír, kortársakat olvas, különös zenéket hallgat, "modern mozgásokat" végez, még színészkedik is egy műkedvelő csoportban. Mágikus kis tárgyakkal veszi körül magát, amikről Ilus vőlegénye és anyám a későbbi levelekben oly szomorúan beszélgetnek. Anyám le van nyűgözve, csak azt tartja illetlennek, ahogy Ilus hangosan ünnepli a saját tehetségét. Tapsvihar volt, írja egy jól sikerült színdarabról, amiben férfiszerepet alakított, Gizus, nyíltszíni taps! Nagyon jó voltam ma este! Az én rátarti anyám persze azt vallja, bűn ennyire tudni, mit tudunk: minél különb vagy, annál némábban viseld. Ilusról az előadás után fénykép is készül: fess öltönyben, hetyke kalapban, szénnel rajzolt kackiás bajusszal áll a kamera előtt, kihívóan zsebbe csapott kézzel. Kamaszkoromban én is beleszeretek: aprógyöngy-betűkkel írt leveleit kilopom anyám szekreteréből, és évekig olvasom újra meg újra őket. Nem tudok szabadulni a hangjától.
 

Ilus férfiszerepben (Mosonmagyaróvár, 1939)
 

Anyám még soha senkivel nem érezte ilyen felszabadultan magát: együtt bújják a kónyi lápot, ahol kedvükre boronghatnak, habzsolják a verseket, amikből kibomló életük titkát vélik megismerni. Kibicikliznek Bécsbe, világot látni, és udvaroltatnak maguknak a felbukkanó fiúkkal. Bár nem nagyon veszik komolyan őket – még egymást veszik a legkomolyabban.
 
Aztán kitör a háború, nagyapámat besorozzák, és minden összekuszálódik. A világátrendezés végleg lemossa anyám álmait a jövő palettájáról. De legalább az életük, az otthonuk épen megmarad, ha álmaik nem is. Ahogy a helyzetük, gépeik, lovaik, földjeik sem. Anyámnak halottja is van, nem háborús: Ilust, a bálványozott Ilust 22 évesen elviszi az influenzajárvány.
 

Nagyapám, Takács Mihály lovas katonaképe (1942)

Nagyapám, Takács Mihály tábori lapja (1942)
 

Takács Gizella korcsolyabérlet-képe (Győr, 1943)

Esküvői mosoly                                       Esküvői komoly
(Kóny, 1952. febuár 2.)